The days of our love // Charles Leclerc

6.

Cora Penelope Klimmer 

2022. Március 21. Hétfő, Bahrein

Amint a taxiban a szálloda felé haladva, ezen a napon már vagy ezredjére eszembe jutott Charles és a különös érzelemkitörése, ami közel sem mondható normálisnak, s megszokottnak sem, főleg nem tőle, lehunytam pilláim. 

Az illatát még mindig magamon éreztem, ami kellemes érzés volt, a pillangóktól kezdve a gyomorgörcsig, ami a jó fajta, s azt sem felejtettük el, hogy nem szeretem, amikor az emberek megölelnek vagy hozzám érnek, neki mégis hagytam magam, sőt még én kezdeményeztem az egészet.

A nagy elmélkedés közepette arra lettem figyelmes, hogy megérkeztünk a szállodához, majd amint a gondolataimat rendeztem, s visszatértem a valóságba, azonnal kifizettem a sofőrt és meg is köszöntem, majd kiszálltam az autóból. Amint a taxi elhajtott nagy meglepetésemre észrevettem Danielt, aki értetlenül forgolódott, kezében a bőröndeivel, valamit vagy valakit keresve. 

- Daniel, Daniel! - kiáltottam oda neki, miközben nagy integetésekbe kezdtem a kezeimmel. - Mit csinálsz te még itt? - néztem rá kifulladva. 

- Cora! - szaladt oda hozzám eszméletlen gyorsasággal. - De örülök, hogy látlak! - ölelt magához. 

- Én is örülök neked. - fúrtam bele arcomat a vállába. - Azt hittem a pilóták már elmentek. 

- Igen, de nem én. - engedett el, s mosolygott rám. - Tudod, van aki megy a következő megállóhoz, de van aki nem megy, hanem inkább maradt az előző helyen vagy máshova látogat el. Én ausztráliába megyek egy napra. 

- Aaa, már mindent értek. - húztam le szemeimre a napszemüveget. - Nem lesz hosszú oda az út?

- Repülővel megyek, szóval nem. - kezdte megint kémlelni az utat. - Te mit fogsz csinálni? 

- Még fogalmam sincs. - néztem rá kicsit elkeseredetten. - Reggel már összepakoltam. 

-Miért nem jössz velem? - kérdezett meg engem. - Úgyis egyedül lennék. 

- Nem most indulnál? - pillantottam rá összezavarodottan. 

- Megállíttatom a repülőt. - nevetett fel. - Ki tud ellenállni ennek a mosolynak? 

- A stewardesek biztos nem. - kuncogtam. - Nem zavarnék?

- Te, Cora? - húzta fel a szemöldökeit. - Soha. 

- Akkor szaladok a cuccaimért. - mosolyogtam rá. - Igazán köszönöm. 

- Semmiség. - küldött csókot nekem, miközben én elindultam a szálloda felé. 

Természetesen a liftre megint egy örökkévalóságig kellett várni, de amint megérkezett rögtön beszálltam több, mint 10 emberrel együtt. Miután sikerült kiszabadulnom a kis mozgó helyiségből, siettem a szobám felé, majd felkapva az összes bőröndömet, ami a szállodában volt, rohantam újra a lifthez. 

Most szerencsés voltam, mert amint megérkeztem oda, nyíltak is az ajtajai, amiért magamban elrebegtem egy imát, s robogtunk is lefelé a földszintre, s mikor megérkeztünk, mint akit rakétából lőttek ki, úgy szaladtam a pulthoz, hogy kicsekkoljak. Hosszas sor és egy annál is lassabb nő után már lélekszakadva szaladtam Daniel felé, aki megnyugvásomra még mindig ott állt ahol hagytam, már egy kocsi társaságában. 

- Siettem.. - kapkodtam a levegőt, mivel rohantam, mint egy hülye. - Bocs, nem bírok futni. - fújtam ki magam. 

- Majd neked is csináltatok Mich-el egy edzéstervet. - vigyorgott rám, miközben bepakolta a bőröndöket és beszálltunk az autóba. - A bemelegítés 5 km futás. 

- Ha vagy olyan kedves, akkor ne. - sápadtam fehérre, mint a fal. - Tökéletesen jól megvagyok így. 

- Nyugi, nem nyírlak ki. - nevetett fel, látva arcomat.  - Bár bírnám a közös edzéseket. 

