Principessa

10.

                                 

Stephanie

Az agyam teljesen felmondta a szolgálatot. Hallottam, amit Kai mond, de képtelen voltam rá reagálni. A szívem szinte ordított, hogy ugorjak a nyakába, de mégsem tudtam mozdulni.
Azt akarja, hogy a barátnője legyek?
Az előző kapcsolatom katasztrófa volt, éppen hogy csak megúsztam élve. Nem biztos, hogy Kai a nekem való, sőt, ami azt illeti leginkább én nem vagyok neki való.
Bepánikoltam.
- Kai én nem is tudom, hogy mit mondjak. Mégis hogyan működhetne ez az egész?Szerintem nem vagyunk egymáshoz valók.
Zavartan, vontatottan mondtam ki a szavakat, miközben a szívem és az agyam véres háborút vívtak.
- Nem vagyunk egymáshoz valók? Steph te is tudod hogy ez nem igaz, nagyon is jók vagyunk együtt, az elmúlt napok rá a bizonyíték.
- Kérlek, ne nehezítsd tovább. Hiba volt az egész, túl messzire mentünk egymással. Nem szabadott volna. A kettőnk világa túlságosan különbözik.
- Hiba? Szerinted tényleg ez rá a megfelelő szó?
Nem válaszoltam, mire megrázta a fejét.
- Egész életemben egyetlenegy nőt akartam igazán, és pont az az egy nem akar engem. Hát ez igazán parádés. De ha te így látod jónak, akkor legyen, visszaviszlek a birtokra.
Próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogy belül tombol. Egész úton nem szólt semmit, majd mikor megérkeztünk, jéghideg tekintettel rám nézett.
- Na, kiszállsz végre?
A hangja félelmetes volt. Pont ilyennek képzeltem őt az alvilágban.
- Kai, én nem akartalak megbántani, csak..
Nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Kurvára nem érdekel Stephanie, csak szállj ki és felejtsük el egymást végre.
Csak álltam ott, és néztem ahogy elhajt.
Már most bántam az egészet.
Egész éjjel nem aludtam egy percet sem, folyton ő járt a fejemben, hogy milyen volt vele, és hogy mit mondott legutoljára. Rettegtem, hogy valami baja esik, és annak én leszek az oka. Mert egy kibaszott idióta vagyok.
Nem jött haza az éjjel.
Reggel zombi módban kevergettem a kávém.
- Jó reggelt napfény, de jó passzban vagy. - grimaszolt Emi.
Nem szóltam semmit.
- Abból ítélve ahogy kinézel, és hogy Kai nincs itthon, szarul alakultak a dolgok. Mi történt?
Elmeséltem neki nagyjából az estét.
- Tudod Steph, ismerem a bátyámat. Soha nem láttam még ilyennek nővel, szóval biztosan nem szórakozik veled. És ismerlek téged is, tudom, hogy mi történt veled, és megértem, hogy nem pont egy ilyen férfi mellett akarsz kikötni. De talán adnod kellene egy esélyt, hogy megnézzétek, milyenek lennétek együtt. Itt a nyár, nem kell egyből összeházasodni meg gyereket szülni.
Eminek igaza volt, tudom, hogy igaza volt, de ez mégsem volt elég.
