A Pokol Valódi Tüze // Eddie Munson ff //

𝟘𝟜𝟙

/Eddie szemszöge/

   Becca Jones.... A lány aki tönkretette az életemet.
   Beck a pokolba taszított, aztán mintha ez nem lett volna éppen elég, lángra lobbantotta a poklot. A tüze először kellemes, meleg érzést nyújtott, de azóta hihetetlenül éles lett a lángok nyelve. A tűz most már perzsel. Nem tudok annyira távol menni tőle, hogy ne égessen meg újra és újra. Miatta most minden nap egy irdatlanul nagy szenvedés.
   Beck halála után mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Ahogy megláttam az élettelen testét ott feküdni, azt hittem, hogy ott helyben megölöm magamat Én is. Hallottam ahogy sikít körülöttem a csend. Mintha éppen most tépték volna ki a szívemet a mellkasomból. Mellé rogytam és sírva üvöltözni kezdtem miközben a testét szorongattam. A lándzsám mellettem hevert a földön, és már készen voltam arra, hogy utána menjek így a kezembe vettem, hogy végezzek magammal. Egyedül Dustin miatt nem tettem meg végül, végig mellettem volt és nem akartam, hogy lássa. Szerencsére annyira nem borult el az agyam, hogy Őt is kizárjam, így sikerült tartanom magam. Éppen elég kibordító lehetett neki is az eset, hát még ha rá dobtam volna egy lapáttal. Nem szólt semmit, csak sírva mellém térdelt és megölelt. Üvölteni akartam vele, hogy miért nem fogta vissza vagy valami, de rá jöttem, hogy tulajdonképpen Én vagyok az egyetlen aki felelősségre vonható ezért. Meg lett beszélve, hogy ha gáz van vissza vonulunk, és egyedül Én nem tartottam be. Ha átmásztam volna azon a kötélen ahelyett, hogy elvágom... Beck még mindig élne. De lehet, hogy a többiek nem. Beck egy igazi hős lett. Az életét adta egy városért, ami lemondott róla, és gyilkosnak kiáltotta ki, és egy csapatért ami biztosan nagyon megkedvelte, de akkor sem ismerte igazán. Egészen addig kuporogtunk Dustin-nal a lány mellett, amíg a Vecna-val végző trió meg nem érkezett és kiabálni nem kezdett, hogy azonnal menjünk vissza, mert befognak zárulni a kapuk. Robin és Nancy mikor meglátták, hogy mi történt azonnal térdre rogytak mellénk, és később Steve is csatlakozott. Nancy azt mondta, hogy nem vihetjük magunkkal a testét, túlságosan szorít az idő, szóval amíg Ők új kötelet csináltak, addig Én elbúcsúztam Beck-től. Óvatosan lecsuktam a szemeit, és lehúztam az ujjáról azt az ütötkopott kis kalózos gyűrűjét amivel mindig a sört nyitotta, hogy legalább ez velem legyen. Később egy nyakláncra fűztem amit azóta sem vettem ki soha a nyakamból.
   Elviselhetetlenül fájnak a történtek. Néha már nem is tudom, hogy mit kívánok gyakrabban: azt, hogy bár mellettem lett volna abban ez elmúlt majdnem három évben is, vagy hogy bár ne lett volna mellettem ebben a pár napban. Egyszerűen semmi sem csillapította a szenvedésem. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de szinte már gyűlöltem amiért ezt kell miatta átélnem. Egy ideig kerültem mindent ami emlékeztetett rá. Ez viszont veszettül nehéz volt, mert konkrétan minden egyes dolog rá emlékeztetett. Ennél már csak az a 'feladat' volt nehezebb amit folyton rám bíztak. Joshua megkért, hogy látogassam meg Alexandert a börtönben, és Én mondjam el neki ami történt. Szerinte olyantól könnyebb megtudni az ilyesmit, akiben bízik és aki ott volt és/vagy átérzi a fájdalmad. De nem, azt szerintem rohadtul nem lehet sehogyan sem könnyebb megtudni, hogy a lányodat széttépte egy másikdimenziós denevérraj. Vagyis pontosabban azt amit kitaláltunk, hogy Beck egy folyóba zuhant és a sodrás magával vitte, mert hát valamivel magyarázni kellett azt, hogy nincsen test amit eltemessenek, de akkor is. Alexander mindkét lányát elveszítette, és neki mindig is Beck volt a mindene. Iszonyú volt nézni, ahogy ez a szerető apuka a teljesen összetörik. Elle-nek és Wayne-nek is Én mondtam el. Az Ő reakciójuk is plusz fájdalommal súlytott.
