A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

17. rész

Voltak már kevésbé jó és voltak nagyon rossz napjaim, de a mai az összeset túlszárnyalja. Még soha nem éreztem magam annyira kínosan mint délelőtt. És az volt a legrosszabb, hogy teljesen elvesztettem a kontrollt és semminek nem voltam ura. Az események úgy történtek, hogy abszolút nem volt semmilyen beleszólásom. Ehhez már nagyjából hozzá is szoktam, de ahhoz, hogy ilyen helyzetbe hozzam magam és ezek a fura kusza érzéseim is kikészítsenek, na ehhez nem. Tudom jól, hogy tisztáznunk kéne a dolgokat és megbeszélni mi is történt, de mégis hogyan nézhetnék a szemébe? Félek ha megtenném azonnal elájulnék. És nem ez amitől a legjobban félek.

....

Lassan nyolcat üt az óra de még mindig az ágy szélén ülök és meredten bámulok magamelé. Jen a saját ágyában fekszik és videoklipeket néz, amihez persze fület kínzó éneklés is társul. De talán jobb is így, örülök annak, hogy lefoglalja magát és nem engem zaklat a professzorral. Ami délelőtt történt már meg sem mertem neki említeni, éppen elég volt az is, hogy az anyja elmondta beszélt velem és miféle tanácsokat adott a "kis gondommal" kapcsolatban. Amiket ő is előszeretettel ismételget mióta visszajöttek a programokról. Természetesen nem hibáztatom érte hisz ő csak jót akar, de akkor is zavar, hogy képtelen felfogni, hogy én nem akarok semmit JeongGuktól és nincs semmiféle rejtett érzelem bennem. Meg különben is ha lenne mit érnék vele(?) hisz barátnője van. Biztos nem hagyná ott pont értem. Mégis ki az az idióta aki a gyönyörű, okos barátnőjét pont rám cserélné le? Egy olyan lányra akivel csak a baj van és kb nem való semmire. Ő lenne a világ legbutább embere ha valaha is ekkora ostobaságot követne el.

....

Nem tudok aludni. Már tíz óra is elmúlt de egyszerűen nem jön álom a szememre. Egyik oldalamról fordulok a másikra és mikor ez kényelmetlenné válik a hátamról átgurulok a hasamra majd vissza. De már egyik fekvési póz sem kényelmes vagy nyugtató. Jen persze már az igazak álmát alussza, sőt még horkol is. Kicsit irigylem őt amiért ilyen mélyen tud aludni miközben neki is megvannak a saját gondjai, kezdve a nagy titokban tartott bátyjával. Biztosan elkövethetett valamit vagy valami nem egészen stimmel vele ha még csupán csak beszélni sem hajlandó róla. A gyerekkorukról is alig. Szeretnék fejlődni, igazán jó baráttá válni, hogy JaYoon maximálisan megbízzon bennem és elmondhassa nekem ami nyomja a szívét. Mert ha beavatna biztosan tudnék segíteni neki, ha másban nem is de abban igen, hogy megmutatom és éreztetem vele, hogy ott vagyok mellette és számíthat rám. Mert néha elég ha érezzük van mellettünk valaki. De sajnos még nem vagyunk abban a fázisban és úgy érzem valahol ez is az én hibám. Eddig folyamatosan csak én panaszkodtam, én sajnáltattam magam és én voltam aki kb mindennap a barátjához rohant segítségért, sokszor apró-cseprű dolgok miatt is. Talán ha tényleg elkezdeném ezt a terápiát vagy nem is igazán tudom minek hívhatnám, lehet ebben is sikerülne megváltoznom. Jó barátja lehetnék Jennek és nem lenne annyira egyoldalú ez a kapcsolat. Talán...

Még további húsz perc forgolódás után lerúgtam magamról takarómat és felhúzva egy melegebb felsőt és persze cipőmet útnak indultam. Azt még nem igazán tudtam hová, de az első lépést már megtettem és ez a legfontosabb. A lábaim meg majd csak elvisznek valahová, ahol talán most nekem is lennem kell, nemde? Vagyis nem tudom. Nem igazán hiszek az ilyen dolgokban, szerintem nem létezik olyan, hogy sors vagy végzet. Abban sem vagyok 100%-osan biztos, hogy minden okkal történik és okkal vannak dolgok illetve emberek az életünkben. Szerintem nem kell mindennek magyarázat vagy nyomós ok, csak simán van vagy nincs és kész. De az ember ilyen. Ha valamire nem tud magyarázatot adni akkor az ismeretlen érzést, hogy ne tűnjön annyira idegennek betudja a sors okozta közbeavatkozásnak vagy a karmának ha épp rossz történik vele. Persze én sem léptem ki a sorból vagy tekintettem nem létezőnek ezeket a dolgokat, sok olyan esetet amit nem tudtam vagy nem akartam megmagyarázni ráfogtam a balszerencsére vagy az életre amiben alaposan elrontottam valamit. De közben belül, jó mélyen, tisztában vagyok vele, hogy ezek csak mentségek és azért találom ki, hogy ne magamat kelljen hibáztatni. Végülis jobb egy olyan "valamit" okolni ami nem szól vissza, nem vág pofán és nem ordítja az arcodba, hogy „te vagy a hibás”. De asszem' a lelkünk mélyén mind jól tudjuk, hogy az elkövetett baklövéseinkért -még ha tényleg nagyon semmiség is- mi vagyunk a hibásak és nem pedig egy olyan dolog ami nem is létezik.