Principessa

27.

Stephanie

Ahogy a tavasz beköszöntött, egyre közeledett az esküvőnk napja, és a pocakom is már hatalmas volt. Az idő repült amióta visszajöttünk Amerikából, és szinte minden szabadidőmet lekötötte az esküvő szervezése. Boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, tudtam, hogy végre minden a helyére került az életemben. Kai próbált a lehető legtöbbet itthon lenni velünk, és tényleg nagyon igyekezett helyreállítani a megingott bizalmamat felé.
El sem hiszem, hogy feleségül megyek hozzá. Amióta az eszemet tudom mindig úgy állították be a házasságot, mint egy előnyös üzletet, amihez ha szerencsém van társul majd a szerelem is. Louis után teljesen lemondtam a szerelemről, és életem végéig hálás leszek, hogy most mégis megadatott. Igaz, nem vagyunk egy szokványos pár, de minden pillanatunk valódi, és ez az egyetlen ami számít. Olyan családot kaptam általa, amire mindig is vágytam. Igazi családot, igazi életet.
Kai későn ért ma haza, és bármennyire próbálta leplezni, elég gondterheltnek tűnt.
- Minden rendben van?
- Persze kicsi, csak sok volt ma az elintéznivaló. Pár ember megkérdőjelezte a pozícióm a hálózatban miután híre ment, hogy feleségül veszlek.
- Azért aki vagyok?
- Dehogy, te csodálatos vagy. Inkább azért aki én leszek a férjedként. Azt gondolják meggyengültem, és minden adandó alkalmat megpróbálnak megragadni, hogy szabotáljanak. De nem kell aggódnod ez miatt, elrendezem a dolgokat. - mondta, majd magához húzott.
- Na és hogy vagy ma szépségem? Jól telt a napod?
- Jól, de most a legjobb hogy te is itthon vagy. Mindig aggódom érted.
Rám mosolygott, majd lágyan megcsókolt.
Míg lezuhanyozott, én ránéztem a békésen alvó Izabelre, majd bevackoltam magam az ágyba.
Hamarosan Kai sziluettje jelent meg az ajtóban. Csak egy alsónadrágot viselt, és még ennyi idő után sem tudtam betelni a látványával. Minden testrésze tökéletesen kidolgozott volt, minden nő vágya egy ilyen férfi. Én pedig úgy éreztem magam mellette, mint egy bálna. Akárhogyan is csodálatos dolog a babavárás, a testemmel nem tesz túl csodálatos dolgokat.
Mielőtt bebújt volna mellém, gondosan megpuszilgatta a pocakom, és olaszul beszélt hozzá. Mindig ezt csinálja, ez már amolyan esti rutin nálunk.
- Alig várom, hogy megszülessen és a karomba vehessem. - mormogta.
- Hát, ezt én is elmondhatom, végre nem fogok úgy kinézni, mint egy szumó bajnok. Bár a szülés részt a legjobb lenne átugrani. - nevettem.
- Félsz?
- Félni én? Dehogy is. Csak hamarosan ki kell nyomnom egy közel két méteres és száz kilós férfi gyerekét magamból. Sima ügy lesz.
- Na gurulj ide kis szumó bajnokom, hagy szeretgesselek meg egy kicsit.
- Kapd be, Kai.
Itt már mindketten felnevettünk.
A következő pár nap eseménytelenül telt, néhányszor találkoztam az esküvőszervezővel, de ezen kívül nem sok teendőm volt. Emivel minden nap videotelefonáltunk, nagyon hiányzott és sajnáltam, hogy kevés időt tudunk együtt tölteni, de hamarosan hazajön, hogy segítsen az esküvő előtt és marad is a következő pár hónapra, így mindent bepótolhatunk.
Késő délután éppen a vacsorának akartam nekiállni, amikor megcsörrent a telefonom. Egy idegen szám hívott, aminek látványára összeszorult a gyomrom. Borzalmasan rossz előérzet kerített hatalmába, így alig találtam a hangom amikor beleszóltam.
- Stephanie, Teo vagyok, azonnal indulj el az egyetemi kórházba, Kait meglőtték.
Matteo Kai egyik embere volt, párszor már találkoztam vele. Úgy zihált, mint aki lefutott egy maratont.
Nem fogtam fel amit mondott. A fülem hallotta, de az agyam nem.
- Stephanie, hallottad amit mondtam?
- I-igen. Nagyon súlyos az állapota? Magánál van? Valamit mondj már kérlek.
- Nem tudom, nem tudok semmit, csak siessetek be a kórházba.
Amint letette egyből hívtam Elisabethet, szóltam a személyzetnek, hogy vigyázzanak Izzyre, és már száguldottam is a kórház felé.
Nem lehet nagy baja, neki nem. Mindig vigyáz magára. Miközben ezeket mantráztam, egyre jobban kerített hatalmába a rettegés, és rázott a zokogás.
Én értem először a kórházba, és szinte rátámadtam az első orvosnak látszó emberre.
- Kérem, a nevem Stephanie Grimaldi, a páromat lőtt sebbel hozták be, segítsen.
- Stephanie, nyugodjon meg. A nevem Dr. Rossi, azonnal utánanézek. Hogy hívják a párját?
- Kai Denaro.
Az orvos összehúzta a szemöldökét a név hallatára.
- Várjon itt, hamarosan visszajövök.
Képtelen voltam leülni, így fel-alá járkáltam. A gondolataim folyamatosan cikáztak, minden másodperc amíg nem ért vissza az orvos egy örökkévalóságnak tűnt.
- Sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel a párja állapotáról. A lövés a has tájékon érte, rengeteg vért vesztett, már eszméletlen állapotban hozták be a kórházba, a keringése többször összeomlott, jelenleg életmentő műtétet hajtanak rajta végre.
Éreztem, ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből.
- Kisasszony, jól érzi magát? Jöjjön, pihenjen le, hozok egy pohár vizet. Hányadik hétben jár?
- Harmincadik.
- Rendben. Kérem, most nagyon figyeljen rám. Tudom, hogy ezt a legkönnyebb mondani, de ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy megőrizze a nyugalmát. Ha megindul a szülés, annak súlyos következményei lehetnek. A kollegáim mindent megtesznek azért, hogy a párja életben maradjon. Szóljon, ha szüksége van valamire.
Próbáltam a lehető legcsendesebben zokogni. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire megérkeztek Elisabethék. Amíg az apósom beszélt pár orvossal, Elisabeth próbált nyugtatni.
- Minden rendben lesz, Kai nagyon erős. Hidd el, visszatér hozzánk. Bíznunk kell a legjobbakban.
- Én nem tudok nélküle élni, nekem nem fog menni.
- Próbálj megnyugodni Cara, muszáj egy kicsit megnyugodnod. Ha magadat nem is, nézd a kisbabátokat.
Csak ültünk egymást átölelve, és vártunk.
Emi már vagy százszor telefonált, elindult ő is vissza Szicíliába.
Folyamatosan fohászkodtam Istenhez, hogy mentse meg őt. Rá gondoltam, minden apró vonását felidéztem magamban, és csak könyörögtem. Bármit kibírok, bármilyen kihívást is állít elém ez után az élet, elbírom majd. Csak őt ne vegyék el. Ő az életem, a mindenem, a családom.
Ezer év telt el, mire megjelent egy orvos.
- Önök Mr. Denaro hozzátartozói?
Azonnal felpattantunk.
- A műtét véget ért, adódtak komplikációk, de sikeres volt. A következő huszonnégy óra még kritikus, ezért az intenzív osztályra szállítottuk.
Ha az éjszakát túléli, megnyugodhatnak, és a holnapi nap folyamán kis időre bemehetnek hozzá.
A hatalmas hálálkodás közepette éles fájdalmat éreztem a hasamban.
Megszorítottam Elisabeth kezét.
- Azt hiszem, valami baj van.
- Jöjjön velem, azonnal kerítek egy szülész kollegát magának, megnézzük mi a helyzet a babával. - mondta az orvos.
Egy közeli vizsgálóba vittek, ahol csináltak egy NST vizsgálatot.
- A monitor enyhe fájásokat jelez, de nem kell megijedni, kötünk be egy infúziót, mivel megvan az esélye, hogy megindul a szülés. Még egy picit bent kell tartanunk ezt a babucit. Az apukának egyben van szüksége magára, ha majd felébred. - kacsintott rám kedvesen.
Tényleg meg kell próbálnom lenyugodni. Nem szeretném ha bármi baja lenne a fiamnak.
Két óra alatt folyt le a visszatartó infúzió, reggel kapnom kell még egy adagot majd, de a fájások elmúltak, és a hasam sem olyan kemény már.
Miután Elisabethék hazamentek Izzyhez éjszakára, csak bolyongtam a folyosón, és járt az agyam. Hajnali kettőkor az intenzív osztály bejáratánál találtam magam. Csak bámultam az ajtót, mire az éjszakás nővér megkocogtatta a vállam.
- Hölgyem, maga is nagyon jól tudja, hogy oda nem mehet be.
- Igen, én csak...tudom. A szerelmem az, aki épp az életéért küzd valamelyik szobában, mégis én érzem úgy, hogy haldoklom. - sóhajtottam.
- Nagyon sajnálom, de akkor sem engedhetem be, ez a szabály. Viszont én most elmegyek és iszom egy kávét, és véletlenül a pulton hagyom az ajtó nyitókártyáját. Jó hosszú kávézást tervezek.
El sem hittem, amit mond. Kétszer játszottam vissza a fejemben.
- Száznyolcas szoba, balra. - mosolygott, miközben elhaladt mellettem.
A szívem a torkomban dobogott, miközben halkan benyitottam a kórterembe. Ott feküdt, rengeteg gép csipogott mellette, de mégis úgy nézett ki, mintha csak aludna.
A lehető leghalkabban odahúztam az ágya mellé egy széket, és lassan rátettem a kezem az övére. Ahogy megérintettem a bőrét, egyből átjárt a melegség. Ez is csak megerősített abban, hogy nem tudnék enélkül az érzés nélkül létezni.
- Szerelmem, nem tudom hol jársz most, és hogy hallasz-e engem, de ha hallasz, kérlek ne tedd ezt velem. Gyere vissza hozzám, hozzánk. Hogy tudnám ezt végigcsinálni nélküled? Szükségem van rád, a gyerekeknek szüksége van rád. Ne kelljen apa nélkül felnőniük. Istenem, Kai, én annyira de annyira nagyon szeretlek. Te vagy a mindenem, hallod? Nem tudok nélküled élni. Harcolj kérlek, ne add fel, tudom hogy képes vagy rá. Tudom, hogy reggel kinyitod a szemed és rám mosolyogsz majd.
Óvatosan lehajtottam a fejem a kezünkre, és csak imádkoztam. A sírás hangtalanul rázott, majd a következő kép az, hogy valaki a hajamat simogatja.