Principessa

24.

                                     

Kai

Az embert általában szomorúsággal tölti el, ha szerettét egy kórházi ágyon fekve látja.
Viszont én még sosem voltam annyira megkönnyebbült, mint abban a pillanatban, amikor megláttam a szerelmem. Életben van, nem lógnak ki belőle csövek, és első ránézésre csak pár apró zúzódást látok a homlokán.
Ahogy az ágyához léptem egyből a kezéért nyúltam, de azonnal elrántotta.
- Steph, szerelmem, mond hogy érzed magad? Annyira sajnálom.
- Hogy tehetted? - mondta megvetően, rám sem pillantott.
- Stephanie, kérlek..
- Hogy dönthettél az életemről anélkül, hogy megkérdeztél volna? Nem érdekel, hogy az apám mit ajánlott neked, nem érdekel, mivel fenyegetett. Én mindig téged választottalak volna, mert te voltál az álmom. Te voltál az az élet, amire mindig is vágytam, de te egyedül döntöttél, és a döntésed nem mellettünk szólt. Hát élj is most már együtt ezzel.
- Steph, hallgass már meg, könyörgöm, mindent megmagyarázok.
Kétségbeesetten próbálkoztam, de esélytelenül.
- Nincs rá szükség. Tűnj el innen Kai. Nem akarlak látni. Ha szeretnél ennek a babának az apja lenni, megoldjuk, úgy, ahogy Izzynél is. Jogod van hozzá. Ha nem akarod, akkor is felnevelem, egyedül. Tiszteletben tartom a választásod, de engem felejts el egy életre.
A hangja hideg volt, szeméből színtiszta gyűlölet és harag sugárzott.
Megsemmisültem.
Borzalmasan fájt amit mondott, mintha lassú, kegyetlen mozdulatokkal kitépték volna a szívem. De valahol megértettem, hiszen rengeteg fájdalmat okoztam neki az elmúlt pár hónapban.
- Nem fogom feladni. Ha kell, életem végéig küzdeni fogok, hogy visszakapjalak. -mondtam, miközben kisétáltam.
Az emberek jönnek-mennek, fogalmam sincs, hogy telik az idő, néha azt sem tudom, élek-e még.
Csak egyet tudok. Bármit megteszek azért, hogy újra mellettem legyen, és egy család lehessünk.
Bármit.
Folyton agyaltam, fogalmam sem volt hogyan tehetném jóvá. A másik gondolat, ami nem ment ki a fejemből, az a baleset. Hogy majdnem elveszítettem őt és a születendő gyermekünket, a saját hibáim miatt.
Mert gyenge voltam.
Egy dolog élni nélküle úgy, hogy tudom boldog, azt még talán el tudtam volna viselni.
Talán.
De élni nélküle úgy, hogy nincs ezen a világon, az nem ment volna.
Széthasad a szívem a tudattól, hogy egy fal választ el tőle, de nem mehetek be hozzá, mert nem akar látni. Minden egyes porcikám rá vágyik, arra, hogy érintsem őt, érezzem az illatát. Megsimogatni, megpuszilni a pocakját, amiben a szerelmünk gyümölcse növekszik.
Kisbabánk lesz.
Még fel sem fogtam. Miért titkolta el? Hogy nem vettem észre, amikor két hete ott voltam? Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, és mellé rengeteg dolog amit el akartam mondani neki, de nem hagyta.
Márpedig én nem mozdulok innen, amíg ő itt van. Szerencsére a nővérek hamar feladták a harcot ellenem, és megbékéltek azzal, hogy ideiglenesen a kórterem előtti székekre költöztem.
Anyám nagyot sóhajtva ült le mellém.
- Jól van, ugye? -kérdeztem.
- Igen, jól. Ne aggódj, minden rendben van a picivel is.
Egy bólintással nyugtáztam. Nem volt kedvem beszélgetni.
- Meg fog bocsátani. Időbe fog telni, de meg fog. A szerelem mindig győzedelmeskedik, mindenek felett. De most nagyon keményen kell küzdened.
- Mindennél jobban szeretem őt, anya. Az életemnél is jobban. Akármit megteszek érte.
- Tudom, fiam.
