A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

5. rész

Hallottam a beszélgetés hangjait körülöttem de annyira szégyeltem magam, hogy nem mertem kinyitni a szemem és tudomást adni arról bizony már nem vagyok elájulva. Az első hang amit felismertem az természetesen anyáé volt. Épp az igazgató úrral kiabált amiért azok a fiúk ránk támadtak. Aztán JaYoon válaszai is ismerősen csengtek, bizonyára nem hagyták elmenni amíg el nem mondott mindent a történtekről. De ismerős volt egy harmadik hang is ami annyira egyedi volt, hogy szerintem már ezer közül is felismerném. De mit keres itt Jeon professzor?

Mikor már mind elcsendesültek és hallottam a kifelé tartó lépteket úgy döntöttem lelépek mielőtt rájönne bárki, hogy magamhoz tértem. Felkeltem onnan ahol eddig feküdtem és csak akkor jöttem rá, hogy az bizony egy ágy volt, méghozzá olyan amit az orvosi rendelőkben használnak. Csak nem az egyetem gyengélkedőjén vagyok? Mikor nyúltam volna a cipőmért -mert valamiért levették rólam- egy másik pár jelent meg szemeim előtt kisebb riadtságot okozva ezzel. Felnéztem. JaYoon mosolygott rám és felvonta egyik szemöldökét, mintha csak azt akarná tudatni „Meg se próbáld, tudom mit akarsz tenni!”. Felegyenesedtem.

- Sejtettem, hogy már nem vagy kiütve. -huppant le mellém.

- De hon...?

- A szád. -bökött említett részemre- Elárult téged. Túl sokszor húztad össze vagy fintorogtál vele, hogy az már véletlen legyen. Mióta hallgatóztál?

Uhh basszus tényleg remek pszichológus lesz belőle, fantasztikus megfigyelő.

- Elég ideje ahhoz, hogy minél hamarabb el akarjak tűnni innen. -feleltem lehajtott fejjel.

- De ez nem a te hibád MiNa, miért te menekülnél el? Azok a srácok...

- Nem a srácok miatt Jen. -vágtam szavába majd azonnal el is hallgattam mert... mert nem akartam elárulni magam.

- Akkor miért? -nézett rám érdeklődve- A betegséged miatt?

Ledöbbentem. Erről meg honnan tud? Anya... Biztos ő fecsegte ki miközben ordibált a vezetőséggel. Jesszusom! Remek. Most már mindenki tudni fog róla és én leszek a fura idegen akinek nem lehet a közelébe menni mert csak ha rá néznek menten elájul. Szuper...

- Ki mondta el? -piszkáltam körmöm, nem bírtam a szemeibe nézni.

- Senki. -na itt már felemeltem fejem és kérdőn pislogtam rá- Ha elfelejtetted volna pszichológia szakra járok és tanultam már az androfóbiáról. De még ha nem is a viselkedésed mindent elárul, nem volt nehéz észrevenni a jeleket MiNa. Csak... Azt nem értem mért nem mondtad el?

- Mert nem akartam. Te ezt nem érted JaYoon.

- De hidd el, hogy értem.

- Nem, nem érted. Ezt más megtanulni egy könyvből és más személyesen megtapasztalni.

- Tudom MiNa. Az anyukám is andorfóbiás volt. -ledöbbentem.

- Mi? Ezt nem is tudtam... -feleltem inkább magamnak mintsem neki- De hogy hogy meggyógyult? Hogy sikerült neki mindez?

- Hát nagyon sok időbe telt. Sok akaraterőre és elszántságra volt szüksége, na meg persze apára aki végig kitartott mellette. Anya gyakorlatilag neki köszönheti, hogy leküzdötte a fóbiáját.

- Tényleg? De hogy tudta...? Nem értem.

- Ha gondolod gyere el egyszer hozzánk és bemutatlak neki. Biztos vagyok benne, hogy szívesen elmesélné az élettörténetét neked, főleg ha megtudja hasonló cipőben jártok mindketten.

- Járunk? Hogy hogy? Azt mondtad meggyógyult?

- Nem, én azt mondtam leküzdötte. -emelte meg mutatóujját- A kettő nem ugyanaz MiNa. Egy fóbiából nem lehet meggyógyulni csak elfogadni hogy ez van és megtanulni nem utat engedni félelmeinknek. De anya erről többet tudna mesélni. Mit gondolsz hétvégén el tudsz jönni?