A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

29. rész

A szívem elképesztő hevesen vert, miközben próbáltam úgy odaosonni a lifthez, hogy ne vegyen észre senki. Amíg a felvonóra vártam fél szemmel észrevettem JungSiket az egyik szobában, aki éppen sírt és anya vígasztalta. Összeszorult a szívem amiért így látom, nem ezt érdemli szegény ember. Főleg nem attól a lánytól akinek hálásnak kéne lennie, hogy a szörnyű természete ellenére ez a férfi szereti és felnevelte őt. Sőt még csak nem is kellett semmiben hiányt szenvednie. Borzasztó lelkifurdalással szálltam be a liftbe és nyomtam meg a földszinti gombot. Igyekeztem úgy menni mintha nem is lenne összestoppolva az oldalam és csak egy sima látogató lennék. A recepción kiszúrtam, hogy az egyik nővér ott hagyta a pulton a betegeknek járó injekciókat és gyorsan kutattam valami gyorsan ható nyugtató után, vészhelyzet esetére. Becsúsztattam nadrágövembe és a parkolóba rohantam. Mielőtt beszálltam volna anyám kocsijába utoljára felnéztem az épületre és gondolatban elköszöntem a családomtól. Hiszen fogalmam sincs mi vár rám abban a házban, végülis nem más vár rám ott mint az apám. De nincs más választásom mint nekimenni az ismeretlennek. Nem hagyom, hogy JeongGuknak bármi baja essen miattam! Azt sosem élném túl. Ezért egy mély levegő után beszálltam az autóba és padlógázzal elhajtottam a kórháztól.

&&&

Remegő szívvel léptem fel a tornácra, borzasztóan féltem mi vár rám odabent. Egy mély és gondterhelt sóhaj után bizonytalanul rányomtam a csengőre és vártam. Nem kellett sok mire az ajtó kinyílt és szembe találtam magam azzal az emberrel, akit soha az életben nem szerettem volna újra látni. Gyűlölöm még a gondolatát is, hogy itt vagyok, hogy látnom kell és hogy egy levegőt kell szívjak vele, gyűlölöm! De nem futamodhatok meg.
Félreállt az útból és kérte menjek be. Nem akartam de azért mégis bementem. A nappali és a konyha is üres volt. Nem állt szándékomban tovább menni, hiszen arról volt szó, hogy elmegyünk innen amint megérkezem. De mikor megfordultam az ajtó már zárva volt a kulcsot pedig a kezében tartotta. Azonnal elkezdtem pánikolni.

- Mit csinálsz? Azt mondtad elmegyünk innen?

- És kockáztassam, hogy rendőrök várjanak rám a sarkon? Ccc. Azt már nem. Itt maradunk!

- De nem ebben állapodtunk meg! -próbáltam magabiztosnak mutatni magam de remegő hangom és síráshoz közeli állapotom egészen másról árulkodott.

- Változott a terv. De sebaj, itt is tudunk beszélgetni.

- Nem! Nem erről volt szó. Látni akarom őt! Hol van JeongGuk? Látni akarom, hogy tudjam jól van-e. Azonnal mondd meg hol van!

- Nahát de kis akaratos lettél. Annak a kis libának tényleg igaza volt, valóban fontos neked ez a kis gyerekképű. Na jó, nem bánom. Az emeleten van. De! -előkapott egy fegyvert csakhogy lássam nem tréfál- Semmi magánakció! Értve?

Bólintottam. Próbáltam a lehető legmérgesebben ránézni és éreztetni mennyire gyűlölöm őt. De nem hatotta meg, csak tuszkolt felfelé a lépcsőn. Már célirányosan a hálószoba felé vettem utamat, volt egy sejtésem, hogy ott lehet. És igazam volt. Ugyanabban az állapotban "ült" ott ahogy a képen is szerepelt. Kezei lábai lekötözve, szájába pedig egy szövet darab volt betuszkolva amit hátul tarkójánál kötöttek meg. Sírni tudtam volna a látványtól de helyette inkább odarohantam. Szemei csukva voltak, arcát paskolgatva próbáltam magához téríteni.

- JeongGuk hallasz engem? Én vagyok az MiNa. JeongGuk... Mit tettél vele te szörnyeteg!? -álltam fel mérgesen.

Neki mentem volna ha nem emeli rám a pisztolyát és nem néz rám ördögi tekintetével. Megtorpantam.

- Ne hisztizz, ez csak egy kis nyugtató. A drága kis professzorod csak alszik. És innentől rajtad áll, hogy ez az álom végetér-e vagy örökké fog tartani. -vigyorgott.