The days of our love // Charles Leclerc

23.

Cora Penelope Klimmer

2022. Május 6, Péntek, Amerika, Miami

Pár héttel ezelőtt, mikor Charles belépett a családi házam bejáratának küszöbén, egy új korszak kezdődött el az életemben, s egy hatalmas kérdést feltéve nekem döntötte fel, az akkor már javulni látszó életemet. Egy olyan dolgot kért akkor, azon az estén, amelyre a válasz eldöntése hatalmas felelősséggel kérkedett, és az utolsó utáni pillanatban döntődött el.

Azt kérte, hogy térjek vissza a csapathoz, hisz az oly kevés ide, ami megadatott nekünk, nem volt elég ahhoz, hogy megértsem, s megéljem az olyan pillanatokat, melyek megérdemlettek volna. De a legnagyobb gondom, ami a döntésemet annyira meghosszabbította az maga volt, mint kérkedő, s létező emberi személy. Nem csak azt kérte, hogy térjek vissza a csapathoz, de hogy jó magához is, oly változásokat ígérve, melynek beteljesülése korántsem biztos, főleg nem tőle.

Nem lehetett, nem engedhettem, hogy az érzelmeim irányítsanak felettem, s mint azt már oly sokszor téve, nem foglalkozva a az érzéseimmel hoztam meg azt a döntést, ami nem hagyhatott nyomot maga után, s utána sem, de rajtam végképp nem. Annyi megválaszolatlan kérdés, feltételezés, és mindenekfelett érzés ellenére, de kirohanva a házból indultam meg egyenesen a döntésem jóvolta felé, vissza a csapathoz, és álmaim megvalósításához. De persze mindezek mellett eltörpülve létezett amellett, hogy mentem, ó istenem, egyenesen rohantam hozzá, hozzá, mint létező, s kérkedő emberi személy felé.

Felszállva a leghamarabb induló repülőre, fogalmazódott meg bennem egy érzés, vagy gondolat, amelyet sehogy sem tudtam kiverni a fejemből minden igyekezetem ellenére sem. Az egész úton ezen az egy dogon rágódva nem tudtam sem aludni, de még pihenni sem, csak az előttem lévő ülés háttámláját bámulva bambultam ki a fejemből egészen addig, amíg meg nem érkeztünk egyenesen Miamiba.

Még mindig csak azt kérdezve magamtól, hogy jó döntést hoztam, ültem be a taxiba, s egy hatalmas lélegzetvétel után, de próbáltam kiűzni az agyamból az összes kétkedő gondolatot, és csak nyugodtan megérkezni a tett helyszínére, ami a Miami nagydíj pályája lett volna.

Nem sokkal egy óra után, de egy kész idegroncsként megérkeztem a pályához, majd magam után húzva az összes bőröndömet, baktattam oda a kapuhoz, ahol sehogy sem akartak beengedni a kártyám nélkül, ami pedig nekem nem volt késői érkezésem lévén. Már a végén a sírás szélén voltam, amikor a hátam mögül meghallottam egy túlságosan is ismerős hangot, s egy kis mosollyal az arcomon, hunytam le a szemeimet.

- Mit keresel itt, C? - kérdezte egyben halkan, s kíváncsian is.

- Visszajöttem. - fordultam felé, majd mosolyodtam el. - Mégis.

Pár percig, ami szinte egy örökkévalóságnak tűnt, közelebb lépett, de csak a mellettem lévő géphez fordult, majd a nyakában lógó kártyát hozzáérintve a csekkolóhoz, s beljebb lépve fordult teljesen felém. Miközben ő a belépéssel foglalatoskodott, engem még mindig az aggasztott, hogy semmilyen érzelmet nem tudtam kiolvasni a szeméből s nem tudtam megállapítani, hogy mit érez, s gondol.

- Velem van. - bökött felém az állával.

A biztonsági őr csak egy pillantásra méltatott, majd beengedett a kapun keresztül, s a pilóta mellé lépve vezetett végig a paddockon, majd a boxutcán is egyenesen a Ferrari boxjáig, miközben az egész út alatt egy szót sem szólva bámulta a földet, majd mikor bezáródott mögöttünk a pihenőjének ajtaja, teljes testtel felém fordulva bámult bele a szemeimbe.

Miközben mind a ketten síri csöndben kémleltük egymást, hirtelen, s váratlan gyorsasággal lépett elém, és csókolt meg megfogva kezeivel az arcomat, egy kis mosollyal az arcán. Én teljesen sokkosan viszonoztam tettét, és élveztem ki azt a kis pillanatot, ami eddig nem adatott meg nekünk. Pár pillanattal később gyengéden löktem el magamtól őt, s néztem kérdőn a szemébe.