A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

21. rész

- És mi történt miután rájöttél, hogy apukád csalja az anyukádat? -kérdezte kíváncsian, ahogy az elmúlt fél órában egyfolytában tette.

- Nagyon ledöbbentett és nem tudtam mitévő legyek. Csak 12 éves voltam, nem igazán volt róla sejtésem mi lenne a legjobb. Úgy döntöttem először HyungGeunnal beszélem meg a dolgot, meghallgatom mit mond és együtt elmondjuk anyának. -meséltem gondterhelten.

- Gondolom nem így lett?

- Hát nagyon nem. Mikor este hazaért a "munkából" megkértem, hogy beszéljünk miután vacsoráztunk. Belement. Vacsora alatt végig azt figyeltem, hogy úgy viselkedik anyával mintha mi sem történt volna, anya pedig el is hitte, hogy így van. Aztán mikor végeztünk kiültünk a verandára. Először nem mertem megszólalni, nagyon kínos volt számomra ez az egész. És igazából nem tudtam hogyan is tálalhatnám a dolgot. Végül mikor HyungGeun már rám parancsolt, hogy akkor bökjem ki mi bajom van elmondtam mindent. Hogy korábban végeztem az iskolában és elmentem hozzá a munkahelyére, hogy láttam őt azzal a nővel és azt is mennyire rosszul esett ez nekem. Sírva kértem arra, hogy beszéljük meg és mondjuk el anyának.

- Mért érzem azt, hogy hallani sem akart róla?

- Hát mert nem is. Helyette inkább, hogy anya ne hallja elkezdett velem fojtott hangon ordítozni. Akkor először beszélt velem olyan durván. -nagyot sóhajtottam és ajkaim összeszorultak az emléktől.

- El sem hiszem, hogy az apád képes volt ezt tenni. Ez... -tördelte ujjait, keresve a megfelelő szavakat.

- Borzasztó, tudom.

- Hát, ez enyhe kifejezés. -ciccegő hangot adott ki és ingatta fejét- És utána? Remélem már csak azért is mindent elmondtál anyukádnak?

- Hááát.... -húztam el a szót- Nem egészen.

- Miért nem, ha szabad megkérdeznem?

- Mert megfenyegetett. -vallottam be.

- Hogy mi!? -csapott az egyik párnára felháborodva- Hogy merte! Remélem nem olyasmivel, hogy bántani fog téged, vagy talán igen? -pislogott kérdőn, szinte láttam szemeiben, hogy azt szeretné ha nemet mondanék.

- Öm... Nem, nem egészen. Azt mondta ha bárkinek, de főként ha anyának, el merem mondani mit láttam akkor tönkreteszi anya életét engem pedig olyan messzire visz tőle, hogy soha többé nem láthatom majd. -meséltem gombóccal torkomban.

Az emlékeim minden egyes szóval egyre élénkebbek lettek, mintha csak tegnap történt volna az összes szörnyűség. Bevallom fájt mesélnem róla. Azt hittem könnyebb lesz, de most... Azt kívánom bár bele se kezdtünk volna! Valahogy kicsit sem jó érzés és egy hangyányit sem könnyebbültem meg, hiába mondta.

- Az a.... -visszafogta magát mielőtt valami csúnyát mondhatott volna, bár ezúttal annyira nem is zavart volna- És meddig hallgattál a dologról?

- Üm...olyan 8-9 hónapig. -leesett az álla.

- Jézusom, olyan sokáig? Hogy bírtad ki?

- Nehezen. Nagyon nehezen. Borzasztó bűntudatom volt végig, főleg mert én pontosan tudtam, hogy HyungGeun nem azért nem ért haza időben mert túlórázott hanem mert azzal a nővel volt. Anya pedig mit sem tudott erről. -feleltem lehajtott fejjel.

Nem tehetek róla, akárhányszor eszembe jut mindig elfog a bűntudat mert tudom sokkal de sokkal hamarabb lépnem kellett volna, megelőzve az anyát ért fájdalmakat. De gyáva voltam. Ahogy most is az vagyok.

- És ezidő alatt egyszer sem akartad elmondani az igazat?

- De, dehogy nem. Viszont az apám mindig keresztbe húzta a számításaim. Pontosan tudta mivel tud sakkban tartani és nem volt rest kihasználni azokat. Számtalanszor be akartam vallani anyának mindent de... nem voltam rá képes. Annyira féltem, hogy HyungGeun beteljesíti amit ígért nem mertem egy szót sem szólni.