A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

6. rész

Nem éreztem magam érzelmileg készen arra, hogy újra emberek közé menjek de azért mégis megtettem. Úgy léptem át az egyetem kapuját mintha a pokol legmélyére készülnék bemenni. Kb olyan is volt de... úgy hittem ahhoz, hogy haladjak is előre ne csak magamnak mondogassam folyton, mindezt meg kell tennem. Erőt adott JaYoon anyukájának története és az, hogy van esély arra, hogy ha nem is teljesen meggyógyuljak de az életem sokkal normálisabb legyen mint most. Amire semmi másnál nem vágyom jobban. Ezért reggel felkeltem elkészültem és most itt vagyok. Bár nem mondom azt, hogy nem félek de erősnek kell lennem. Valahogy.

Amint beérek az egyetem folyosójára máris úgy érzem mintha minden szempár engem találna meg és az elítélő, fürkésző tekintetek pedig mintha lyukat égetnének bőrömbe. Nagy a stressz rajtam és ez csak növeli. Miniatűr méretűre szorul össze gyomrom és nehezen kapok levegőt. Kapucnimba bújva haladok át a tömeg között, minél hamarabb a másodikra szeretnék érni. A végén már futok annyira el akarok tűnni a kíváncsi szemek elől. Ám a lépcső legtetején a beláthatatlan kanyarban nekiütközök egy testnek és mindketten a padlón kötünk ki. Fenekem fáj az ütéstől de közel sem foglalkoztat annyira mint az akinek nekimentem. Szinte rá sem kellett néznem hangjából azonnal rájöttem, hogy maga Jeon professzor az. Lefagytam. Néztem őt ahogy igyekszik négykézlábra tornázni magát, hogy össze tudja szedni az elejtett papírokat. Nem tudom hogyan lehetséges ez de én is mozgásra tudtam bírni testem és megpróbáltam segíteni neki. A körülöttem heverő papírokat kapkodtam kezeimbe.

- Bocsánatot kérek sunsaengnim, nem vettem észre, hogy itt van. -hadartam el gyorsan, mielőtt izgatottságomhoz rosszullét is társult volna.

- Nem történt semmi MiNa, én sem láttalak. Bár ez a fajta frontális ütközés még mindig jobb mintha autóval történt volna. -felnevetett.

Kissé elképedve és enyhén tátott szájjal néztem ahogy mennyire könnyedén veszi a kis balesetünket, ráadásul még el is vicceli az egészet. Elképesztő.
Átnyújtottam neki az összeszedett iratokat és széles mosollyal arcán vette ki ujjaim közül. Végignéztem ahogy csupán csak lábait használva feláll, és a farmer amit visel kissé túl szűk ahhoz, hogy ne kezdjek el azonnal szédelegni. Mármint semmi olyasmit nem láttam, de nekem már a combjai látványa is elég zavarba ejtő és elég okot adnak arra, hogy lehánnyam a cipőjét.

Egyenesen előttem állt meg és felém nyújtotta kezét, hogy segítsen felállnom a padlóról. Az agyammal tudtam, hogy ez csupán egy kedves gesztus lenne részéről mégis teljesen úrrá lett rajtam a pánik és a reggel elfogyasztott két darab kekszem a torkomba vándorolt. Szívverésem felgyorsult és a stressz szintem a magasba kúszott egy pillanat alatt. Így, hogy még mentsem a menthetőt a kezem segítségével -mert én csak úgy tudok felállni a földről- függőleges helyzetbe tornáztam magam. Mégegyszer bocsánatot kértem az ütközés miatt majd egy aprócska meghajlás után elinaltam közeléből. Remélem nem vette zokon de muszáj voltam otthagyni, mert ha nem teszem ez a kis incidens nagyon rosszul végződött volna.

....

Pontosan egy perccel órakezdés előtt Jen végre valahára betrappolt az ajtón és sűrű bocsánat kérések közepette hátra rohant hozzám.

- Te meg hol a fenében voltál? -támadtam le amint beült mellém- Azt ígérted reggel a kapunál találkozunk. -mondtam szemrehányóan.

- Tudom tudom, ezer bocsi. Tegnap kissé káosz volt odahaza és kb éjfélig veszekedtünk. Elaludtam és későn keltem reggel. Be se akartam jönni annyira hulla vagyok, de eljöttem mert tudtam itt leszel és megígértem, hogy számíthatsz rám. Légyszi ne ölj meg!

- Oh. Bocs Jen, nem tudtam, hogy zűr volt otthon, sajnálom. -felelem bűnbánóan- Jövök itt a számonkérésemmel erre meg fogalmam sincs mi folyik a háttérben... Ne haragudj rám!