A láthatatlan gyilkos (Jikook) Befejezett.

Epilogus.

"Az út nem volt se túl hosszú, se túl rövid pont elég volt arra, hogy ismét a hülye gondolataim eluralkodjanak rajtam."

-Gyere kicsim megérkeztünk. - hallottam meg anyám hangját mellőlem, mire az ablak felé fordítottam a buksim és a jól megszokott házuk fogadott. Lassan szálltam ki a kocsiból, majd indultunk el az ajtó felé. Titkon azért reménykedtem abba, hogy talán Jungkook bent fog várni, és ezt mondogattam magamban. "Bízom benne!"

De amikor kinyílt az ajtó síri csend honolt bent, így reményeim szerte foszlottak, és újra magányomban merültem.

-Anya. Azt hiszem felmegyek pihenni. - szóltam szülőmnek, miután levettem a cipőmet.

-Rendben kicsim. Addig készítek valami vacsora félét. - És már el is tűnt a konyhába. Fejem leszegve indultam fel az emeletre, s nyitottam be az én kis birodalmamba. De semmi sem változott, minden ugyan úgy volt, mint mikor elment itthonról az ominózus napon. Nagyot sóhajtva feküdtem le hanyat az ágyamra, s karomat a szememre tettem. Próbáltam ésszerű magyarázatot kreálni mindenre, de nem jött össze, majd az álmok is elnyeltek.

Finom cirógatásra ébredtem, s bele bújtam a meleg érintésbe mint egy kiscica. Mire fülemet egy kuncogás csapta meg, és lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Tekintetem egyből összeforrt Jungkook iriszeivel és egy mosoly ült az arcán.

-Te mit keresel itt? - nyúltam az arcához, hogy megbizonyosodjak róla tényleg mellettem fekszik.

-Hozzád jöttem Kicsi! És, hogy... - Itt kaptam egy rövid csókot az ajkamra. -... elvigyelek egy igazi randira! Tudod ami eddig kimaradt. - simított arcélemre, a másik kezével a hajamat birizgálta, ami nagyon jól esett. De kezemet a mancsára simítottam, majd felültem a matracon. - Mi a baj?? - ült fel ő is mellém, és a vállamra tette a kezét.

-Nincs semmi, csak... - arcomat kezeimbe temettem, úgy ráztam a fejem. -...csak.. Ahhh - nevettem fel keserűen és az ölelésébe bújtam. Annyira megnyugszom, ha a közelemben van.

-Na de... Öltözz Kicsi, mert menni kéne.- adott egy puszit a nyakamra, majd kiment a szobából. Én pedig ott ültem, és csak magam elé bámultam. Nem értettem miért ilyen hirtelen, semmit sem értettem vele kapcsolatban. De egy fejrázással próbáltam elhessegetni a gondolataimat, s öltözni kezdtem, amit nem vittem túlzásba. Csak egy kék farmert, fehér pólót, és egy lila XXL pulcsit vettem fel, a hajam gyorsan megigazitottam, majd indultam is a földszinten. Lent a konyhában talatam őket éppen kávét ittak, és beszélgetek, amikor is megjelentem a konyha ajtóban, majd minden szem rám szegeződött.

-Na akkor mi megyünk. - szólt oda Kook szülőmnek, aki csak elmosolyodott és a mosogatóba tette a két poharat.

-Érezzétek jól magatokat. - lépett hozzám anya és egy puszit adót az arcomra, mire bólintottam egyet, s meg is öleltem, majd indultunk is.

És ez így ment kb két héten keresztül. Minden délután eljött hozzám és randizni vitt, a legutolsón egy gyönyörű virágcsokrot is kaptam.

Viszont ma, ma nem akarok se parkba, vagy moziba de még sétálni se.

-Jungkook!?-szólítottam meg a mellettem ülő, mire csak egy hümmögést kaptam válasz gyanánt.

-Tessék Kicsi. - fordult felém, s kezét az enyémre tette.

-Ki... Ki szeretnék menni a... - Itt el hallgattam egy másodpercre, de egy sóhajtás után folytattam.-... szóval a temetőbe a testvéredhez. - sanditottam oldalra a Kookra, akinek a tekintetébe átsuhant a kétségbeesés.

-Jimin. Ezt már lezártuk. Nem?! - kérdezte, de a tekintetét nem vette le az útról.

-Igen tudom. De... - Itt a szavamba vágott, és hirtelen félre állt.

-Nincs de...ő meghalt, te élsz! Érted? -nézett rám szurosan.

