The days of our love // Charles Leclerc

28.

Pár hónappal később

Charles Leclerc

2022. Augusztus 31. Szerda, Monaco

- Kész is vagy. - simított végig utoljára fekete nyakkendőmön édesanyám, miközben én folyamatosan ingem gallérját húzogatva próbáltam levegőhöz jutni. - Charles, könyörögve kérlek, hagyd már békén.

- Anya, szeretnék még világbajnok lenni, és nem megfulladni egy nyavalyás ingtől! - fordultam meg indulatosan az ellenkező irányba, a tükör felé, miközben egy magassarkú kopogását hallgatva igazgattam magamon a fehér anyagot.

- Cora, téged az Isten küldött! - lépett édesanyám az amerikai nőhöz, s lágyan megsimította a karját. - Beszélj a fiammal, rád legalább hallgat!

- Nem tudom mennyit segíthetek. - lépett közelebb hozzám az említett nő, miközben én elszakítottam tekintetemet tükörképemről, és a hang irányába fordultam. - Charles?

Amint megpillantottam az előttem álló, kék szemű nőt, a lélegzetem elállt, a szívem heves dobogásba kezdett, míg tekintetemmel szinte felfaltam az alakját kiemelő, selyemruhába bujtatott barna testet. Amint a két szempár találkozott, az arcomra egy hatalmas mosoly vetült, miközben lassan közeledtem felé. Persze, ekkor már a textilanyag a legkevésbé sem érdekelt.

- Mit csináltál már megint? - kérdezte suttogva, és halkan kuncogva.

- Abszolúte semmit. - ráztam meg lágyan a fejem, aminek következtében a szokásos módon a szemembe hullottak a barna tincseim. - Én jó fiú voltam.

- Ez még viccnek is rossz. - nevetett fel hangosan, miközben én karjaimat a dereka köré tekertem, s szorosan magamhoz vontam.

- Még jó, hogy annak szántam. - szólaltam meg suttogva, míg arcom lassan közeledett a kék szempár tulajdonosa felé.

Mielőtt még ajkaink egymáséhoz érhettek volna, az ajtó felől egy erőteljes hang köhintett egyet, mire mindketten elváltunk egymástól, és kínosan pillantva a másikra, hallgattuk idősebbik testvérem beszédét. Valóban nem volt kellemetlen, egy pillanatra sem.

- Azt hiszem, indulnunk kellene. - nézett mindkettőnkre felváltva Lorenzo, az ajtófélfának dőlve. - Míg az öcsénk magába nem önti apánk whiskey-ét. Már amennyi maradt.

- Megyünk. - dörzsöltem meg szemeimet, ahogy hallottam bátyjám lépteit távolodni.

Mielőtt még barátnőm idősebb testvéremet követve ki nem lépett volna a szobából, megfogtam  derekát, s gyengéden magamhoz húztam másodjára is. Egy lágy csókot leheltem kulcscsontjára, majd sietős léptekkel megfogtam a kezét, s a kijárat felé húztam az amerikai nőt.

- Á, végre egy értelmes ember ebben a családban. - lépett Corához kisöcsém, enyhén illuminált állapotban, miközben karjait szorosan barátnőm köré tekerte.

- Az mellékes, hogy nem tartozom ebbe a családba. - szólalt meg halkan a nő, az utolsó lélegzetével, a szoros ölelés következtében. - De én is örülök neked, Arthur.

- Még. - löveltem szúrós pillantásokat a nő felé, miközben az üvegbe megmaradt alkohol mennyiségét kémleltem. - Öcsém, kétségkívül megtaláltad a legdrágábbik whiskey-ket.

- Alapozás, meg ilyesmi. - vigyorodott el, majd pár pillanat múlva elengedte Corát, aki már erősen kezdett sápadozni a levegő hiányától.

- Szerintem húzás a kocsihoz, meg ilyesmi. - nézett szúrósan bátyjánk a szüntelenül mosolygó öcsénkre. - Charles, ne húzogasd már a gallérod!

- Szálljatok már le rólam! - kiáltottam el magam. - Majd jövünk, Anya.

Pusziltam meg édesanyánk arcát, és mosolyogtam rá, miközben Lorenzo és Cora az ajtó felé kezdte terelni Arthurt. Míg pár mondatot váltottam az előttem álló nővel, fél szemmel viszont láttam, hogy a küszöböt átlépő testvérünk majdnem felesett, aminek következtében az őt támogató másik két ember is instabillá vált.

- Menj, amíg meg nem ölik egymást. - biccentett az ajtó felé. - Ó, és Charles. Az öcsédtől kérlek szedd és azt az üveget. - nézett rám a fejét rázva Anyám.

Néhány órával később

Az arcomat felemelve a hosszú, barna tincsek közül, a tekintetünk találkozott a nem messze mellettünk táncoló pár mogyoróbarna szemeknek a tulajdonosával. Miközben kezeim barátnőm vékony dereka köré voltak kulcsolva, aki mit sem sejtve a dolgokról, nyugtatta arcát vállamon, néztem a több éve nem látott Giada Giannira közös barátaink esküvőjének estéjén.

A tinédzser énem 'életem szerelmének' hitt nő egy másik férfi karját simogatva mosolygott rám, miközben mindketten tudtuk, hogy pontosan ugyanarra gondolunk. Pár évvel ezelőtt azt hittük, egymásnak vagyunk teremtve, és az egész életünket együtt fogjuk leélni, most viszont más emberek karjaiban voltunk sokkal boldogabbak egymás nélkül. Ironikus, azt hiszem.

- Minden rendben? - hajolt közelebb arcomhoz barátnőm, egy mosoly kíséretében.

Azt hiszem, a kérdést sem pontosan értettem, ezért csak egy bólintást tudtam kicsikarni magamból, miközben fejemet még mindig a régi emlékek halmaza lepte el. A tekintetemet elszakítva a nyakam köré kulcsolódó karok tulajdonosáról, pillantottam vissza Giannára.

Az a zene, amire éppen lassúztunk, éppen véget ért, ők pedig elhagyták a táncparkettet, s egymás kezét fogva siettek a kijárat felé. Fogalmam sem volt, ki volt az a szőke hajú férfi, sem arról, Gianna hogy van, vagy pontosan mi történt vele az elmúlt években, de ezek mind nem is érdekeltek igazán, amikor láttam, hogy boldog.

- Fel kell hívnom Kimet, a kicsi rosszul volt. - hátrált egy lépést, miközben aggódva ráncolta a szemöldökeit. Tudtam, hogy aggódik értük.

- Minden rendben lesz. - suttogtam a fülébe halkan, majd biztatóan megszorítottam a kezeit.