EXIT Jikook ff.

31.

○Jimin pov.○

Másnap kivételesen estére lettem beosztva, hiszen miután közöltem a főnökömmel este, hogy már jól vagyok, azt mondta, hogy azért töltsem otthon a nap első felét, ha mindenképpen be akarok menni dolgozni, majd menjek be inkább estére, én pedig elfogadtam, mivel úgy gondoltam, igaza volt. Ki akartam pihenni magam a tegnapi után, de ahogy számítottam is rá, nem igazán sikerült. Aligha aludtam öt órát az éjszaka szerintem, plusz ha vehetjük azt alvásnak, hogy lepihentem délelőtt a kanapén, akkor hét órát. Őszintén semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ma bemenjek dolgozni, és tudom, hogy nem egy gyilkos pécézett ki magának, de ennek ellenére úgy nézelődtem mindenfele ki a kocsim ablakából, mintha legalább az történne. Nem akartam Jungkookkal találkozni, de úgy, hogy tudta, hol dolgozom, nagy esélyt láttam arra, hogy újra meglátogasson, akár véletlen volt a tegnapi találkozás, akár nem. Igaz, csak aligha öt percig láttam őt, s bármilyen fájdalmas is ezt mondanom, ahogy visszagondoltam rá, nem csak gyűlöletet a tettei felé, és dühöt éreztem iránta, hanem azt a régen érzett kis emóciót is, amit állandóan elért nálam egy kis pillantásával is. Szégyellem magam, hogy még azok után is, amit velem tett, képes vagyok szeretni őt, de sajnos nem tehetek róla. Abban viszont biztos vagyok, hogy a haragom mindennél nagyobb iránta. Talán az én hibám volt, hogy elfelejtettem; gazdag családból származik. De hittem neki, mikor azt mondta, a pénz nem érdekli. Úgy látszik változott a döntése, de legyen, nem én fogom őt befolyásolni, legalábbis...csak reméltem akkoriban, hogy én vagyok az egyetlen, aki ott tartaná őt, de ez nem így lett. Mielőtt elárulta, hogy elmegy, az az előtti napokban észrevettem, hogy furcsán viselkedik, de betudtam annak, hogy az érettségi miatt izgul és igyekeztem ellazítani őt, csak akkor még nem is sejtettem, hogy ő éppen készül elmenni, ki tudja mennyi időre. Vagyis most már tudom...három évre.

