The days of our love // Charles Leclerc

22.

Cora Penelope Klimmer 

2022. Április 24. Hétfő, Olaszország 

- Nem hiszem el, hogy nem szóltál erről. - motyogta bele a telefonba Daniel. 

- Sajnálom. - szólaltam meg egy kis idő hallgatás után. - De te is tudod, mi történt volna. 

- Ez akkor sem jelenti azt, hogy el kellett hallgatnod mindent. - szerezte vissza a hangját,s szólalt meg. 

- Ha elmondtam volna, akkor megállítottál volna, ez pedig semmi féle képen sem történhetett meg. - helyezkedtem el a repülő ülésén kényelmesen. 

- Ebben ne kételkedj. - nevetett fel halkan, majd én is. - Mi van így Charlessal? 

Amint kiejtette Daniel a száján ezt a kérdést a szívem összefacsarodott, s fizikai fájdalomként érezhettem a még mindig sérült lelkem szúrását. A monacói pilótával megbeszéltük, hogy a köztudatban maradjon meg az, hogy együtt vagyunk, de nem kell kapcsolatot tartanunk, s csak ritkán találkoznunk. Azóta az ominózus eset óta nem igazán beszéltünk, csak ha fontos volt, de éreztem rajta a ki nem mondott szavak súlyát, amiket nem mondott el nekem, kérdések halmazát zúdítva ezzel a vállamra. 

- Együtt vagyunk. - adtam meg a szűkszavú válaszomat. 

- Gondoltam. - szinte tudtam, hogy megforgatja a szemeit. - Te is tudod, hogy nem erre gondolok. 

- Jól megvagyunk, Daniel. - ráztam meg a fejem, minél hamarabb túl akartam lenni a témán. 

- Teljesen biztos, Co? - hallottam hangjából a válaszomra váró, félelemmel teli hangját. 

- Ha még egyszer megkérdezed, kiugrok az ablakon. - nevettem fel halkan. - Örülnél neki? 

- Befogtam. - kuncogott fel ő is. - Mindenki jobban jár, ha te életben maradsz. 

- Én is így gondoltam, Daniel. - vettem mélyebbre a hangomat, majd nevettem fel. 

A leszállásig már csak pár órám maradt, ezért egy hosszúra nyúlt búcsúzás után, de letettük a telefont, és megbeszéltük a következő találkozásunk helyét és idejét. Egy kis sóhajjal az ajkamon döntöttem a fejemet az ülés háttámlájának a tetejére, majd becsukva szemeimet éreztem meg a gyomromban lévő szúró érzést, miközben a fülesemből halkan szólt a zene. A hasamra helyezve a karjaimat merültem el a még mindig a vakság, s semmittevés édes érzésében, ahogy simogatva gyomromat, enyhítettem a görcsömet. 

A telefonomon felvéve a hangerőt, majd kipillantva a fekete éjszakába bámultam a mellettünk lévő felhőket, s az ezernyi csillagot az égen, ahogy tündökölnek a nagy sötétségben. Pár percnyi mélázás után, de kikapva a fülemből az Iphone fülhallgatómat, lépdeltem a repülő mosdója felé, a még mindig szúró gyomrommal, s rajta a kezemmel. Becsapva magam után az ajtót, észleltem, hogy  senki se tartózkodik a WC-ben, s a kézmosóhoz lépve fröcsköltem egy kis vizet az arcomra. Amint a bőrömön éreztem a langyos vizet, azonnal becsuktam szemeimet, s folyattam csuklómra a középhőmérsékletű folyadékot. 

Elzárva a csapot, majd megtörölve arcom pillantottam bele a tükörbe, ahol csak egy elgyötört arcú nő néz vissza rám, karikákkal a szeme alatt, sápadt arccal, és egy rakoncátlan fürtökkel teli hajjal a feje búbján. A tükörből visszapillantót kék szempár halványan pislákolt csak, s kifakult fényének látványa már az utóbbi időben megszokott dolognak számított. Végül elengedve külsőm, léptem ki a VIP szekcióhoz a saját ülésemhez, egyenes Ashevillbe. 

Leszállás

Amint sikeresen megérkeztünk, és leszálltam a gépről, hívtam egy taxit, ami elvisz majd édesapámhoz, és a régi családi házunkhoz, hogy végre egy kicsit ki tudjak kapcsolni, és távol tudjam tartani magam a monacói pilótától, s minden vele járó gondomtól. Miközben az autóra vártam, leültem a repülőtéren lévő ülések egyikére, s a fényképezőgépemben elmerülve tanulmányoztam az elmúlt időkben készült képeket Charlesról. Amint a fotókat néztem, néha egy kis mosoly kúszott az arcomra, s máskor könnybe lábadt a szemem, majd gyorsan el is lapoztam.