The days of our love // Charles Leclerc

16.

Cora Penelope Klimmer 

2022. Április 10, Vasárnap, Ausztrália, Melbourne 

A futam 

A versenyt Carlos garázsában izgultam végig a Charlessal való találkozás elkerülése érdekében, még ha néha ez meghiúsulni is látszott, nem adtam fel a próbálkozásaimat, hogy csak akkor találkozzunk, ha feltétlen szükséges fotóznom őt. 

Mikor Charles áthaladt a célvonalon, abban a pillanatban elfeledve a másik pilóta technikai kiesését állt fel a székekről, örömujjongás közepette a csapat, hiszen Leclerc megnyerte a futamot. Én nem tartoztam az ünneplők közé, mert amikor tudatosult bennem, hogy el kellesz játszanom a hű áll barátnőt, egyből rosszullét kerülgetett. 

Egy hamis mosoly kíséretében sétáltam ki a boxból, nem nagy lelkesedéssel, de Charles után kutatva a fotók miatt. Nem volt nehéz kiszúrnom a nyertes pilótát, aki éppen akkor vette le a sisakját a fejéről, majd a kesztyűt a kezéről. A csurom vizes, és szerte szét álló haja sokkal vonzóbbá tette őt, de abban a pillanatban semmi másra nem tudtam gondolni, mint, hogy a következő nagydíjra már a barátnője szerint kell őt kísérnem, nem mint a fotósa. 

A nagy embertömegben több percnyi próbálkozás után sikerült csak a közelébe férkőznöm, hogy végre elővegyem a kamerámat, és készítsek vajmi elfogadható fotókat, amint hatalmas mosollyal az arcán fogadja a gratulációkat, és ünnepel együtt a csapattal. 

Nem sokkal később, mikor már a dobogón állt fent a két másik pilóta kíséretébe, én pedig lent álltam a többi ember között a kamerámmal, és sok a testemnek nyomódó egyéb testrésszel együtt, a dobogó tetejéről integetve nekem egyenesen a szemembe nézve, mosolyodott el. Egy igazán szép pillanat lehetett volna ez, ha a bordámban nem zavart volna az a könyök, ami majd kinyomta a beleimet, ezzel megölve engem Ausztráliában egy autósport versenyen. 

Csak a Forma 1 világa, mit is várok el Charles Leclerc fotósaként, aki már újabban a barátnője is lesz. 

A tettére, akarva vagy akaratlanul, de egy halvány, őszinte mosoly kúszott az arcomra, amint a kezeit lengetve a levegőben az első helyről rám vigyorog a gödröcskéivel együtt. Abban a pillanatban nem érdekelt az a hülye fogadás, sem a következmények, amik olyan közel voltak hozzám, mégsem zavartattam magam, s viszonoztam kis tettét, majd lesütöttem a tekintetem. 

Pár kattintás a gépemen, két himnusz, és pár trófea kiosztás után az egész boxutca belekezdett a végső hajrába, hogy összeszedje a szükséges dolgait, majd holnap visszatérve felmarkolja a Forma 1-et, és átpakolja Olaszországba, pontban két hét múlva a következő nagydíjra. A saját részemről ez már egy kicsit macerásabb volt, mert én másnap nem térek vissza, hanem egyenesen utazok vissza a családomhoz, Asheville-be, ahol találkozok még Kimberlyvel is. 

Több órányi pakolás, és  munka végeredményeként három táskával, egy vászonszatyorral, két kamerával a nyakamban, és egy telefonnal a kezemben tipegtem ki a pálya előtti térre, az uberemre várva, hogy végre megkaparintsam a több órányi, megérdemelt alvásomat, és kajaadagomat. A tervem pedig, mint már oly sokszor meghiúsulni látszott egy bizonyos személy miatt, akit a legkevésbé sem akartam látni. 

Egy vesztes sóhajjal, csukott szemekkel, és tárt karokkal vártam volna Leclercet, ha éppen nem szakadok majdnem hat felé a sok cuccom miatt, amik már igazán kényelmetlenül nyomták a kezeimet. A pilóta érkezése nem ígért sok jót, sem kedvemre valót, de minden mindegy alapon vártam a kivégzésemet egy óriási, de annál hamisabb mosollyal. 

- Segíthetek? - húzta fel a szemöldökét, a kocsikulcsát szorongatva a kezében. 

- Nem, Leclerc, amint látod nem kell. - mondtam, miközben összeszorítottam a fogaimat, ezért ez inkább hangzott sziszegésnek, mintsem egy normális mondatnak.