megbízol egy idegenben? | hyunlix

16.

Óráknak tűnő pillanatokig maradtak így, és amikor Hyunjin nyugtatásképpen elkezdte cirógatni a kisebb hátát, a szeplős szíve kihagyott egy ütemet, és – ha csak egy pillanatra is, de – elfeledkezett az aznap történtekről. Pont erre volt szüksége. Pislogva nézett a magasabb fiú szemeibe, miközben tudtán kívül egyre közelebb hajolt hozzá. Hyunjin fel sem tudott készülni, és már azon kapta magát, hogy Felix őt csókolja. A szeplős szorosan markolta az előtte álló pólóját, és miután Hyunjin visszacsókolt, úgy érezte mindjárt felrobban a teste.
Hyunjin biztos volt abban, hogy Felix fel sem fogja, mit csinál; ahogy abban is biztos volt, hogy szüksége van a szeplősnek arra, hogy elterelje a gondolatait. Ezért csókolta vissza őt.
Hyunjin el akart válni a kisebbtől, de ekkor ő csak még mohóbban csókolta a fiút, amibe Hyunjin beleszédült. Néhány pillanat múlva már az ágyon találták magukat, és Hyunjin csak ekkor realizálta, hogy túl messzire mennek.

– Lix... – hajolt el a kisebb ajkairól suttogva, de ekkor Felix egyből megrázta a fejét, és belé fojtotta a szót.

– Kérlek, ne... Kérlek, ne mondj semmit... – suttogta az idősebb ajkaira, miközben csak még közelebb húzta magához a felette lévőt.

Felix könyörögve nézett a fiúra, akinek hirtelen minden más gondolat eltűnt a fejéből, és csak azon járt az esze, hogy megadjon mindent, amire Felixnek szüksége van.
Így hát semmivel sem foglalkozva visszacsókolta a fiút, és szépen lassan – vagy inkább gyorsan – a ruhák is eltűntek róluk.

———

Felix verejtékezve ébredt fel újabb rémálmából az éjszaka közepén. Kellett pár pillanat ahhoz, hogy rendezni tudja a légzését, és, hogy felfoghassa, hol is van jelenleg. De mikor maga mellé nézett, az ágy másik fele üres volt, és ettől Felixnek hirtelen rossz előérzete támadt.
Magára kapta az eldobált ruháit, majd kiment a szobából, hogy megkeresse a fiút.

Amikor a lakásban sehol nem találta őt, kérdő tekintettel ment ki a kertbe. Ott meg is találta az idősebbet.
Még jobban felszaladt Felix szemöldöke, amikor látta, hogy Hyunjin a virágokat nézegeti.
Csendben sétált mögé, majd megszólította:

– Mit csinálsz itt?

Hyunjin kicsit összerezzent a hirtelen jött hangra, de nem is fordult meg; ugyanúgy a virágokat nézve, halkan válaszolt a fiúnak.

– Csak... Nem tudtam aludni.

– És ezért kijöttél a kertbe? – Felix próbálta mosolygósra venni a formát, de miután Hyunjin nem válaszolt a kérdésére, a szeplősön szépen lassan végigsuhant a felismerés. Az arcáról még az az apró mosoly is egyből eltűnt.
Nem akar velem egy térségben lenni...?

– Hyunjin, én... Sajnálom, ami történt...

Az idősebb erre sem reagált, és Felix szíve egyre jobban szorította a mellkasát.

– Ha azt akarod, hogy menjek el, akkor megértem. Csak kérlek, mondd el! – A mondat végére elhalt a fiú hangja, és miután erre sem kapott választ, könnyek szöktek a szemébe.
Hogy lehettem ilyen hülye? Elvesztettem az egyetlen embert, aki közel állt hozzám... Te jó ég, úgy viselkedtem, mint egy kurva... Most mit gondolhat rólam...?
Beletörődve bólintott egyet, majd – könnyeit visszatartva – megfordult és elindult a kapu felé.
Már nyitotta volna ki a kapuajtót, amikor érezte, hogy valaki megfogja a vállát.

– Nem mehetsz el egyedül ilyen későn.

Felix lemondóan megfordult, és remegő hangon válaszolt.

– Szóval mégis érdekel, hogy mi történik velem?

Hyunjin erre összezavarodott.
Hát persze, hogy érdekel. Azt hittem, ez egyértelmű.

– Mégis miről beszélsz...? Már hogyne érdekelne?

Felix fejet rázva fordult hátra és nyitotta ki a vaskaput, de ekkor Hyunjin visszarántotta őt és azzal a lendülettel kulcsra is zárta a kijáratot. Felix pedig nem bírta tovább.
Utálta, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sokat sírt Hyunjin szeme láttára. Hiszen ezt senki nem nézte volna ki belőle. Sosem sír mások előtt. De Hyunjin valamiért intenzívebb érzelmeket váltott ki a kisebből, mint mások.
Felix sírva Hyunjin mellkasára borult.

– Sajnálom... Hyunjin, sajnálom... Kérlek, ne utálj meg... Nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek...

Hyunjin alig hallotta a fiatalabb hangját, de amit hallott, az bőven elég volt arra, hogy összeszoruljon a szíve.

– Lix... Ne sírj... Én... Én sajnálom...

– Mi...?

– Sajnálom, de... Ez egy egyszeri alkalom volt, oké? Nem lehet... Nem lehet köztünk semmi.

Felix ugyan számított erre, de így, hangosan kimondva mégis ezerszer jobban fájt. Nem mert a fiú szemeibe nézni. Nagyon rosszul érezte magát. Suttogva válaszolt.

– Csak ne hagyj magamra, kérlek... Szükségem van rád! Tudom, hogy megbántad a történteket, megértem, de...

– Felix... Hidd el, hogy nagyon fontos vagy nekem, de...

– Ne... Ne is mondj semmit.

Most az idősebben volt a sor, hogy kérdőn nézzen a szőkére. Felix sóhajtja folytatta:

– Sajnálom, ami történt. Felejtsük el... Kérlek...

– Nem kellett volna megtörténnie – suttogta az idősebb.

– Tudom...

Felix sóhajtott egyet, majd engedett Hyunjin pólójának a szorításából, de ekkor az idősebb megsimította a szeplős vállát, közben fejével a ház felé bökött, ezzel jelezve, hogy menjenek vissza. Felix csendben követte Hyunjint, miközben saját magát átkozta mindenféle nyelven.

Amikor visszaértek a lakásba Felix a vendégszoba felé indult, és Hyunjin nem állította meg. De utána szólt:

– Ne aggódj! Minden rendben lesz, rám számíthatsz, oké...?

Felix visszafordult az ajtóból, magára erőltetett egy mosolyt és bólintott, majd, miután magára zárta az ajtót és bedőlt az ágyába, azt kívánta bárcsak kitörölhetné a mai napot az emlékei közül.
Ha tehetné, sok napot kitörölne az emlékei közül.
Hyunjin jó barátom... Nem ronthatom ezt el.