The days of our love // Charles Leclerc

17.

Cora Penelope Klimmer

2022. Április 14. Csütörtök, Amerika, Asheville 

Asheville gyermekkorom otthona, ahol felnőttem, ahol barátokra tettem szert, iskolába jártam, és tudatosult bennem, hogy bármi áron, de a fotós szakmában fogok elhelyezkedni, minden emberi lény lebeszélése, és hátráltatása ellenére is. 

Amint a kocsiban ülve bámultam ki a festői tájat kémlelve, mellettem a halkan szuszogó Daniellel, visszatértek a régi emlékeim, amik oly nagy hatalommal bírtak felettem, mint semmi, és senki. Egy rég elfeledett emlék, egy örökké bennem élő pillanat, s oly boldog időszakok, amikor még tudtam szeretni, és szeretve lenni. 

Egy pillanatra becsuktam a szemeimet, és sóhajtottam egy nagyot. nem csak jó emlékek kötöttek ehhez a helyhez, nem voltam mindig önfeledten boldog, s voltak rossz időszakaim is, amikre még emlékeznem is fáj, mégsem hesegettem el őket a fejemből. Ezek is az életem, és saját magam részei voltak nem temethettem el őket magamban, mint azt már milliószor kipróbáltam. 

Az autó kerekei alatt lévő kavicsok hangja, a rádióból halkan szóló zene, s a lehúzott ablakon beszűrődő, a kint lévő összes hallatszódott a kocsiban, amint a családi házunk felé közeledve egy halvány mosoly jelent meg az arcomon édesapám arcát felidézve bennem. Utoljára még a téli tesztek előtt találkoztunk, amikor is indultam az első Forma 1-es utamra, Charles, és a Ferrari felé. 

Michael Robert Klimmer az édesapám az egyetlen férfi, aki az egész életemben, minden megkérdőjelezés nélkül támogatott, és szeretett, mint ahogy ezeket a mai napig is oly boldogan teszi. Miután az édesanyám elhagyott minket, a sarkára állva próbált nevelni engem, és két bátyjámat, helyettesíteni az anyai szerepet, mindeközben a vállalkozásával is foglalkozva megteremteni nekünk a biztos anyagi hátteret. 

A rossz emlékek közé tartozik természetesen az, amikor az az ember, aki a szíve alatt hordott 9 hónapig, csak úgy elment minden magyarázat nélkül, és új életet kezdett nélkülünk egy másik országban az új családjával. Persze a történteket nem csak én, hanem az én két drága bátyjám is, akik akkor még csak négy, és öt évesek voltak. Persze, én náluk is kisebb voltam. 

A gondolataimból csak a régi családi házunk látványa rángatott ki, amint az autó lasan megáll a kavicsos kocsibejárón, s az autó teljesen megáll, leállítva a motort. Én egy reszketeg sóhaj után rávettem magam, hogy felébresszem a mellettem halkan alvó pilótát, s elinduljunk egyenesen a ház belseje felé. 

- Danny. - simítottam meg a férfi vállát. - Kelj fel. 

- Hm? - ráncolta a homlokát. 

- Itt vagyunk. - ráncigáltam fel ülésbe. 

- Oké. - morogta az orra alatt, rekedt hanggal, és álmos fejjel. - De hol is pontosan? 

- Nem is te lennél, Daniel. - kuncogtam fel halkan. 

- Hát de most miért? - kérdezte ártatlanul. 

Pár percnyi szenvedés után már egy teljesen éber ausztrállal az oldalamon, s a változatosság kedvéért vagy 5 darab bőröddel ballagtunk a hatalmas ház felé.

- Tudsz adni egy gyorstalpalót? - nézett rám kétségbeesetten a pilóta. 

- Találd fel magad. - suttogtam neki, miközben az óriási fekete ajtó kinyílt. 

A házunk egy hatalmas telken terült el, s ehhez hasonló nagyságú ház is tartozik hozzá a maga két emeletével, nyolc hálószobájával, egy padlással, és hatalmas ablakokkal díszítve az amúgy már egyébként is otthonos lakást. A ház bejáratához vezető út egy hosszú, kavicsokkal kirakott ösvény volt, mellette egy korláttal, s a fák végeláthatatlan tömegével fűszerezve Asheville városának nagyságát.