A láthatatlan gyilkos (Jikook) Befejezett.

30. Fejezet

A nagy veszekedésünk óta kb egy hét telt el, viszont Kook azóta nem látogatott meg, vagyis de csak munkaügyben. Viszont valahogy sose jutottam oda, hogy tudjunk normálisan beszélni, amint megvolt a kérdéseire a válaszom már ment is ki hiába szóltam utána, semmi reakciót nem mutatott felém. Teljesen ignorált mintha nem is léteznék vagy ilyesmi. Pedig bocsánatot  akartam kérni tőle, és beszélgetni vele, hogy most pontosan mit is szeretne kettőnk között. Én már tudom és szilárd meggyőződésem az, hogy…. - gondolatmenetemből három kopogás ránt vissza a valóságba, ami egy "gyere" után be is lépett az ajtón. És íme gondolataim főszereplője állt előttem teljes harci díszben. Fekete élére vasalt nadrágja csak úgy feszült a combján, és az ugyan ilyen színű ing is a mellkasán. Szívem nagyot lodult a mellkasomban szinte majdnem kitört bordáim fokságából. Nagyon zavarban voltam, s alig mertem megmukkanni a közben beállt csend miatt, viszont ezt ő törte meg. 

-Jó napot Mr. Park volna még pár kérdésem önhöz? - szólt meg tárgyilagosan, ami egy tőrt szúrt a szívembe. 

-Szia Jungkook. Örülök, hogy itt vagy. - köszöntem neki, majd rá mosolyogtam, de az ő arcán semmit sem láttam csak az egyhangú szomorúságot. 

-Jeon nyomozó, ha kérhetném. És nem vagyunk olyan viszonyban, hogy tegezzen. Én munkaügyben jöttem önhöz. - vette elő hamar a kis füzetkéjét, s rám sem nézve leült az ágyam melletti fehér székre. Tekintetét a fehér Papírra szegezte, így eltakarva előlem gyönyörű szempárját. 

-Kook…. Kérlek nézz rám! - nyúltam felé remegő kezekkel, de elrántotta mancsát, s egy dühös tekintettel ajándékozott meg. 

-Kérem maradjunk tárgyilagosak. Szóval… kb hány óra felé indult el otthonról az ominózus napon? - tette fel nekem nem is tudom hanyadjára ezt a kérdést. 

-Már mondtam. Mindent elmondtam, nem értem minek kérdezgeted ezeket. - lettem hirtelen dühös, és zavarodott. 

-Kérem ne akadályozza a munkánkat! - szólalt meg ismét semleges hangon, ami nagyon rosszul esett. 

-Jungkook… - könnyesedett be a szemem, s szipogásom töltötte be a szoba csendjét, amit egy nagy sóhajtással díjazott, majd össze csapta a noteszát. 

-Köszönöm a segítséget. A viszontlátásra! - állt fel a székről, majd az ajtó felé lépegetett. Mire gondolkodás nélkül téptem ki a kezemből a branült, és mezítláb szaladt utána gyorsan kezeim közé fogtam a hatalmas testét, s arcomat a hátába fúrtam. 

-Kérlek… ne… ne menj el. - dadogtam ki ezt a kis mondatot, mire egy meleg kezet éreztem meg apró mancsaimon. 

-Ne hátráltass. - fejtett le magáról kezeimet erőszakosan, majd kilépett az ajtón egyedül hagyva. Meg sem tudtam mozdulni, csak meredten bámultam a csukott falapot, majd rogytam térdre, és a karomból folydogáló piros csíkot néztem üveges szemekkel. 

-Hát te is egyedül hagytál! - zokogtam fel keservesen és kezeimmel a nadrágom anyagát szorítottam. - Mi… minden az én hibám…- hüppögöm magam elé, amikor újra nyílik az ajtó és anyám aggódó hangja ütötte meg a fülem. 

-Jimin… Jimin Jézusom… nin… nincs semmi baj. - guggolt mellém, majd a másodperc tört része alatt ugrott fel mellőlem, majd ki szaladt a szobámból. -...segítsen valaki! Orvost… nővért… - hallom, ahogy kiabál össze-vissza, s nem sokkal később egy csomó fehér ruhás ember jött be hozzám. De én csak magam elé bámultam üres  tekintettel, teljesen elveszve. Hirtelen nyaláboltak fel a hideg kőről, majd segítenek az ágyra ülni, s a karommal kezdenek babrálni. De nem érzek semmit, se fájdalmat, se semmit mintha egy kiégett porhüvely lennék aki már semmire sem jó, teljesen hasznavehetetlen. Ordító gondolataim lassan halkulni kezdtek és egyre sötétebb lett minden körülöttem, majd a sötétség győzött felettem, és a végtelen mélységbe süllyedtem. 

Halk motoszkálást kúszik fülembe, majd az ajtó halk nyitódása, s ezt követően beszéd foszlanyokat hallottam. Egy nő és egy férfi beszél akik minden bizonnyal anya a másik pedig az orvosom. Kezd egyre jobban tisztulni a dolog viszont ekkor olyat hallottam, amit nem akartam megtudni. Tehát ez az oka Jungkook mostani viselkedésének, nem akar egy beteg ember mellett élni. És valamilyen szinte meg is tudom érteni undorodom magamtól, s gondolom ő is tőlem. Sose élhetnék teljes életet a károsodott szívemmel, de akkor legalább mondhatta volna a szemembe… - lassú eszmefuttatásom végére csukott szememből a sós cseppek elkezdenek versenyezni, amit most valahogy nem akarok letörölni onnan. Óvatosan fordultam az ablak felé, s kinyittam pislogóimat, és akkor realizálom, hogy már sötét van kint …Vajon meddig lehettem kiütve? - fogalmazódott meg bennem a kérdés, mire anyám édes hangja ütötte meg a fülem. 

-Jaj… Jimin kicsim! Végre magadhoz tértél. - szaladt  hozzám és átölelt hátulról. - De mi történt? - bombázott egyből a kérdéseivel, amire most nem igazán akarok válaszolni, így csak nemlegesen rázztam meg a fejem válaszom gyanánt. - Ne mondd, hogy semmi. A padlón ültél és vérzett a kezed.- jegyzi meg mindentudóan. - De van egy jó hírem. Most beszéltem az orvosoddal, és azt mondta holnap már hazamehetünk. Végre otthon lehetsz. - ujjongott nekem tapsikolva, már a széken ülve. - Át hívhatnánk Hobit holnap ünnepelni. Na mit szólsz? - kérdésére csak lazán vállat vontam és vissza lehunytam a szemem. Egész éjjel csukott szemmel próbáltam aludni, de nem jött össze, amit nemrég hallottam a földbe döngölt, teljes megsemmisülve éreztem magam. A szívem csak úgy kalappál össze - vissza, mint aki kétszer lefutotta a maratont, mire nagy nehezen aom jött a szememre. 

És eljött a nagy nap is. Hazamehetek legalább otthon biztonságba érzem magam, nem úgy, ahogy itt. Nagyot sóhajtva indultam ki a hatalmas tégla   épületből, majd szálltam be a sárga taxi feliratú járműben. Egyedül, magányosan… mint egy festővászon, amire a művész nem tud mit alkotni. És a miértek!!! Miért… miért… miért ÉN!?!? 

Sziasztok.
Itt is volna a rész. Bár most kicsit rövidebb lett, de attól még szerintem pont elég. 😅
Remélem tetszett?!
És vajon Jungkook miért viselkedett így Jiminnel? Várom a teoriákat... ☺️
Millió puszika és ölelés

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️