Az Özvegy Szerelme

𝟺𝟼.ɢʀᴀɴᴛ

-Hát megtetted - fordul felém egy kisfiú - Csettintettél.
A csettintést követően egy hatalmas fehérség vett körül. Talán eszméletemet vesztettem,hisz amikor újra fellélegeztem,ezen a helyen voltam. Ez a hely maga az üresség. Néhány fán és egy épületen kívül nem sokat vél itt felfedezni az ember. Talán meghaltam,s Loki csak hazudott arról,hogy semmi bajom nem lesz? Ez a hely lehet egy purgatórium,a magam fajtának. Elkezdtem az épület felé közeledni,ahol a kisfiú áldogált. Közelebb érve,nem is tűnt annyira kisfiúnak. Egy serdülőkoraiban járó,sötéthajú,kék szemű fiúval találtam szembe magam.
-Csettintettem - bólintok,majd nagyot sóhajt a fiú.
-Nem tudod mi ez a hely? - kérdezi körbenézve a helyen,mire én továbbra is bólintok - Nem haltál meg,ha ezen gondolkodol,és nem is vesztetted el az eszméletedet. Ez csupán az elméd műve,meg kicsit a sorsé és az univerzumé. Megmentetted az univerzumot,azonban ezzel mindent elvesztettél - hajtja le a fejét - Ezzel akar szembesíteni az élet.
-Akkor sem fogom megbánni,amit tettem.
-Ez a baj. Lesz,hogy azt fogod kívánni bárcsak meghaltál volna,vagy eleget tettél volna Thanos kívánságának,anya - utolsó szaván meglepődtem, szemöldökömet felhúztam,s nem értve a helyzetet visszakérdeztem.
-Anya? - suttogom,majd egy kuncogást illesztek a végére. A fiú bólint.
-Tudom lehetetlennek tűnik. De én lennék a jövőd,a jövőtök. A nevem Grant Nathaniel Barnes,vagyis lett volna. Már megfogantam - mutat egyenesen a hasamra - azonban a csettintést nem éltem túl - húzza el az utolsó szavakat.
-Az lehetetlen - mondom könnyek között suttogva,a hasamat szorítva - Nem, nem lehet gyerekem.
-Ugyan,anya! Azt hiszed,hogy az olyan különleges lényeken,mint te,kifoghat Dreykov és a Vörös Szoba? Nem!
-Ha hamarabb szóltam volna a többieknek... - kérdezem egy kósza könnycsepp kíséretében.
-Azt hiszem igen. A véred téged felruház, s megvéd a csettintéstől,de a benned növekvő életet...
-Nem - folytatom helyette. Odasietek mellé,majd ölelésbe fonom a fiamat. Nem egy könnycsepp gurult végig fáradt arcomon. Kezdem megbánni, amit tettem? Nem. Nem azt bánom,amit tettem,hanem amit nem tettem meg. Nem szóltam a Bosszúállóknak. Elhúzódik tőlem,mire végigsimítom az arcát,majd újra magamhoz húzom s egy gyors puszit adok a homlokára.
-Mennem kell - suttogja - mire eltűnik a kezeim közül,s vele együtt a hely is.
-Grant - suttogom sírva.