Principessa

23.

                                

Stephanie

Idegesen doboltam az ujjaimmal a térdemen, miközben a rendelőben vártam, hogy szólítsanak. Ma van a tizenkét hetes kontroll. Izgultam, hogy minden rendben legyen a kisbabámmal.
- Stephanie, kérem, jöjjön be! - szólt kedvesen az asszisztens.
A doktor úr zselét nyomott a hasamra, és megkezdte az ultrahangot.
A magzatnak már teljesen kivehető baba formája volt, kezekkel, lábakkal, szépen hallható, erős szívhanggal.
- Nagyon szépen növekszik, semmilyen rendellenességet nem látok. Minden rendben van. A nemét még nem tudom megmondani, talán legközelebb már megmutatja magát. - mosolygott az orvos.
Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira boldog voltam.
- Mikorról biztonságos repülnöm? - kérdeztem.
- A protokoll szerint tizennegyedik héttől, de jelenleg semmi akadályát nem látom annak, hogy repüljön.
Átbeszéltünk még pár dolgot, aztán haza indultam.
Otthon, miután lefektettem Izzyt, nekiálltam összekészíteni egy mappát Kainak.
Beleraktam minden fontos leletem másolatát, az ultrahangok képeit, és az első pocakos fotómat. Végül a kezembe vettem a bontatlan borítékot, amiben az apasági teszt eredménye lapult. A hátuljára ráírtam a nevét, és azt is a mappába tettem. Nem kellett kibontanom, hogy tudjam az eredményt, hiszen az elmúlt két évben nem feküdtem le másik férfival. De a biztonság kedvéért megcsináltattam.
Úgy terveztem, hogy először a szüleimnek mondom el, aztán Szicíliába repülök.
Egy részem alig várta, egy másik részem pedig rettegett a csalódástól.
A következő hétben megszerveztem mindent, holnap reggel pedig Emi elviszi Izzyt Amerikába egy hétre, amit már alig vártak mind a ketten.
Nem sokat aludtam az éjjel.
Kaira gondoltam, és a legutóbbi találkozásunkra. Még mindig nem tudtam hova tenni azt, hogy megcsókolt. Olyan gyengéd volt, akkor ott szinte elhitette velem, hogy minden rendben van. Aztán azóta sem keresett. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni rajta. Nagyon hiányzott, minden nappal egyre jobban.
Miután Emi és Izzy elmentek, átmentem a szüleimhez.
Erőt vettem magamon, és rátértem a lényegre.
- Apa, Anya. Valamit szeretnék elmondani nektek.
- Hallgatunk, kislányom.
A szüleim tekintetében keveredett az izgalom és az aggódás.
- Kisbabát várok. Ami azt illeti, tizennégy hetes terhes vagyok és Kai az apja.
A levegő szinte megfagyott.
- Uram Isten, mi lesz most? -fakadt sírva az anyám.
Remek, kezdődik a műsor.
- A magzatot nem tarthatod meg. Holnap bemegyünk a klinikára és elveteted. Ebben nem nyitok vitát. Elég szégyen az is, hogy egy fattyát már te neveled annak a mocskos bűnbandának. Rengeteg munkámba telt, hogy helyre hozzam a családunk hírnevét. Bár sejthettem volna, hogy nem fog tudni távol maradni tőled az a bűnöző, ahhoz túlságosan önző. -mondta az apám.
- Te hallod magad egyáltalán? Mégis miről beszélsz? A baba az enyém, és természetesen megtartom. Felnőtt nő vagyok, önálló döntésjoggal rendelkezem. Az egyetlen szégyen itt a te viselkedésed. Undorítóak vagytok. Azt hittem megváltoztatok, és végre tudunk majd normális családként funkcionálni, de tévedtem.
Már épp indultam az ajtóhoz, amikor leesett, hogy mit is mondott az apám.
- Van bármi közöd ahhoz, hogy Kai elhagyott engem? - fordultam vissza.
Nem válaszolt, csak a fejét csóválta.
- Anya??! - fordultam kétségbeesve az anyámhoz.
- Ugyan már kislányom, a vak is láthatta, hogy mennyire szeret téged. Valamit tennünk kellett. Sosem gondolhattad, hogy a családunk része lesz egy ilyen bűnöző. Hosszútávon csak neked akartunk jót.
Már nem tudtam visszafogni a sírást.