   Mindenki támogatni próbált, vígasztalni, ott lenni velem, de nem voltam hajlandó elfogadni. Sok idő telt el azzal, hogy menekültem az emlékek elől. Még a furgonomért sem voltam képes vissza menni oda ahol hagytuk. Azonban eldöntöttem, hogy itt hagyom Hawkins-t és az emlékeket. Az érettségimről szinte teljesen lemondtam. Az elmúlt 2 évben nem sikerült, mert nem volt az oldalamon a lány aki ezelőtt mindig motivált, és lehetetlennek láttam, hogy most, amikor már visszafordíthatatlanul lépett ki az életemből akkor sikerüljön. Dustin viszont rábeszélt, hogy vigyem végig az évet, hogy legalább az esélyt megadjam magamnak és csak utána menjek el. Mivel a kormány teljesen tisztázta mindkettőnk nevét, és a suli engedékenyebb lett velem a történtek miatt, így végül megkaptam az érettségimet.
   A ballagás után azonnal a furgonomhoz vettem az irányt. Még mindig ott állt ahol hagytuk. Kinyitottam a hátulját, és hirtelen szembe csapott velem Beck emléke. A pokróc ami még mindig a belső tér közepén hevert, a bilincs amit a kezéről szedtem le, a padlóra dobott zoknia, a benzinkútról szerzett "kaja" csomagolása és a whiskeys üveg aminek az alján még volt néhány korty. Sírva ültem le a furgon szélére, ahol aznap éjjel is ücsörögtem mikor vacsoráztunk és iszogattunk. Fájt szembe néznem az emlékekkel. Még mindig előttem volt ahogy csillog a szeme és édesen mosolyog rám. Hallottam a fejemben a nevetését és azt a gyönyörű hangját ahogy énekel. Ahogy minden alkalommal felragyogott az arca, mikor azt mondtam, hogy szeretem. Mintha éreztem volna az illatát is. Az számhoz emeltem az üveget azzal a néhány korttyal és megéreztem az ajkai ízét. Körülnéztem, és végre újra közelebb éreztem magamhoz Őt. Éreztem magamkörül azt a tiszta szeretetet amit irántam érzett. Fájt ahogy végig játszottam magamban a pillanatokat, de érezni akartam ezt a fájdalmat, mert jó volt. Ez lett az a pillanat, hogy nem menekültem tovább az emlékei elől, sokkal inkább üldöztem őket. Vissza mentem arra a helyre ahol először csókolóztunk és bele véstem abba a bizonyos fába is a neveiniket.
   Ezek után kezdtem el gyakran vissza járni Indianapolisba. Abba a csodás kis falodába, ahol Marry mindig alkoholmentes sörökkel szúrja ki a szememet. Hosszú órákat töltöttem minden este annál a pultnál és sírtam az idősödő hölgynek, aki nem tudom, hogy mit látott bennem, de anyámként kezelt és vígasztalt. Majdnem minden estére kivettem a tizenhármas szobát, és ott próbáltam meg álomra hajtani a fejem. Nem mindig sikerült, de szerettem ott lenni. A hangszerüzletet is gyakran látogattam, és a bácsi mindig szívélyesen fogadott. Nagyon sajnálta, hogy Beck már nincs köztünk, azonban még ígyis mindig felkért egy-egy számra. Sőt, a gitárra amin a lány játszott akkor, rágravíroztatta a nevét és az Ő emlékére a Ronnie James Dio-val közös képünkkel együtt kiakasztotta egy falra. És nekem is ajándékozott egy gitárt. Apropó Ronnie... Úgy éreztem tudnia kell a történtekről ezért küldtem neki egy levelet. Csak a rajongói levelező címét találtam meg, ezért elég későn jutott el hozzá. És nem is reagált rá közvetlenül, de pár hónap múlva visszatért Indianapolisba egy újabb koncert erejére. És nem elég, hogy a koncertnek a "Nothing can stop Sally's sound" nevet adta, egy gyönyörű szép beszédben is megemlékezett a lányról, és kijelentette, hogy ez a koncert érte szól. Engem ismét felhívott néhány számra, és Én is szólhattam pár szót Beck-ről. Ez a lány, rengeteg emberben nyomot hagyott. Aki csak megismerte oda volt érte. Egy igazi csoda volt. A játékterem sem maradt ki a kis "Beck emlékeit hajszoló túrámból" és ide elhoztam párszor Dustin-t is.