Lassan indulnom kellett a reptérre, de csak húztam a perceket. Már így sem tudtam abbahagyni a sírást Izzy miatt, azt pedig végképp nem akartam tudomásul venni, hogy Kai el sem köszön.
Miután könnyes búcsút vettem a családjától, csak Emi jött ki velem a reptérre.
- Gyere vissza, amint tudsz. És ha bármi gond adódik, szólj. Ami meg Kait illeti, ne aggódj miatta, tud magára vigyázni, de azért gondold át amit mondtam, jó? Szeretlek!
Átöleltem a legjobb barátnőmet, és a válla fölött átnézve a tekintetem találkozott az övével.
Amikor közelebb ért, Emi bólintott, és elsétált.
- Azt hiszem, magatokra hagylak benneteket.
Kai nyúzott volt, és az öklén friss sebek tátongtak.
- Ne mondj semmit Steph, csak azért jöttem, hogy tudd, én itt leszek. Lehet, hogy neked idő kell, de én tudom, hogy ami köztünk van az megér mindent. Ha visszajössz, megmutatom neked, hogy mennyire boldoggá tudnálak tenni. Az én családomban mindig lesz helyed.
Megcsókolt, lassan, nagyon gyengéden, és amikor elhúzódott alig hallhatóan a számba suttogott.
- Sei il mio tutto.
Majd hátat fordított, és elsétált.
Amikor leszálltam a királyi birtokon, már sikítva rohantam volna vissza Szicíliába. Gyomor idegem van már a palota látványától is.
De a gálát holnap este tartják, így van egy kis időm amit a szüleimmel tölthetek, ami még jól is elsülhet.
- Drága kislányom, de örülünk, hogy végre itthon vagy! Anyáddal már nagyon vártunk.
Édesapám mosolyogva köszöntött.
Együtt megvacsoráztunk, elmondták a fontosabb történéseket, hogy holnap mindenből naprakész legyek.
- Holnap este rengeteg hajadon férfi fogja várni, hogy megismerjen téged, kislányom. Jövőre végzel az iskolával, lassan ideje lenne gondoskodni az országod jövőjéről. Mármint, egy megfelelő férj sokat lendítene a dolgaidon. - mondta anyám negédesen.
Erőltetetten mosolyogtam, és már előre sajnáltam magam a holnap miatt.
Hányinger.
Ez a második éjjel, hogy nem tudok aludni.
A második éjjel, nélküle.
Hiányzik, elmondhatatlanul hiányzik.
Összehúztam magam az ágyban, és elképzeltem, hogy a karjaiban vagyok, és róla álmodtam.
Másnap már korán reggel nagy volt a sürgés-forgás, mindenki az estélyre készült.
Öt percenként nézegettem a telefonom, hogy írt-e valamit.
Semmi.
Talán nekem kellene írnom neki, vagy hívjam fel?
Picsába az egésszel.
Délután órákig sminkeltek és csinálták a hajam, mire a végeredmény egész elfogadható lett. Valahogy eltüntették az elmúlt két nap nem alvását.
Egy gyönyörű, selymes anyagú rózsaszín estélyit választottam.
Gyorsan küldtem egy képet Eminek.
Egy perc sem telt el, és hívott is FaceTime-on.
Ott voltak a lányok és Elisabeth is, mindenki sikítozott a ruhám láttán. Beszéltünk pár percet, de mivel megérkeztek az első vendégek, nekem mennem kellett. Miután elköszöntünk SMS-em érkezett.

