megbízol egy idegenben? | hyunlix

1.

mielőtt olvasnál:

szeretném leszögezni, hogy ez a történet teljes mértékben az agyam szüleménye, ahogyan a karakterek jelleme, viselkedése, létezése is. "csak" a neveket vettem kölcsön a valóságból, de ez itt mind csupán fikció! semmi köze a valós emberekhez!

———

– Anya...

– Máris történt valami? – hallotta meg édesanyja hangját a vonal túloldalán a fiú.

– Mi? Nem, dehogy! Csak meg akartam kérdezni, hogy nem lehetnék-e magántanuló. – Bár tudta, hogy az anyja nem láthatja, mégis elvigyorodott.

A nő szinte maga előtt látta, ahogy a fia arcán megjelenik az a jól ismert reménykedő vigyor.

– Felix... Kitalálom: még be sem mentél az iskolába. Ott állsz a bejárat előtt...?

– Hát... – tette csípőre bal kezét a szőke, és felsorolásba kezdett. – Először is: ez az iskola túl nagy. De tényleg, hatalmas! Másodszor: a lépcső túl meredek, simán kitörhetem a lábam, ha leesek róla. Harmadszor: a portás szerintem már most utál, mert eléggé mérgesen néz rám az ajtóból... Az a baja, hogy szőke a hajam? Nekem legalább még van!

A vonal végéről kacagás hallatszott, és Felix csak ekkor realizálta, hogy édesanyja még mindig vonalban van.

– Kicsim, hidd el, szívesen hallgatnám a panaszkodásodat akár egész nap, de muszáj munkába indulnom. És szerintem neked is mindjárt becsöngetnek.

– Dehát kinek panaszkodjak, ha nem neked?

– Körülbelül hétszáz diák lehet most körülötted, szerintem lesz kinek panaszkodnod.

– De várj! Mi van, ha...

– Bele se kezdj! – vágott közbe a nő a fejét rázva. – Hidd el, minden rendben lesz! Ez csak az első nap, majd ha vége lesz, utána vonj le következtetéseket! Most mennem kell, szeretlek kicsim!

– Én is téged... – motyogta Felix, majd kinyomta a hívást.

Már indult is volna fel a lépcsőn, de a második lépcsőfok után valaki nekiütközött, ezáltal mindketten a földön kötöttek ki.
Felix fáradtan nyögött fel, nem hitte el, hogy már az első nap ez történik vele.

– Bocs! Jól vagy? – szólalt meg a fiú aki fellökte őt, majd felállt, és felé nyújtotta a jobb kezét.

– Ja. Minden oké – bólintott Felix, szinte a fiúra sem nézve. Elindult felfelé – újra –, majd kikerülve az őt gyanakvóan méregető portást, végre bejutott az épületbe. Nem tervezett beszélgetésbe elegyedni senkivel sem, így egymagában próbálta megtalálni az igazgatóit, de ehhez amúgy sem kellett túl nagy ész; pár perc múlva már az iroda ajtaján kopogtatott.

– Gyere! – hallatszott bentről egy mély férfi hang.

– Jó Napot! – hajolt meg kicsit Felix miután becsukta maga mögött az ajtót. – Lee Felix vagyok, ez az első napom. Megkaphatnám az órarendemet?

– Ó, igen. Te vagy az új diák. Már kikészíttettem neked, tessék, itt van! – nyújtott a szeplős felé néhány papírt az igazgató. – Pár órák utáni foglalkozásról is adtam ismertetőt, ha gondolod, nézd meg őket!

– Köszönöm! – biccentett Felix, majd egy gyors elköszönés után ki is ment az ajtón.

Igyekezett még becsengetés előtt beérni a keresett terembe, mivel el akarta kerülni a tipikus bemutatkozást. Mikor belépett az ajtón, szinte senki sem foglalkozott vele, amit egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. Körülnézett, és találomra leült az egyik hátsó padba, majd fáradtan lehajtotta a fejét az asztalra. A teremben – mint bárhol máshol – egyes padok voltak, köztük kis folyosókkal, ahol közlekedni lehetett.
Néhányan kérdőn néztek rá, de egyikük sem ment oda hozzá.