   Azóta már Indianapolisba költöztem, de nem vettem házat vagy ilyesmi. Jelenleg Marry-éknek segítek be a konyhán, és néha a recepción. Némi pénzt is kapok érte, de az itteni munkámért a fizetségem főként az, hogy korlátlan időre megkaptam a szobát, és bármikor fogyaszthatok a konyhán. Emellett már rendszeressé vált az is, hogy szombat esténként zenélek a hangszerüzletben és ezt a tulajdonos bácsi elég jól meg is fizeti, hiszen meglepően sok vásárlót hozok ezzel be neki. Már van egy megszokott közönségem is, és a köreikben "A Száműzött" néven terjedtem el. Van már pár saját dalom is. A legtöbb konkrétan Beck-ről szól. Ami nem, azokban is biztos, hogy megemlítek egy kék szempárt, egy bilincsbe zárt kezet, egy elérhetetlen jövőt, egy gyűrűt vagy éppen az őrültség kis szikráját, de valahogy Ő mindegyikben megjelenik. Éppen egy saját lakókocsira gyűjtök, hogy utazva élhessek egy ideig és szerencsét próbáljak majd minél több helyen a zenémmel. Aztán pedig hogyha megunom, akkor egyszerűen csak leparkolom Wayne-é mellé a lakókocsiparkban és újra Hawkinsi lakos leszek.
   Most is éppen Hawkinsba tartok látogatóban a barátaimhoz, és a bácsikámhoz, de előtte szerintem még elmegyek a koponyakőhöz. Beck halála óta egyszer sem voltam ott. Ahhoz már túlzottan gyenge voltam, de úgy érzem, hogy most elég erős tudok lenni ehhez. Igen, ezt fogom tenni. Igaz, hogy már sötétedik, de majd viszek egy zseblámpát. Oda akarok menni a koponyakőhöz. Amint megszületett a fejemben a gondolat azonnal elkezdtem gyorsabban hajtani, minél hamarabb ott akartam lenni, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem. Szinte pillanatok alatt oda is értem Hawkinsba, és már nem is haladtam túl sokat befelé. Leparkoltam az erdő szélén a furgont és az erdőn átvágva siettem oda. Nem tudom miért, de futni kezdtem, egyszerűen csak vittek a lábaim. Útközben teljesen besötétedett, szóval benyomtam a zseblámpám és úgy néztem az utat. Amint feltűnt a távolban a koponyakő még gyorsabbra vettem a tempót, és azt sem tudva mit csinálok letérdeltem a kő mellé, ledobtam a lámpámat és keservesen az égre nézve fájdalmasan, minden érzelmemet kiadva, ordítani kezdtem.
- BEEEECK! - harsogott az egész erdő a szenvedésemtől. Továbbra is terdenállva bámultam az eget. Jól esett csak úgy itt lenni ebben a kicsit hűvös időben, szinte teljesen csendben. Mintha most érezném Őt magamhoz a legközelebb. Ekkor elkezdtem apró, halk elektromos zajt hallani. Mintha egy égő villogna. Lenéztem a zseblámpámra és láttam, hogy villog. Egy ideig néztem aztán ritmust kezdtem el felfedzeni benne. Rövid, rövid, rövid, stop, hosszú, hosszú, hosszú, stop, rövid, rövid, rövid, stop.... S... O... S... De hát... Ez lehetetlen. Vecna-nak vége. Beck pedig meghalt... Hónapokkal ezelőtt... És láttam a holttestét. Ez nem lehet. A lámpa egyre csak villogott ugyan ebben az ütemben.
- Hallasz engem? Egy villogás az igen, kettő a nem, válaszolj! - kiáltottam, teljesen mindegy, hogy ki az, segíteni akarok. A zseblámpa felvillant egyszer. Szuper.
- Oké, a hellyel lefelében vagy? - tettem fel a kérdést. A lámpa ismét egyet villant.
- Ebből a világból ragadtál ott? - próbáltam megbizonyosodni arról, hogy bízhatok benne, Ő pedig villantott egyet a lámpán.
- Ide hívok egy szuper erejű lányt, Ő biztosan tud majd tenni valamit, oké? Segítünk. Ne aggódj! Tudod, hogy Én ki vagyok? - kérdeztem rá, mert ha ismer, akkor biztosan jobban bízik majd bennem ha azt mondom, hogy vissza jövök. Ekkor a lámpa felvillant egyet röviden, de aztán még kétszer hosszan. Most vagy nem biztos benne vagy... Morse... Mit is mondott Beck? Te jó ég, egy rövid az egyenlő egy "E"-vel, két hosszú pedig egy "M"-mel... E.M. azaz Eddie Munson... TE JÓ ÉG!
- BECK TE VAGY AZ? - üvöltöttem miközben könnyek lepték el a szemem a hirtelen jött remény miatt amit már oly rég elveszítettem. A zseblámpa pedig felvillant... Egyetlen egyszer.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~