- Mit tettetek? Mik vagytok ti? Mert hogy érző emberek nem, az biztos. -ordítottam.
Az anyám végül kinyögte, hogy az apám megfenyegette Kait, hogy hagyjon el engem.
Nem engedtem, hogy folytassa, nem akartam tovább hallgatni. Rohantam az autóm felé, ahonnan azonnal hívtam a repteret, hogy készítsék a gépemet.
A fejem úgy lüktetett, mintha kalapáccsal ütötték volna. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Olyan volt, mintha egy rossz álomban lennék.
Hogy tehették ezt velem?
És Kai miért adta fel ilyen hamar?
Hogy dönthettek ilyen könnyen jövőmről úgy, mintha csak egy szerződést kötöttek volna meg?
Talán nem is szeretett annyira, ha nem harcolt a kapcsolatunkért.
Kérdések milliói cikáztak bennem. Mérhetetlen haragot éreztem, dühöt, kétségbeesést. Mintha mindenki összefogott volna ellenem.
A palermoi lakásba mentem.
Amikor kiléptem a liftből, meg se rezzentem a félmeztelen lányok látványától.
- Beszélni akarok veled. -mondtam nyersen.
- Ha nem látnád, most nem alkalmas.
Seggfej.
- Kai.
- Stephanie, nem érdekel miért vagy itt, vagy hogy mit akarsz, tűnj el innen. Értsd már meg, hogy köztünk vége.
- Tudok mindenről. -mondtam ki lassan, a könnyeimmel küszködve.
- Mi?
Tekintete az enyémbe fúródott.
- Az anyám mindent elmondott, mivel a te gyermekedet hordom a szívem alatt. Tizennégy hetes terhes vagyok. De tudod mit, Kai? Kurvára nem érdemelsz meg sem engem, sem pedig azt, hogy az apja legyél ennek a gyereknek. További jó mulatást.
Ez volt minden, amit mondani akartam neki. Ledobtam a mappát amit neki készítettem és visszaléptem a liftbe.
A világom összedőlt, újra.
Úgy éreztem, vége van az életemnek, minden, ami eddig fontos volt, megszűnt. Mindenki, aki fontos volt, elárult. Csak én maradtam.
Nem tudtam abbahagyni a zokogást. A telefonom folyamatosan csörgött, de már nem érdekelt. Fogalmam sincs hova megyek, csak azt tudtam, hogy el innen. A kelleténél gyorsabban hajtottam fel az egyik városból kivezető főútra. Amikor jobban a gázra léptem, az autó hátulja megcsúszott, próbáltam korrigálni, de a kocsi a szalagkorlátnak csapódott, és minden elsötétült.
A kórházban tértem magamhoz, és nagyon kétségbeestem. Nem igazán volt tiszta a kép, hogy mi is történt.
Kerestem egy nővérhívót, és pár percen belül meg is érkezett egy ápolónő.
- A kisbabám? Mi van vele? -kérdeztem.
- Nyugodjon meg hölgyem, autó balesetet szenvedett. Szerencsére nem történt komoly baj, a baba is rendben van. Azonnal hívok egy orvost, aki majd részletesebben tájékoztatja.
Hatalmas kő esett le a szívemről, majd lassan eszembe jutottak az események.
A szüleim, Kai, az alkujuk, aztán elvesztettem az uralmam az autó felett.
Bassza meg.
Megsimogattam a hasam.
Eközben megérkezett az orvos, aki elmondta, hogy zúzódásokkal megúsztam, de mivel a terhesség miatt nem tudják elvégezni az ilyenkor szükséges vizsgálatokat, ezért legalább egy hétig bent kell maradnom, hogy lássák, tényleg rendben vagyok-e.
Odahúzta az ultrahang készüléket.
- Megnézzük a magzatot, rendben? Csak hogy ön is megnyugodjon.
Hevesen bólogattam.
A babám össze-vissza mocorgott.
- Látja, milyen nyugtalan a kisfia? Ha ön zaklatott, azt a magzat is megérzi. Fogja meg a hasát. Sokkal keményebb, ugye?
- Kisfiú? - lepődtem meg.
- Igen, egyértelműen kisfiú. - mosolygott a doki.
- Most pedig fő a nyugalom, és a pihenés. Értesítették már a hozzátartozóit? Lehet jót tenne, ha a párja ide jönne.