Kai
'Gyönyörű vagy'

Nem tudom, hányszor olvastam el, miközben alig tudtam abbahagyni a vigyorgást.
A telefonom nem igazán tudtam hova tenni, ezért beraktam az ágyamon lévő táskámba és elindultam a bálterembe, ahol a fogadás már megkezdődött,
Nagyjából fél óra elteltével untam halálra magam a sok köszöntéstől és a sablon szövegtől. Folyton csak az járt a fejemben, hogy ez mennyire nem az én világom.
Pedig az. Ez kellene, hogy legyen az én világom. Végig néztem az embereken, a párokon. Senki sem mosolygott, mindenki kimérten, távolságtartóan viselkedett, mélységesen boldogtalannak látszottak.
Én nem akarom ezt az életet, nem akarok boldogtalan lenni.
Én Kait akarom.
Ez a gondolat szinte fejbevágott. Úristen, mekkora hülye vagyok. Megbántottam azt az embert, aki mellett először éreztem, hogy élek. Azt az embert, aki szeret. És én is szeretem őt. Igen, szeretem. Holnap reggel vissza megyek és elé állok.
Szórakozott és boldog voltam a szerelem gondolatától, és az elhatározásom könnyedebbé tette mozdulataimat, elviselhetőbbé ezt az egész képmutatást.
Épp a kezemet mostam a mosdóban, amikor kattant a zár, és felnézve a tükörbe egy olyan arc nézett vissza rám, amit soha többé nem akartam viszontlátni.
- Hello Stephie, meglepetés!
- Louis, te meg mit keresel itt?
Próbáltam nyugodt maradni, de képtelen voltam kontrollálni az arckifejezésem.
- Ugyan már, ne vágj ilyen rémült arcot, rajta vagyok a vendéglistán.
Ahogy közeledett hozzám, egyre jobban úrrá lett rajtam a remegés és a pánik.
- Ne merj közelebb jönni, vagy nagyon megbánod! Takarodj innen!
Elővettem a lehető leghatározottabb hangomat, nem akartam, hogy lássa a félelmemet.
- Csak beszélgessünk egy kicsit, a régi szép idők emlékére. Kérlek, Stephie! Megbántam ami történt, jóvá akarom tenni. Megváltoztam.
- Nekünk nincs olyan, hogy szép idők, és most kérlek, hagyj elmenni, várnak a vendégek.
Elindultam az ajtó felé, de el akarta kapni a kezem, mire én minden erőmet összeszedve egy hatalmasat húztam be neki.
Dühösen felkiáltott, miközben neki lökött a mosdónak, aztán le akart rántani a földre.
- Te hülye kis szuka, azt hiszed elveheted tőlem a királyi címet? Akkor is hozzám jössz feleségül, ha minden nap félholtra kell hogy verjelek hozzá. Tudod, eljön az, amikor már könyörögni fogsz. Egyszer már eljött, emlékszel?
Na ez volt az a pont, amikor valami elszakadt bennem. Meglódítottam a térdem, és a legfájdalmasabb pontjába céloztam. Elengedte a csuklóm, így egérutat nyerve ki tudtam menekülni a helyiségből.
Az emberek zavarodottan néztek rám, miközben a szobám felé rohantam. Intettem két testőrnek, hogy jöjjenek az ajtó elé, és senkit ne engedjenek be.
Tíz perc sem telt el, de már melegítőben száguldottam a magángépem felé. Csak a táskámat hoztam el. Gyorsan írtam egy SMS-t anyámnak, hogy elutaztam, és hogy ne keressenek.
Hogy tehették ezt velem azok után ami akkor történt? Hogy hívhatták meg ezt az embert?
Nem tudtam abbahagyni a sírást.
Szükségem volt Kaira.
Hajnali kettőkor landoltam Palermoban.
Hálát adtam az istennek, amikor a táskámban kutatva megtaláltam azt a lift kulcsot, amit még Kai adott, amikor Emivel bulizni mentünk, hogyha nagyon részegek vagyunk aludjunk a lakásán. Ilyen állapotban nem szívesen mentem volna a birtokra.
Reméltem, hogy itt lesz, de a lakás üres volt, így felhívtam.
- Szia kicsi, minden oké? Milyen volt a gála?
Lazán vette fel a telefont, tudtam, hogy még nem alszik.
- Kai, merre vagy?
Minden próbálkozásom ellenére a hangom eléggé kétségbeesettnek tűnt.
- Még dolgozom, hamarosan indulok haza. Mi a baj? Megijesztesz.
- Itt vagyok a lakásodban, Palermoban. Kérlek, gyere haza!
- Azonnal indulok, körülbelül fél óra és érkezem. Csak annyit mondj, hogy jól vagy.
- Jól vagyok.
Tudtam, hogy nem győztem meg.
Vettem egy gyors zuhanyt, kerestem egy pólót a szekrényében, aztán a konyhába mentem bevenni egy fájdalomcsillapítót, mivel kezdett lüktetni a fejem a halántékomnál, ahogy beütöttem a mosdó szélébe.
Talán nem fog látszani.
Bebújtam az ágyba, és az illatától szinte azonnal elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy két ismerős kar fonódik körém. Azonnal megfordultam és a mellkasába nyomtam a fejem. A lehető legközelebb akartam lenni hozzá.
- Kicsim, mi a baj? Miért jöttél vissza az éjszaka közepén? Mi történt?
- Csak ne engedj el, kérlek.
Nem tudtam ennél többet mondani.
- Jól van, majd reggel beszélünk, aludj csak, én itt vagyok és vigyázok rád. Nem mozdulok mellőled, megígérem.
Úgy aludtam, mint a bunda.
Reggel borzalmas fejfájásra, és egy rám meredő, villámokat szóró szempárra ébredtem.
- Megmagyaráznád, hogy mégis hogy a kurva életbe került egy hatalmas zúzódás a halántékodra, és miért van tele kék foltokkal a karod?