The days of our love // Charles Leclerc

27.

Cora Penelope Klimmer

2022 Május 24. Kedd, Monaco

Sok ember szerint a gimnáziumi évek a legszebb évek az életünkben, amikor önfeledtül boldogok vagyunk, szabadok s legfőképp fiatalok. Azt hiszem, ezzel egyet kell értenem a többi emberrel, és elfogadnom azt a tény, hogy már nem mehetünk vissza az időbe, én pedig már jóval a gimis évek mögött vagyok.

De sokszor, amikor éppen rosszul érzem magam, akkor éppen visszatekintek azokra az évekre, amikor a barátaimmal és a barátommal voltam együtt, ilyenkor mindig mosoly kúszik az arcomra, s lehunyva pilláim élem újra az oly régi emlékeket, amik valójában nem is voltak olyan  régen. Szeretem megőrizni az emlékeket, a pillanatokat, amiket jókor töltöttem jó helyen.

S olykor eszembe jutnak a rosszabb idők is, mikor nem éreztem jól magam, mikor nem volt önértékelésem, mikor elvesztettem egy szerettemet, s mikor legjobban éreztem édesanyám hiányát. Ezekre az emlékekre nem szeretek visszatérni, s legfőképpen újraélni őket, mert akkor újra úgy érzem, sohasem lesz vége.

Egy oly emlék kísért a mai napig is, amivel minden egyes nap együtt kell élnem, s önakaratom ellenére, mindennap felidézve magamban azt az érzést, ami akkor bennem volt, abban a pillanatban, amikor megtudtam hirtelen eltűnését.

Emlékszem, pár évvel ezelőtt az otthon ajtajában álldogálva, kezeimben szorongatva az utolsó levelet, hasadt ketté a szívem, míg az utolsó mondatokat nem olvastam, melyeket akkori szerelmem írt azokra a lapokra, szavait nekem intézve. Nem halálról volt szó, azt elviselni képtelen lettem volna, de akkor a barátom eltűnése hasonló fájdalommal járt nekem.

Amikor még oly fiatal voltam elviselni ennyi kínt az életemben, s mikor tudatosult bennem, hogy elhagyott az egyetlen ember, aki a gyógyszer volt a fájdalmamra, megszűntem létezni. Több napon keresztül nem beszéltem senkivel, sem édesapámmal, sem testvéremmel, de még legjobb barátnőmmel sem.

S most, amikor a szálloda kellemes, krémszínűre meszelt falait bámulom teljesen üres fejjel, megdörzsölöm arcom, kirángatva magam a szörnyű emlékképek folyamatos sorozatából, halványan megrázva fejem űztem el ezeket a gondolatokat, s fordítottam fejem a mellettem halkan szuszogó férfi felé.

Charles ragaszkodott hozzá, hogy egy szobán osztozzunk, mivel az egész világ tudja, hogy egy párt alkotunk, s mióta ebben a helyzetbe vagyok szorítva, mellette tengetem álmatlan éjszakáim is. Amint a kissé borostás arcát, lehunyt, hosszú pilláit, s az égnek álló, csokoládébarna haját néztem egy kis sóhaj hagyta el a számat.

Nem akartam és nem is tudtam nézni tovább az arcát, ezért felpattantam halkan az ágyból, nehogy felébresszem, s hámoztam le magamról a takarót, majd felvéve Charles pulóverét, léptem ki a májusi, hűvös levegőre. Az égbolton elterülő ezer csillag teljes pompában világított, s felpillantva rá, mosolyodtam el.

Lehajtva fejem kapaszkodtam meg a korlátban, s fújtam ki a kitudja mióta bent tartott levegőt. Májushoz nem illően hideg volt kint, s a szél is feltámadt, nekem pedig újfent egy kiskori emlék jutott az eszembe, szerencsémre a boldogok közül. Emlékszem, csak hét éves lehettem, amikor Yadiellel ketten hosszú kérlelések után apa megengedte, hogy egy sátorban aludjunk, de nekem órákkal később sem sikerült álomba ringatnom magam, ezért kimásztam az ideiglenes alvóhelyünkről, és leülve a fűre, a csillagokat bámultam.

Pár perccel később a bátyjám is megjelent mellettem álmos fejjel és egy nagy pokróccal a kezében, amit rögtön a vállamra terített. Azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludtunk csak beszélgettünk és a csillagokat bámultuk, próbálva megfejteni azok jelentőségét és értelmét.