- Az lenne a kérésem, hogy most ne zavarjon senki. Megoldható?
- Persze, szólok máris a biztonságiaknak.
- Nagyon köszönöm, doktor úr.
Még mindig nem hittem el ami történt. A szeretteim hónapokon át megvezettek. Úgy mozgattak, mint egy marionett-bábut, kényük kedvük szerint.
Kimentem a mosdóba, hogy kicsit megtisztálkodjak, és szemügyre vehessem magam. A testem tele volt zúzódásokkal, vágásokkal, és a homlokomon is volt egy csúnya kék folt.
Kicsit szédültem, így visszafeküdtem az ágyba, és szóltam egy nővérnek.
- Elnézést, nem akarom feltartani, szeretnék kérni egy pohár vizet, ha lehet. És esetleg nem tudja, hol van a táskám?
- Persze, hölgyem, azonnal hozom a vizet és a táskáját is, a rendőrség az értékmegőrzőben hagyta.
Pár perc múlva vissza is tért.
- Hálásan köszönöm. -mondtam.
A telefonomon huszonöt nem fogadott hívás volt és három SMS.
'Kérlek, kicsim, beszéljünk. Vedd fel'
'Steph, nagyon szeretlek..Gyere vissza'
'Nem így akartam ezt, ne haragudj'
Ezeket mind Ő írta.
Épp hívni akartam Emit, amikor a folyosóról ismerős hang szűrődött be.
Kai itt van.
És már nyílt is az ajtó.
Megkönnyebbülés ült ki az arcára, amikor meglátott. Szemei duzzadtak voltak, megviseltnek tűnt. Ahogy hozzám lépett, meg akarta fogni a kezem, de én reflexből elhúztam.
- Steph, szerelmem, mond hogy érzed magad? Annyira sajnálom.
- Hogy tehetted? - mondtam, de képtelen voltam ránézni.
- Stephanie, kérlek..
- Hogy dönthettél az életemről anélkül, hogy megkérdeztél volna? Nem érdekel, hogy az apám mit ajánlott neked, nem érdekel, mivel fenyegetett. Én mindig téged választottalak volna, mert te voltál az álmom. Te voltál az az élet, amire mindig is vágytam. De egyedül döntöttél, és a döntésed nem mellettünk szólt. Hát élj is most már együtt ezzel.
- Steph, hallgass már meg, könyörgöm, mindent megmagyarázok.
- Nincs rá szükség. Tűnj el innen Kai. Nem akarlak látni. Ha szeretnél ennek a babának az apja lenni, megoldjuk, úgy, ahogy Izzynél is. Jogod van hozzá. Ha nem akarod, akkor is felnevelem, egyedül. Tiszteletben tartom a választásod. De engem felejts el egy életre.
A lehető legkeményebb pillantásomat küldtem felé. Láttam, ahogy megsemmisül. Pont, ahogy én is, amikor ellökött magától.
Nem szólt semmit, csak felállt, és kisétált.
- Nem fogom feladni. Ha kell, életem végéig küzdeni fogok, hogy visszakapjalak. -nézett vissza az ajtóból, majd becsukta maga után.
Miután kicsit lenyugodtam, felhívtam Emit, aki közben már értesült a dolgokról, és éppen ide tartanak Izzyvel. Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, ne aggódjon.
Próbáltam pihenni pár órát, talán el is szundítottam picit.
Halkan kopogtattak az ajtón, majd Elisabeth dugta be a fejét.
- Bejöhetek, Cara?
Bólintottam.
- Mondd, hogy érzed magad?
- Jól vagyok, testileg legalábbis. -mondtam egykedvűen.
- Tudom, hogy haragszol ránk, de tényleg nem tudtunk semmit. Kai csak ma mondta el, miután nála voltál. Még mindig alig hiszem el, hogy ez megtörtént.
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad.
- És hogy van a legkisebb unokám?
Mosolyra húzódott a szám.
- Minden rendben van vele, csak egy kicsit megijedt.
Elisabeth megsimogatta a hasam takarón keresztül.
- Elmondhattad volna, drágám. Tudod jól, hogy hozzám mindenben fordulhatsz. De nagyon büszke vagyok, hogy ezzel mindeddig egyedül küzdöttél meg.
- Igazából nem voltam egyedül..Izzy mindig velem volt, ami nagyon sok erőt adott a legreménytelenebb napjaimon is. Meg hát, Emi. Rengeteget segített.