- Talán. - estem gondolkodóba. - Meggondolom. 

- Hidd el, élvezetesek szoktak lenni. - kémlelte a külvilágot. 

- E felől kétségem sincs. - nevettem el magam. 

A nagy forgalom miatt kicsit késve érkeztünk meg a repülőtérre, ami természetesen nem tetszett a légiutas kísérőknek, de Daniel nagy mosolyával és vicceivel meghódította az egész  személyzetet, s már nem néztek ránk úgy, mint akik meg akarnak ölni. 

Miután kényelmesen elhelyezkedtünk a repülő VIP részének két ülésében, Dan a felszállást követően rögtön bealudt, én pedig elővettem a laptopomat és nekiláttam a munkának, ami jelen pillanatban a Charlesról készült fotók szerkesztését jelentették. 

Pár órával később

- Dan, Dan! - próbáltam felébreszteni újdonsült utazótársamat. - Kelj fel, leszálltunk! 

- Hagyj békén! - kalimpált a karjával csukott szemekkel és morcos fejjel. - Aludni akarok! 

- Majd aludsz a házadba vagy hova az istenbe megyünk! - mérgelődtem tovább, miközben Dan mancsait próbáltam leállítani. - Dan, könyörgöm! 

- Coraaa! - húzta el a nevem végét. 

- Szólok Zaknek! - próbáltam fenyegetőzni, hátha felkel. - Sőt, Mich-nek is, hogy dupla edzéseket adjon neked!

- Azt merészeld, Klimmer! - ült fel azonnal, nagy pöffeszkedések közepette. - Csak, hogy tudd, megbántam, hogy meghívtalak. 

- Csak, hogy tudd, megbántam, hogy veled jöttem. - húztam össze szemeim, miközben visszaszóltam neki. - Na most mi van, hm? 

- Jól van, hagyjál már. - sóhajtott fel vesztesen. - Menjünk, ha már felébresztettél. 

- Milyen úriember vagy. - mondtam neki, majd lesiettem a lépcsőn és vártam, hogy Daniel is mellém fáradjon, de nagyon el volt foglalva az egyik stewardessel. - Danny, már megint szórakozol valamelyik nővel? 

- Csak, hogy tudd, nagyon utállak. - mondta, miután lerobogott a lépcsőn és mérgesen méregetni kezdett. - Neked mindent el kell cseszned? 

- Csak ami jó murinak tűnik. - nevettem fel. - Merre? 

- Az a McLaren. - mutogatott a háta mögé, miközben a telefonját nyomkodta. - Arra van. 

- Akkor miért erre jövünk? - néztem rá értetlenül. - Daniel, ne szórakozzál velem. 

- Ha most arra, akkor erre. - fordult előre, hátra, majd jobbra és balra. - Nem, ha erre megyek, akkor oda jutok, de ha arra, akkor erre kell, hogy menjek. 

- Most komolyan, a saját országodban sem tudod, hogy merre menjünk? - fakadtam ki teljesen. - Elment már a gép? Mert ha nem, akkor visszavihetnének. 

- Jól van, akkor erre megyünk. - motyogta magának. - Cora, erre van az autó. 

Végül nagy félreértések közepette, de megtaláltuk a híres nevezetes McLarent, ami nem kis megkönnyebbülésemre volt. Amint odaértünk Dan hozzá hűen üdvözölte kocsiját, de nem is igazán megszokottan tette. 

- Drágám! - szaladt oda hozzá, s megölelte a sötétkék McLarent. - Annyira hiányoztál! - fetrengett az autón, majd lecsúszva róla megpuszilta. 

- Meg sem lepődök. - motyogtam magamnak. - Mennyi idő amíg odaérünk? 

- Ne aggódj, az én tempómban 10 perc és odaérünk. - kacsintott rám, majd valahogy bepréselte az autóba a csomagokat. 

- Csak le ne tartóztassanak. - mondtam neki, imádkozva istenhez a biztonságos útért. - Daniel, biztonságosan. 

- Ezt komolyan nekem mondod? - fordult felém az autóban. - Jó oké, megpróbálom. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá és lehunytam szemeim, amik rögtön leragadtak, s elaludtam az autóban, majd utolsó gondolataim rögtön Charles Leclerc felé kanyarodtak.