Izzy hatalmas lelkesedéssel, kézen fogva húzott be az anyjához. Megviselték a történtek, vágyott mindkettőnk közelségére. Tudtam, hogy Steph nem fog a jelenlétében elküldeni, mégis kissé idegesen húztam közelebb a széket az ágyához.
Izzy azonnal az ölébe mászott, én pedig kis habozás után az egyik kezemmel átöleltem őket. Annyira jó érzés volt ilyen közel érezni magam a szerelmemhez és a két gyermekemhez. Nem telt el sok idő, mire mind a ketten halkan szuszogtak. Alig észrevehetően végig simítottam Steph arcán, adtam egy puszit a feje búbjára, és percekig csak néztem őket.
Nem tudtam aludni.
Úgy éreztem, hogy a világ még jobban összeomlik körülöttem, amit csak magamnak köszönhetek.
Két nap telt el, talán hamarosan kiengedik. Még mindig nem hajlandó beszélni velem.
Délután megjelent az anyja, és nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy ne fojtsam meg itt helyben. Nem volt bent túl sokat nála, de amikor kijött, megbánással teli tekintettel nézett rám.
- Nagyon sajnálom, ami történt. Remélem egyszer meg tudtok majd bocsátani. -mondta, majd mielőtt reagálhattam volna bármit is, elsétált.
Az este rávettem magam, hogy lezuhanyozzak, és a büfében vettem egy szendvicset. De nem is igazán voltam éhes. A közös képeinket nézegettem a telefonom galériájában, amikor nyílt az ajtaja. Egyből felpattantam.
- Valami baj van? Rosszul vagy? -kérdeztem.
- Kai, miért nem mész haza? Pihenned kellene. Mióta nem aludtál?
Haza akar küldeni? Tényleg azt hiszi, hogy itt hagynám?
- Nem hagylak egyedül. Képtelen lennék otthon ülni, miközben te itt vagy. Jó nekem itt. Az ápolók hoztak egy kispárnát, és megengedték, hogy megfürödjek. Ennél nagyobb luxus nem is kell.
Rámosolyogtam, amitől ellágyult a tekintete.
- Gyere.
Kitárta az ajtót.
Nem tudtam mit reagálni, napok óta alig alszom, így még abban sem voltam biztos, hogy jól értettem amit mond. Láthatta a bizonytalanságom, mert megfogta a kezem és a szobába vezetett.
- Teljesen ki fogsz merülni, alvásra van szükséged. Bőven elférünk itt ketten is. -mondta.
Azt akarja, hogy odafeküdjek mellé.
Ez tuti álom. Vagy megbolondultam.
- Jó lesz nekem itt a fotelben. -néztem rá a szobában lévő kis fotelre.
- Vissza nem térő ajánlat az ágyam. Na, gyere. Most alszunk, holnap pedig beszélünk, okés?
Mosolygott, és miközben az ágyra ült a felsője alól kivillant a kerekedő pocakja.
Le sem tudtam róla venni a szemem, sőt, sóvárogtam érte.
Ledobtam a cipőm és a pulóverem, majd lefeküdtem mellé. Nem volt túl nagy az ágy, csak pár centi választott el tőle, én pedig nem bírtam tovább. Lassan végigsimítottam az oldalán, majd benyúltam a felsője alá és a hasára tettem a kezem.
Leírhatatlan volt az érzés, amit éreztem. Csodálatos. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy minden rendben lesz. Az arcát figyeltem, és vártam, hogy mikor húzódik el tőlem, vagy esetleg megint kirak a folyosóra, de helyette sírni kezdett. Ösztönösen húztam őt magamhoz.
- Shhhh, jól van, ne sírj. Megígérem, hogy minden rendben lesz. Mindent rendbe fogok hozni. -suttogtam a hajába.
Nevetni kezdett, majd megfogta a kezem, és újra a hasára tette.
- Fogalmad sincs mennyire vágytam erre az elmúlt három hónapban, hányszor képzeltem el, és most milyen érzés, hogy végre átélem.
- Milyen érzés?
Közben gyengéden simogatni kezdtem.
- Hihetetlenül jó. Nem is tudom megfogalmazni.