- Persze, a lányom nyilván tudott róla, hogy is nem jutott eszembe. Holnap reggelre ők is ideérnek. Most pedig pihenj, nagyon késő van már. Mi haza megyünk, de reggel egyből jövünk vissza. Kai itt marad. Ha bármire szükséged van, szólj. Szeretlek drágám.
- Köszönöm, Elisabeth.
- A fiam nagyon szeret téged. Nem állok mellette, és nem is akarlak semmire rábeszélni, de szerintem ha kicsit lenyugszanak a kedélyek le kellene ülnötök ezt megbeszélni. Mind a ketten sokat sérültetek az elmúlt időszakban. A gyerekeknek az lenne a legjobb, ha egy boldog családban nőnének fel.
Bólintottam.
Vegyesek voltak az érzelmeim Kai iránt. Egyik pillanatban a pokolra kívántam, másik pillanatban legszívesebben kirohantam volna és a karjaiba ugrottam volna.
Agyrém.
Délelőtt megérkezett Emi és Izzy. A barátnőm szinte mindent hozott, amiért nagyon hálás voltam.
Izzy kézen fogva húzta be Kait a kórterembe,
Emi magunkra hagyott minket.
- Anya, hoztunk neked a kedvenc csokidból, hogy hamarabb meggyógyulj.
- Köszönöm kicsim. Nagyon kedves tőled.
- Fel. -mutogatott felém az apró kezeivel.
Kai felsegítette az ágyra, én pedig odahúztam őt az ölembe, és egyből hozzám bújt.
- Nagyon hiányoztál.
- Te is nekem.
Kai felé nyújtotta a kezét.
- Apu, gyere ide te is.
Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, ahogy odahúzta a széket az ágyam mellé, és egyik kezével átölelt minket.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy elárasszon a közelsége.
Még félálomban éreztem, ahogy végigsimítja az arcom, majd ad egy puszit a hajamra.
Mikor felébredtem a lányom halkan szuszogott a nyakamban. Biztos nagyon kimerítette a repülés. Kai már nem volt itt, és talán kicsit csalódott voltam miatta.
Izzyt nagyjából egy óra múlva Elisabethék elvitték magukhoz, nem akartam hogy túl sokat itt legyen a kórházban.
Emi estig bent volt, végre valakinek őszintén kiönthettem a szívem és elmondhattam a harcot amit jelenleg is vívok legbelül.
Szerinte is beszélnem kellene Kaijal, aki tegnap óta nem mozdult a folyosóról.
A következő két nap ugyan olyan unalmasan telt. A vizsgálatok azt mutatták, hogy minden rendben van velem is és a babával is.
Viszont délután nem várt látogatóm érkezett, az anyám. Mindenkire számítottam volna, csak őrá nem.
- Mit keresel itt? -kérdeztem megvetően.
- Stephanie, nagyon sajnálom ami történt, minden a mi hibánk. Jól vagy? A kisbaba?
- Bár semmi közöd hozzá, de jól vagyunk. Mind a ketten.
- Kislányom. Tudom, hogy rettenetesen elszúrtuk, de ha egy valakinek is megbocsátasz, az Kai legyen. Az a fiú olyan tiszta szerelemmel szeret téged, ami az életben csak egyszer adódik. Ne éld le úgy az életedet, ahogy apád és én. Kai nem akart elhagyni téged, de az apád túl messzire ment. Izzyvel és a te életeddel fenyegette meg őt. Hidd el, nem volt más választása. Megérdemlitek a boldogságot és azt, hogy az unokáim szerető családban nőjenek fel. És remélem egyszer majd belátod, hogy sosem akartunk bántani téged.
Nem szóltam egy szót se, mikor anyám távozott, folyamatosan a szavain kattogtam. Hogy tehette ezt a saját apám?
Mélységesen undorodtam az egésztől.
De vajon én mit tettem volna, ha valaki Izzy vagy Kai életét fenyegeti?
Bármit. Úgy ahogy ő is tette.
Órákig őrlődtem. Ránéztem a telefonomra. Elmúlt már este tizenegy. 
Felálltam, és lassan az ajtóhoz mentem.
Ahogy kinyitottam, Kai azonnal felpattant a székből, és rám nézett.
