A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

14. rész

Mindketten úgy ugrottunk fel mint akikbe a villám csapott bele. Arcom azonnal lángolni kezdett amint leesett ki is áll a hátunknál ráadásul olyan savanyú képet vágott, hogy kedvem támadt megsajnálni. A fejemben az a picike hang azonnal ordítozni kezdett, hogy hallott mindent és maximálisan lebuktam előtte. Szóhoz sem jutottam Jen volt az aki átvette a gyeplőt.

- Nahát Jeon úr jól megijesztett minket. Mit keres itt?

Olyan könnyedséggel vonta kérdőre, hogy csak nagyokat pislogtam. Aggódtam talán leszidja amiért ilyen hangnemet meg mer ütni vele szemben. De csak megingatta fejét és válaszolt komoran. Közben végig engem nézett.

- Inkább ti mit kerestek itt? Már rég elmúlt hat óra, régesrég a szállodában kéne lennetek. Lim úr már mindenkivel titeket kerestet.

Jaj ne, a kötelező gyülekezés... Teljesen kiment a fejemből.

- Bocsánat mi csak beszélgettünk és észre sem vettük mennyire elszaladt az idő. De már megyünk is!

Jen megragadta karomat és azonnal húzni kezdett magával de tanárom ezt nem hagyta, elénk állt. Vagyis jobban mondva JaYoon elé, mert én hátul álltam.

- MiNa itt marad! -jelentette ki visszautasítást nem tűrve, hangja nagyon komoly és határozott volt- Beszédem van vele.

Bár Jen nem akart magamra hagyni de a professzor annyira hajthatatlan volt, hogy még én is félni kezdtem tőle. Megszorította kezemet egy amolyan „ne aggódj minden rendben lesz” érzéssel aztán előresietett. Amint hallótávolságon kívülre ért szorongani kezdtem és annyira izzadt a tenyerem, hogy attól tartottam csöpögni fog róla a víz. Jeon úr félreállt mutatva az utat, hogy induljak el végre de nem értettem most mire jó ez ha egyszer beszélni akar velem. Lassan lépkedtem, egyik lábamat a másik után. A lépéseim bizonytalanok voltak annyira remegtek lábaim. Szívem hevesen zakatolt és fülemben hallottam minden egyes dobbanását. Néhány métert csendben tettünk meg de amint kiértünk a folyópartról ez a frusztráló némaság nem maradt meg.

- Szeretnék elnézést kérni tőled MiNa.

Nagyot néztem, még szemöldököm is a magasba szaladt. Ezt meg vajon miért mondta?

- Miért? -pillantottam rá.

- Azt még én magam sem tudom igazán, de biztos elkövettem valami szörnyűséget ha úgy érzed nem vagyunk barátok. Természetesen nem várhatom el, hogy már rögtön az első percben legjobb cimbik legyünk hiszen nem olyan régóta vagyok az egyetemen és még nem is igazán ismerjük egymást, de mint minden diákommal úgy veled is szeretnék barátias viszonyt ápolni, persze bizonyos határokon belül. Ezért ha úgy érzed, hogy bármikor mondtam vagy tettem valami olyasmit amivel megbántottalak akkor elnézést kérek érte. -és igen, meghajolt, nekem. Te Szent Ég!

Azonnal lelkifurdalásom lett és annyira rosszul éreztem magam, hogy sírni támadt kedvem. Odamentem hozzá és megfogtam vállát, hogy felegyenesítsem, hisz így is elég kellemetlen ez a helyzet, nem hiányzott egy cseppet sem, hogy még ő kérjen bocsánatot tőlem. Ez annyira... bizarr.

- Kérem professzor úr, ne csinálja ezt! Nem bántott meg, mindig nagyon kedves volt velem. -magyarázkodtam zavaromban- Nem emiatt mondtam azt az előbb. -hupsz. Most megint elszóltam magam ugye?

Nem kérdezett vissza, meg sem szólalt, mégis hallottam azt a bizonyos fel nem tett kérdést. Tekintete mindent elárult, válaszokat akar, ráadásul most rögtön.

- Ne haragudjon ha megbántottam a kijelentésemmel, nem volt szándékos. De nem azért mondtam azt Jennek, hogy nem vagyunk barátok mert haragudnék önre hanem mert... -elakadt hangom.