- Szabad?
Láttam, hogy nem érti mire gondolok, így lehúztam róla a takarót, és a lábai közé térdeltem. Végigpuszilgattam, majd beszélni kezdtem.
- Szia kis pocaklakó. Én vagyok az apukád. Nagyon sajnálom, hogy eddig nem voltam itt, de megígérem, hogy mostantól mindig itt leszek, és nagyon vigyázni fogok rád és anyukádra is. Nagyon szeretlek titeket.
Ja, és remélem fiú vagy. De ha lány, akkor is szeretlek. De legyél fiú inkább.
- Kisfiú. -mondta, miközben nem tudtam eldönteni, hogy sír vagy nevet.
- Tessék? Komolyan? -kérdeztem izgatottan.
- Igen, itt mondták aznap amikor bekerültem. Száz százalék, hogy fiú lesz.
- Istenem, el sem hiszem, fiam lesz.
A boldogság átjárta az egész testem.
- Cssshhhh, felkeltesz mindenkit.
Az egyik kezét játékosan a számra tapasztotta, de amikor találkozott a tekintetünk, valami megváltozott. Megfogtam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe. Követtem, ahogy visszadőlt az ágyba, és éreztem, ahogy a teste megfeszül alattam. Végem volt.
- Bassza meg. -morogtam alig érthetően a szájába, és megcsókoltam.
Ez volt minden, amire szükségem volt. Eloszlatta minden félelmem, minden kétségem. Legszívesebben reggelig csókolnám minden porcikáját, de nem siethetem el. Tudom, hogy vékony jégen táncolok.
A mellkasomra húztam, és átöleltem őt.
- Minden újra jóra fordul Steph, csak bízz bennem.
Komolyan gondoltam. Mindent meg fogok tenni azért, hogy visszanyerjem a bizalmát.
A kórház még csendes volt, mikor felébredtem, de már majdnem reggel volt. Ugyan abban a pózban voltunk, mint ahogy lefeküdtünk. Megpróbáltam óvatosan felkelni mellőle, de alig érthetően megszólalt.
- Hova mész, hmm?
- Aludj csak bébi, itt leszek a fotelben. A nővérek kiherélnek, ha az ágyadban találnak a reggeli viziten.
Halkan kuncogott, miközben adtam egy csókot a homlokára.
- Maradj még egy kicsit. -mondta, majd szembefordult velem.
- Hogy érzed magad?
Kezemet a pocijára tettem, és simogatni kezdtem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és jólesően mordult egyet.
- Haza akarok menni, Kai.
- Beszélek ma az orvossal, és megígérem minél előbb haza viszlek innen.
- Haza?
- Haza. A közös otthonunkba.
Kora délutánra már a zárójelentéssel a kezemben hagytuk el a kórházat. Az orvos szerint minden a legnagyobb rendben, még pár nap pihenést javasolt aztán minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Végül a birtokra mentünk, ahol a szüleim készültek egy közös vacsorával. Már mindenki nagyon várta őt. Az este nagyon jó hangulatban telt, Izzyt szinte le sem lehetett fejteni az anyja karjaiból, teljesen be volt pörögve.
A feszültség kezdett eluralkodni rajtam, mivel Steph egy szót sem szólt hozzám. Féltem, hogy esetleg meggondolta magát, és mégsem akarja ezt az egészet, vagy mégsem tud megbocsátani.
- Szeretnél ma éjszakára itt maradni? -léptem oda hozzá. Eléggé elment az idő.
- Maradjunk, Izz már ígyis fáradt. Lefektetem őt, és jövök.
Türelmetlenül vártam a szobában. Minden egyes eltelt perc óráknak tűnt, mire végre nyílt az ajtó.
Némán ült le mellém az ágyra. A szemében benne volt egyszerre minden és semmi.
- Mi történt az elmúlt öt hónapban, Kai? Szeretném hallani a te szádból. Az elejétől a végéig mindent.
Ez volt az a beszélgetés amit vártam, de mégsem tudtam rá felkészülni.