- Valami baj van? Rosszul vagy? -kérdezte ijedten.
Borzalmasan nézett ki. Fogalmam sincs, mennyit aludt, mennyit evett az elmúlt pár napban, de valószínűleg nem sokat. Az arca beesett volt, szemei karikásak, pirosak. Sápadt volt, látszott rajta, hogy nagyon kimerült.
- Kai, miért nem mész haza? Pihenned kellene. Mióta nem aludtál?
- Nem hagylak egyedül. Képtelen lennék otthon ülni, miközben te itt vagy. Jó nekem itt. Az ápolók hoztak egy kispárnát, és megengedték, hogy megfürödjek. Ennél nagyobb luxus nem is kell. -mosolygott.
- Gyere. -néztem rá, majd kitártam az ajtót.
Értetlenül meredt rám, mire megfogtam a kezét, és bevezettem a szobába.
- Teljesen ki fogsz merülni, alvásra van szükséged. Itt elférünk bőven ketten is.
Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Jó nekem itt a fotelben is. -dadogta.
- Vissza nem térő ajánlat az ágyam. Na, gyere. Most alszunk, holnap pedig beszélünk, okés? -mondtam kedvesen.
Némán vette le a cipőjét és a pulcsiját, majd megvárta amíg lefekszem. Tekintete megállapodott a pizsama felsőm alól kivillanó pocakomon, ami már elég látványos volt. Gyorsan a hátamra feküdtem, és magamra húztam a takarót. Szinte lélegzet visszafojtva vártam, hogy itt legyen mellettem.
Az oldalára feküdt, és teljes testével felém fordult.
Megéreztem az egyik kezét a derekamnál, majd lassú, gyengéd mozdulattal benyúlt a felsőm alá, és tenyerét a hasamra fektette. Hangosan fújta ki a levegőt, és éreztem, ahogy a keze megremeg.
Végem volt.
Összeszorítottam a szemeim, de hiába, a könnyeim elkezdtek folyni az arcomon.
Azonnal magához húzott.
- Shhhh, jól van, ne sírj. Megígérem, hogy minden rendben lesz. Mindent rendbe fogok hozni.
Felnevettem.
Megfogtam a kezét, és újra a hasamra tettem.
- Fogalmad sincs mennyire vágytam erre az elmúlt három hónapban, hányszor képzeltem el, és most milyen érzés, hogy végre átélem.
- Milyen érzés?
Lágyan simogatta a hasam.
- Hihetetlenül jó. Nem is tudom megfogalmazni.
- Szabad? -kérdezte.
Először nem értettem mire gondol, majd lehúzta rólam a takarót, és a lábaim közé térdelt. Apró puszikat adott végig hasamra, majd homlokát odatámasztva beszélni kezdett.
- Szia kis pocaklakó. Én vagyok az apukád. Nagyon sajnálom, hogy eddig nem voltam itt, de megígérem, hogy mostantól mindig itt leszek, és nagyon vigyázni fogok rád és anyukádra is. Nagyon szeretlek titeket.
Ja, és remélem fiú vagy. De ha lány, akkor is szeretlek. De legyél fiú inkább.
Egyszerre nevettem és sírtam. A szívem majd beleőrült ezekbe a mondatokba.
- Kisfiú. - mondtam.
- Tessék? Komolyan? -hangjából áradt az izgatottság.
- Igen, itt mondták aznap amikor bekerültem. Száz százalék, hogy fiú lesz.
- Istenem, el sem hiszem, fiam lesz. -mondta a kelleténél hangosabban.
- Cssshhhh, felkeltesz mindenkit.
Nevetve fogtam be a száját az egyik kezemmel, amit megfogott, és belecsókolt a tenyerembe. Visszadőltem az ágyra, ő pedig követte minden mozdulatom, miközben elvesztünk egymás pillantásában. Akaratlanul is megfeszült a testem alatta, mire halkan elmormogott egy káromkodást, és a számra tapasztotta a száját. Ebben a csókban benne volt minden. Minden sérelmünk, minden vívódásunk, minden szerelmünk. Végül ő húzódott el, adott egy puszit a sérült homlokomra, legördült rólam, és odahúzott a mellkasára.
Mindkét kezével átölelt, a lábaink pedig teljesen összegabalyodtak.
- Minden újra jóra fordul Steph, csak bízz bennem. -suttogta a hajamba.
És én bíztam benne.