Az Özvegy Szerelme

𝟺𝟻.sɪx sᴛᴏɴᴇs,ᴛʜʀᴇᴇ ᴡᴏʀᴅs

Belépve az ajtón,minden eltűnt. Az ajtó semmivé lett,a kapu a világhoz lezárult, a szoba ahol megküzdöttem magammal, lassan kezdett porrá lenni. A földön heverve tértem magamhoz,a valóságban. Zavaros volt a tekintetem, homályosan láttam a körülöttem történő eseményeket. Egy alakot tudtam ki venni,Thanos volt az,és mellette... mellette Strange térdepel. A kesztyűt egyenesen a fejéhez fogva,gyengíti a mágust,mire felém veti tekintetét.

-Hát visszatértél leányom - engedi el Stranget,aki erőtlenül a földre zuhan - Állj fel - utasít.
-Mit tettél? - nézek körül a füstölgő városon,a széjjel zúzott épületeken,az üres utcákon.
-Add át a követ - utasít újra.
-Hol vannak a barátaim? - nézek fel dühösen a lila titánra.
-Attól,mert rajtad nem alkalmazhatom a köveket,rajtuk igen.
-Megölted őket? - kiabálok vele.
-Ilyen szívtelennek képzelsz? Eltüntettem őket,hogy ne lássák miközben milliókat ölsz meg. Neked tettem szívességet,aranyom.
-Most azonnal - szótagolom a szavakat - hozd őket vissza!
-Ahogy akarod - szorítja ökölbe a kezeit, mire megjelentek mindannyian. Nem értették mi történt velük, egy mosolyt küldve feléjük jeleztem,hogy minden rendben lesz - Így azonban látniuk kell, hogy öl egy vérszomjas bérgyilkos - mosolyog Thanos. Nem mosolyogna,ha tudná mire készülök. Odasiettem Bucky mellé,s kezeit enyéimbe szorítottam, mint még soha.

-Szóval ez a vég? - kérdezi nyersen,mire könnyes szemekkel néz fel rám - Mert ha igen,azt hiszem el kell mondanom, sajnálom. Sajnálom,hogy az utolsó perceinket a veszekedésre fordítottuk.
-Shh - csitítottam el - Ma nincs ideje bánkódásnak. Nem halsz meg,és én sem. De soha többet nem - állok meg egy pillanatra - soha többet nem lesz olyan,hogy mi. Mivel itt a vég - gurulnak könnyeim - csak azt szeretném mondani, hogy szeretlek. Ahányszor csak tudom. Szeretlek, szeretlek,szeretlek Bucky. Mindig is szeretni foglak,még ha te erre nem is fogsz emlékezni.
-Miről beszélsz,butus Tatia? - nevet fel Bucky keservesen - Sosem felejtelek el. Szeretlek,szeretlek,szeretlek Tatia! - csókol meg a kelleténél hosszabban.
-A végjátékot mégiscsak én nyerem - válok el tőle - ellene is - biccentek a hátam mögé - s ellened is - nevetünk ezen. Olyan aranyosan nevet. Sosem láttam még így nevetni. Nevet,mégis tudja,mi vár rám,rá,ránk. A végzet.
-Utállak - mormogja - majd egy gyors puszira odahúz.
-Nem,nem utálsz - mosolygok egy utolsót, majd elfordulva Thanos felé sietek. Ránézek egy órára. Két óra múlt négy perccel. Thanos leveszi a kesztyűt, majd átadja nekem. Azt hittem nagy lesz. Hisz az ő keze óriási az enyémhez képest, de mikor felvettem,a kezemre formálódott. Beleillesztettem az utolsó követ,mire éreztem a hatalmas energiát összegyülemleni a testemben.

-A fejedben egy legyen,Tatia - kezdett el magyarázni a titán,mire összeesett a földön. Loki pedig a semmiből tűnt elő,egy véres kézzel a kezében. Leszúrta Thanost. Itt sikerült neki - Attól,hogy engem megölsz - nevet fel - Tatia nem szabadul fel a teher alól, csettintenie kell. Te is tudod - mutat Lokira, aki lehajtja a fejét - Miután az összes kő a helyén,s a kesztyű rajta,vagy csettint,s a kövek elpusztulnak vagy nem csettint s ő pusztul el. Loki arcán nem véltem felfedezni meglepettséget. Bevallom az enyémen sem volt. Tudtam,hogy ma fel kell áldoznom magam,azonban Loki azt el felejtette megemlíteni,hogy a kövekkel mindenféleképpen kell kezdenem valamit.
-Semmi baj - nézek mosolyogva könnyeim közt Lokira - Csak engedjetek el.

Ujjaimat csettintésre helyezem, egyszer utoljára Buckyra nézek,majd bíztatóan rámosolygok. A fejemben három szó megy végbe: Mindenki felejtsen el. A három szó, amit a mágusnak súgtam. Mindenki felejtsen el. Hüvelykujjam összeért a mutatóujjammal,mire a kövek aktiválódtak. Egy kósza könnycsepp fáradt le az arcomon,majd ellepett a fehérség. Mindenki elfelejtett.