The days of our love // Charles Leclerc

12.

Cora Penelope Klimmer 

2022. Március 26. Szombat, Szaúd-Arábia

- Nem sok időm van, de rendben. - léptem oda hozzá, egy vesztes sóhajtás kíséretében. - Mi kellene, ami nincs? 

- Amit Arthur mondott és kérdezett, az óriási hülyeség volt. - túrt bele a hajába gondterhelten. - Nem kellett volna, és sajnálom, hogy egyáltalán megtörtént. 

- Elfeledhető dolog, azt hiszem. - sütöttem le a szemeim. 

- Még fiatal, nem igazán tudja, hogy a szavaknak mekkora jelentősége van. - intett oda közben egy embernek. - De garantálom, hogy nem lesz több. 

- Oké, ez jó hír. - sóhajtottam fel újból. - De nem volt akkora baj. 

- De, az volt. - kezdett rögtön ellenkezni. - Nem lett volna szabad megkérdeznie. 

- Mr. Leclerc. - mondtam egy fokkal halkabban. - Csak felejtsük el! 

- De.. - emelte volna fel mindkét kezét. 

- Nincs de! - fogtam meg a kezeit, és húztam le gyorsan a sajátjaimat róla, miután már nem a levegőben volt. 

- Elhagyhatnánk a magázódást? - kérdezte suttogva a szemeimbe nézve. 

- Ha ragaszkodik hozzá. - mondtam már én is suttogva. 

- Igen, ragaszkodok. - mondta, ellenkezést nem tűrve. - Utálok így beszélni, csak ezért. 

- Persze, megértem. - motyogtam lesütött szemekkel. - Ha megbocsájtasz. 

- De hát mindjárt kezdődik a szabadedzésem! - szólt utánam, s inkább kiáltott a hangjában felháborodással. 

- Még 20 perc, Leclerc! - kiáltottam vissza, rendezetlen levegővétellel, zakatoló szívvel, és egy sóhajjal a számon. 

- Már megbántam, hogy egyáltalán megkértelek rá! - hallottam még magam mögül, ahogy hozzám intézett szavait kiejti a száján. 

Hatalmas léptekkel, kavargó fejjel, és csatakos hajjal száguldottam végig a boxutcán, s a legvégén megállva egy nagy levegő után próbáltam rendezni a gondolataim, majd visszaállítani a normális kerékvágásba, s nem utolsó sorban még össze is szedni magam, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most futotta le a maratont. Mert persze erről szó sem volt, csak Charles, és az ő átható tekintete izzasztott meg ennyire. 

Pár percnyi szenvedés után kifújtam magam, s minden méltóságomat összeszedve sétáltam vissza, emelt fővel a csapatomhoz, és Charles mellé, hogy a szabadedzés előtt  még csináljak pár képet, és mellette legyek ahogy ő kívánta. 

A harmadik szabadedzés

- Nem hiszem el, hogy mindketten súroltuk azt a kibaszott falat! - kiáltotta el magát egyben csalódottan, és mérgesen Leclerc.- Hogy a francba lehet ilyen? 

- Mással is volt már rosszabb! - kiáltoztam már én is a nagy hangzavarban, ami a boxban volt. A kerékcserék, s egyéb munkálatok mellett még a többi, pályán lévő autók hangja is behallatszott. 

- Hát kösz, Cora! - túrt bele idegesen a minden felé álló, s egyben borzasztóan izzadt hajába a pilóta. Túl jól nézett ki. - Sokat segítesz! 

- Nehogy már engem hibáztass! - tettem le egy fokkal erősebben a kamerámat a gumikerékre. - Semmit sem csináltam!

- Hát ez a bajom! - ordítozott, mint egy őrült, a most már eszeveszett hangzavarban. 

- Akkor mondd, hogy mit tegyek! - vörösödtem ki teljesen. - Ezzel nem megyünk semmire!

- Azt nem lehet, Klimmer. - olvastam már le a szájáról a szavakat, majd ha lehet, még vörösebb lettem, mint előtte voltam. Fejemben máshogy értelmeztem szavait, melyeknek értelmük nem volt tőle. A nagy hőségre fogva pirulásom kezdtem legyezni magam, miközben a körmeimmel kezdtem babrálni.