The days of our love // Charles Leclerc

20.

Cora Penelope Klimmer

2022. Április 23. Vasárnap, Olaszország

- Itt érkezik Danny. - kiáltotta be a szobámba a pilóta, majd szabályosan kivágta az ajtót.

- Ha nem mondod is tudtam volna. - forgattam meg a szemeimet, majd egy pillanattal később már egy kis mosoly volt az arcomon.

- Én fáradozok itt, te meg nem is örülsz. - háborodott fel. - Szép vagy, mondhatom.

- Nagyon fárasztó lehetett két emeletet liftezni. - fordultam felé, miközben egy gyors puszit nyomott az arcomra.

Az ausztrál kisétált a fürdőből, és magamra hagyott, amint a rúzsomból az utolsó, egyben második réteget tettem fel, ami közben egy kis fintorral nyugtáztam a külsőmet a tükörben. Erősen meghúztam a copfomat, majd már egy kis sóhaj után, de kiléptem a szobámból. Amint kilértem, egy ügyködő Daniellel találtam szembe magam.

- Elmentem, hoztam kaját. - fordult felém egy hatalmas mosoly kíséretében. - Szóval, ez igenis kimerítő volt.

- Meg se szólaltam. - kuncogtam fel, majd a megkorduló gyomromra parancsoltam. - Igazán kösz, Danny.

Mielőtt mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk volna, az ajtó hatalmas robajjal csapódott ki, s belépett rajta egy kifulladt Carlos, és az utána megérkező Lando is. A másik McLarenes pilótával értetlenül pillantottunk egymásra, hiszen egyikünk sem várt vendéget, ezért nem igazán értettük a helyzetet.

- Cora. - lihegte, kezeit a térdére rakva a pilóta. - Segítened kell.

- Mi történ.. - kezdtem volna bele, de a Ferraris pilóta csak megragadta gyengéden a kezemet, s a lift felé kezdett húzni.

- Carlos! - szólítottam meg a férfit, miközben beléptünk az üres liftbe. - Hova megyünk?

- Csak te tudsz rajta segíteni. - próbált segíteni a fiatalabbik McLarenes, de csak jobban összezavart.

- Mégis kiről beszéltek? - néztem mind a három férfire, de csak egy hasonló értetlen fejű Daniellel találtam szembe magam.

- Erre nem érünk rá. - morogta az orra alatt Sainz.

A következő pillanatban Carlos előhúzott a zsebéből egy kártyát, s kinyitotta a szoba ajtaját, amikor elért a tudatomig, hogy pontosan kihez is tartunk. Minden próbálkozásom ellenére sem sikerült megállítanom a spanyolt, és már nem tudtam szembeszállni a pilótákkal, s önmagammal sem. Vitathatatlanul dühös, és sértett voltam, s legkisebb vágyam se az volt, hogy én segítsek neki, mikor tegnap porba alázott egy mondattal.

Ahogy Carlos gyengéden, mégis ellenkezést nem tűrően húzott be a lakosztályba, mögöttük pedig úgyszintén beléptek a szobába a pilóták is, egy segélykérő pillantást vetettem az ausztrálra, bármiféle segítség reményében még akkor is, ha tudtam, hogy ez lehetetlen. Egy kis sóhaj után, de elfogadtam a helyzetet, s kinyitottam a pár pillanattal előbb becsukódott szemeim.

A helyzet közel sem volt a legfényesebb, a félholtan fekvő monacói teljesen elnyúlt az ágyon, a haja ezer s egy fele állt, a ruhái a földre voltak dobálva, s e közben az alkoholtól bűzlött. Egy lesújtó pillantást vetettem rá, majd lassan közeledni kezdtem felé, s a pilóták sokasága felé fordulva szólaltam meg először.

- Kérlek, hozzatok sok vizet, és valami kaját is. - néztem rájuk kérlelően.

A három férfi egyszerre indult meg, s én a maradandó egy felé fordultam, majd lehúzva róla a takarót konstatáltam, hogy csak egy alsónadrág van rajta. Túllépve ezen a kis meglepetésen, s piros orcámon is, de lassan elkezdtem ébrezdgetni a monacóit, aki nemtetszése kifejezése érdekében meg sem moccant.