-Kegyetlen vagy! Csak a testvéred volt. - könnyesedett be a szemem, és elfordítottam a fejem, nem bírtam ránézni.

-Ne...nem vagyok az. Csak mi...mióta meghalt ki se mentem hozzá. - sóhajtott nagyot és kezét az enyémre csúsztatta.

-De ezt most pótolhatód, és itt vagyok melletted. - fordultam felé mosolyogva. Mire újra indította a kocsit, és az ellenkező irányba kezdünk el haladni. S mire gondolataimból feleszmelte volna már egy tégla kerítés előtt álltunk meg. Lassan néztem körbe és akkor realizálodott, hogy pontosan hol is vagyunk, robotos mozdulatokkal szállt ki mellőlem, majd az én oldalamra jött és kinyitotta az ajtót nekem. - Kook hol vagyunk? - kérdeztem rá most már hangosan is rá.

-A temetőnél! - válaszolt szűk szavúan mire a torkomban gombóc nőtt, amit nem tudtam vissza nyelni hiába próbáltam. Sűrű pislogásom közepette csúsztattam kezem az övébe és kulcsoltam össze ujjainkat így indulva el befelé. A hatalmas Vaskapu átlépve egy virágos standot pillantottam meg, és arra kezdtem lépked i mellettem Kookkal. Amint beléptünk egy kedves idős néni fogadott minket, de én célirányosan mondtam neki mit szeretnék. Amint megvettem a négy szál virágot már indultunk is tovább befelé. A kis ösvényen haladva sok elfeledett sírt láttam, amit már a fű benőtt és ütött kopottak voltak. Mire egy eldugott kis részhez érve hirtelen megállt Jungkook, s csak maga elé tudott bámulni. Amikor én is arra néztem megláttam a nevét és két dátumot. A szívem szorult össze, majd lassan letérdeltem a földre. Kezeimmel kezdtem takarítani a földet, és a lehullott leveleket lesöpörtem az útból. Sokáig csak néztem a sírkővet, majd...

-Szia. JungHa, Jimin vagyok.- Itt sóhajtottam egyet, s folytattam. - Ne haragudj Jungkookra, hogy nem jött eddig. - néztem fel a mellettem állóra, és a kezemet nyújtottam neki, mire két szál virágot oda adott nekem. - Sok volt a dolga, nem felejtett el. Sose tudja elfelejteni a testvérét, aki megmentette engem. Mert így van! - tettem le a földre a fekete és sárga rózsákat. - Én kaptam meg a szíved, és evvel együtt valami mást is. Nem tudom hogy fejezem ki a hálámat, mert neked köszönhetően megtaláltam azt a valakit akit szerethetek. És ő viszont szeret... - néztem Kookra aki ekkor mellém guggolt, és ő is a földre rakta a két szál virágot. Gyengéden az arcára simítottam és rá mosolyogtam, majd ő bólintott egyet, s némán felálltunk. Kézen fogva indultunk kifelé ugyanazon a kis ösvényen. Miután a kocsihoz értünk magam felé fordítottam Kookot, s két kezem az arca két oldalára simítottam. -Szeretlek! - majd lágy csókot leheltem ajkaira, amit ő egyből viszonzott. Lassan váltunk el egymástól, és ültünk be a kocsiba.

És igaza volt Namjoonnak. Ha nem mersz felszállni arra a bizonyos vonatra, elszalaszthatsz valamit, ami talán fontos lesz majd az életedben. De ehhez el kell engedd a múltat... Én elengedtem, és kaptam egy szerelmet. Amit így visszagondolva sem tudnám már elengedni. És nem teszem fel magamban azokat a bizonyos kérdéseket. Mert feleslegesek! A mi lett volna ha...??? Most már csak az motoszkál a fejemben. Mi lesz holnap, vagy az elkövetkezendő hónapban, évben. Mert magunk irányítjuk a sorsunkat nem pedig a sors minket.

THE END

Sziasztok.
És itt volna a befejezése ennek a könyvnek. Sajnálom, hogy eddig kellett rá várni. 🥺🙏
Remélem azért tetszett a könyv nektek!? Én imádtam írni és kicsit fáj is a szívem ez miatt! De egyszer mindennek vége, viszont egy másik új kezdődik. 🥰
Tehát befejezettnek nyilvanitom ezt a könyvet is.
Köszönöm, hogy itt voltatok velem, sokat jelentett nekem. ❤️
Millió puszika és ölelés mindenkinek

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️

Ui: majd még jelentkezek itt!!! 😁🤫🤫🤫