~Legszebb kényszer~

XXXI.

A két hete történt incidens óta csak kerülgessük egymást. Egyszerűen rá sem tudok nézni a férjemre. Úgy érzem nem ehhez a férfihez mentem hozzá, mintha az elmúlt egy hónapban teljesen kicserélték volna. Estéként későn ér haza és akkor is csak zuhanyozik és már alszik is. Egyszerűen nem tudom mi történhetett, de eddig megbeszéltünk mindent nem értem mi változott ez alatt a kis idő alatt, ami ennyire kifordította önmagából. Ebben az időszakban egyetlen menedékem egy kis kávézó volt, amely a város szegényebb részénél található. A pincér egy velem egyidős srác volt és az egyik nap odaült hozzám és a fiamhoz beszélgetni. Egyből megtaláltuk a közöshangot és mindketten meséltünk az életünkről. Olyan lett nekem ez idő alatt, mint egy öcs hiába vagyunk egyidősek. Furcsa, hogy egy ember mennyire kevés idő alatt megtud valakit úgy kedvelni, mint egy családtagot. Ráadásul akkor és ott, ahol nem is számít rá. Ránézve az órára láttam, hogy jobb lesz Pablo-tól elköszönni és elindulni haza, mert ma a szokásosnál is tovább maradtam. Egyszer csak az ajtó nyitódására kaptuk fel a fejünket.

- Már zárunk!

- Áhhh tényleg? Akkor a feleségem mit keres még itt?- Olyan él volt a hangjában, amiből tudtam, hogy jobb ha minél jobban elindulunk.

- Ő egy kedves törzsvendég.

- Tehát nem azért kivételezel vele, mert kúrogatod?- Én magam se fogtam fel a kérdést.

- Ha ennyire félsz, hogy nálam keresi azt, amit te nem adsz meg neki, akkor miért nem adod meg inkább te magad neki?

Ahogy az utolsó betű is elhagyta Pablo száját Alex, mint egy megvadult bika indult el felé. Reagálni sem volt időm, Alex máz Pablon térdelt és minden tiszta vér volt.

- Alex azonnal fejezd be! Normális vagy? Csak az igazat mondta.- Úgy pattant fel és iramodott meg felém, hogy ijedtembe még a szemem is lehunytam.

- Tehát nem is tagadod, hogy mással baszol a hátam mögött?

- Te is pontosan tudod, hogy te vagy az egyetlen férfi az életembe a fiamon kívül.

- A FIÚNKON AZ ISTENIT Ő PONT ANNYIRA AZ ENYÉM? MINT A TIÉD.- Ordította az arcomba.

-Nem az nem apa, aki eladja a fiát.

- Az Istenit ha látnád a fától az erdőt, akkor annyira örülnék.

- Ezt hogy érted?

- Elegem van menjünk innen.

- Nem. Nem hagyom itt így Pablót.

- Idehívom a család orvosát ha ez boldoggá tesz csak induljunk már.  

- Idehívom a család orvosát ha ez boldoggá tesz csak induljunk már.  

Talán van mentsége Alexnek? Lehetnek még boldogok? De, ami ennél is fontosabb lehet-e szerepe Pablo-nak Antonio boldogságában?