Elmondtam neki. Kezdve az apjával, a hazugságokkal, a fenyegetésekkel. Elmondtam, hogy sosem csaltam meg amíg együtt voltunk, hogy sosem volt szükségem másra. Hogy milyen nehéz volt meghozni azt a döntést. Elmondtam, hogy utána úgy szenvedtem, mint egy kivert kutya. Ittam, drogoztam, kurváztam. Máshogy nem ment volna, hogy távol maradjak tőle. Elmondtam, hogy mit éreztem, amikor újra a karjaimban tarthattam Emi születésnapján, és három hete Monacóban.
Hagyta, hogy végig mondjam, egyszer sem szólt közbe.
A szemei megteltek könnyel, miközben megsimogatta a kezem.
- Túl leszünk majd ezen is, Kai. Nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál velem, mára szerintem ennyi elég. Jó éjt.
Felkelt, és kiment a szobából.
Szóval ennyi, nem alszik ma velem.
Tudtam, hogy idő kell neki, mégis borzalmasan nehéz volt.
A következő pár napban még maradtunk a szüleimnél. Próbáltam a lehető legkedvesebb és legfigyelmesebb formámat hozni, de úgy éreztem belülről felemészt, hogy távolságot tart tőlem, és szinte alig beszél hozzám. Még mindig élénken élt bennem az érzés, amikor nem tudtam biztosan, mi fogad majd a kórházban, és ebbe kezdtem beleőrülni.
Nekem is lennének kérdéseim, én is tudni szeretném, hogy élte meg amíg külön voltunk, mit érzett amikor megtudta, hogy babát vár, milyen volt a terhessége az első három hónapban.
Éjjel a konyhában ücsörögtem.
Nem tudtam aludni. Igazából már hónapok óta alig alszom. Annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem amikor Stephanie kijött.
- Mit csinálsz itt egyedül? Miért nem alszol?
- Aznap, amikor feljöttél a lakásba..Hogy elmondd..Elmondd azt, babát vársz. Rettenetesen sajnálom..egy igazi fasz voltam. Utánad rohantam, de már nem találtalak sehol, aztán szóltak a balesetről, és nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az út a kórházig életem legrosszabb negyed órája volt. Mert azt sem tudtam, életben vagy-e. A baba életben van-e. Senkinek nem kívánom azt az érzést, végem volt, Steph, érted? -mondtam, miközben nem tudtam tovább küzdeni a könnyeimmel.
Két kezébe fogta az arcom, és száját az enyémre tapasztotta.
- Itt vagyok, Kai. Nem vesztettél el. -lehelte szinte alig hallhatóan.
Gyengéden húztam közelebb, és elmélyítettem a csókunkat.
- Ne hagyjuk, hogy a sok rossz, ami az elmúlt pár hónapban történt felemésszen minket. Szükségem van rád. -mondta.
Az ölembe kaptam, és gondolkodás nélkül az ágyamba vittem.
- Akkor aludj velem, kérlek. Nem akarok több távolságot, szerelmem.
- Mhhhmm. -morogta a számba.
A mozdulataink egyre bátrabbak lettek, miközben egy másodpercre sem szakadtam el az ajkaitól. Annyira jó volt őt újra csókolni.
Kezei megállapodtak a pólóm szegélyénél, majd egy határozott mozdulattal lehúzta rólam.
Tombolt bennem a vágy. Sőt, pusztított. Úgy éreztem, belehalok ha most nem tehetem a magamévá. Lassan kezdtem el megszabadítani a pizsamájától, kiélveztem meztelen teste látványának minden percét. Szinte fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténik.
- Biztosan akarod, bébi? -suttogtam a fülébe két csók között.
- Akarlak.
Óvatosan csúsztattam be a kezem a lábai közé, és simogatni kezdtem. Ahogy megéreztem mennyire forró és nedves, alig bírtam uralkodni magamon. Lassan hatoltam belé, próbáltam a lehető leggyengédebb lenni, mivel a kisbabánkat várja. Egyszerre nyögtünk fel, miközben teljes testemmel átöleltem őt.
Úgy éreztem, újra élek. Újra van értelme élnem.
- Nagyon szeretlek, Steph.
- Én is szeretlek. -mondta, miközben apró csókokkal borította be a mellkasom ott, ahová az ő neve volt varrva.