Amint beértem a kávézóba, szerencsére anélkül, hogy találkoztam volna a fiúval, feszengve nézegettem mindenfele, hátha esetleg itt bújkál, de természetesen sehol sem került a szemem elé. Nem kellett aggódnom Jun miatt, hogy kínosan fogom érezni magam miatta, mivel ő délelőtt dolgozott, így az egész napom nyugton telt. Én voltam az utolsó a kollégáim közül, aki elhagyta a kávézót, s tudva, hogy a főnököm és a társvezető még az irodában van -mint minden alkalommal, tekintve, hogy ők zárnak- így nem kapcsoltam be a riasztót, csak a kapott kulcsal zártam be az ajtót, hogy azért még se törjön be senki addig, míg nem veszik észre. Amint a zsebembe csúsztattam a kulcsokat, s megfordultam, majdnem sikoltottam egyet ijedtemben, de az illető a számra tapasztotta gyorsan kezét, hogy ne higgyék azt az emberek, hogy elrabolni készül. Bár belegondolva most talán jobban örültem volna annak, ha az a lehetőség áll fent, de tudom, ez az én szerencsém. Mikor látta, hogy megnyugodtam, legalábbis annyira, hogy ne kezdjek el ordibálni, elvette szám elől kezét, és beharapta ajkait. Csak álltam előtte, s készültem, hogy mindent a fejéhez vágjak, amit az elmúlt három évben akartam volna, de helyette csak sóhajtottam egyet lemondóan, és elfordulva sétálni kezdtem az autóm felé.
- Jimin, várj. - Csuklóm után kapott, ezzel megállásra késztetve. El akartam menni, ki akartam rántani kezemet a fogásából, de egyszerűen nem ment, képtelen voltam rá. Azt hiszem csak...hallani akartam, hogy mit mond. Úgy hiányzott a hangja. Mikor észre vette, hogy nem mozdulok, kezét lentebb csúsztatta, s már tenyeremet cirógatta ujjaival. Kirázott a hideg az érzésre, és rossz bevallani, de talán hiányzott az, hogy hozzám érjen. Ő volt az, aki hiányzott nekem. - Én tényleg nagyon sajnálom. Tudom, hogy ezzel semmit nem oldok meg, de egyszer úgyis bekövetkezett volna, tudtam, hogy apám majd az élére akar helyezni az egyik cégének és nem is zavart, de mikor veled voltam, ezt teljesen elfelejtettem, aztán az érettségi után, mikor már csak az eredményekre vártunk, akkor közölte velem, hogy vita nélkül mondok igent az ajánlatára, hogy kimegyek Japánba vezetni a céget. Én...nem akartam ezt, nem akartalak itt hagyni, hiszen szeretlek, de értsd meg kérlek, hogy nem volt választásom vele szemben. Szeretném, ha idővel, de megbocsátanál nekem és...talán újra kezdhetnénk. - Nem mondtam neki semmit. Egyrészt, nem is nagyon terveztem, hogy megszólaljak, hisz amilyen hirtelen ért az engem, hogy itt megjelent és elmondta most ezeket, hogy időm sincs átgondolni azt, amit esetleg mondani akarok neki. Számára volt idő, míg átgondolt mindent, amivel most itt áll mögöttem, s amire a válaszomat várja, de engem ,,letámadott,, úgy, hogy felfogni sem volt időm, hogy újra látom őt. Másrészt viszont, ötletem se volt, hogy ha még át is vehettem volna magamban mindent, hogy mi lenne az, amit mondani akarnék. Kár lett volna hazudnom magamnak, tisztában voltam azzal, hogy még mindig táplálok iránta érzéseket, hisz ezért sem tudtam őt elengedni, de tudtam, hogy makacsságom és haragom nem engedni azt, hogy karjaiba vessem magamat. Legalábbis az eszem szerint, nem szabadna...Harmadszor, viszont...Az igazat megvallva teljesen megértettem a döntését, mivel ez várható volt egy olyan befolyásos családtól, ahol teljesen számítani lehet arra, hogy át kell majd vennie a céget. Ezért nem is voltam dühös rá. Azért haragudtam, mert nem mondta el, nem szólt róla, csupán az indulás előtt egy nappal, és mert nem keresett engem ebben a három évben. Ezért érzem én azt amit. - Baby...kérlek mondj valamit.
- Ne hívj így. Már nincs közünk egymáshoz. Én pedig most megyek. - Hangom teljesen ridegnek hatott, ahogy hozzászóltam, és szabad kezemmel lecsúsztattam az övét, az enyémről, majd beültem az autómba, kihasználva meglepődött ábrázatát, azt, hogy nem tud megszólalni, s egy utolsót pillantva meggyötört valójára, gyorsan el is hajtottam. Azt hiszem ösztönösen hagyták el azok a szavak ajkaimat, hisz még csak gondolkozni sem gondolkoztam azon, hogy mit mondjak neki. Utólag talán kissé bánom, mivel látszólag ő tényleg azt akarja, hogy megbocsássak neki, de egyáltalán nem könnyítem meg a dolgát, viszont szerintem ezért senki sem hibáztathat. Ő okozta az egészet, és nem én leszek az, aki helyre hozza. Ilyen rövid idő alatt pedig pláne nem fogom elfelejteni az egyét, tekintve, hogy az eltelt évek alatt sem sikerült, bár most közre játszik, hogy immár itt van velem szemtől-szembe, és próbálkozik értem, miattam. Nem tagadom, hogy a hazafele vezető út alatt nem kezdtem el könnyezni, de szerencsére épségben hazaértem és nem okoztam balesetet. Őszintén nem tudom, hogy Jungkook meddig akar még próbálkozni, hiszen ha úgy van, ahogy Yoongi mondja, és visszaköltözik, akkor nem kizárt, hogy összefutok vele a későbbiekben. Ezzel viszont az volt a gond, hogy hiába állítottam találkozásunk előtt, hogy soha többet nem akarom újra látni, most már véleményem változott, s attól tartok, hogy minél többet akarok vele lenni.

Sziasztok. Remélem tetszett nektek ez a rész is.
További szép napot mindenkinek ! ❤🧡💛💚💙💜