A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

9. rész

- Én itt lakom kedves MiNa, de még mindig aggódom a lámpa miatt. -nevetett.

- Oh, elnézést.

Gyorsan leteszem kezemből a tárgyat és hátrálok is pár lépést nehogy azt higyje, hogy egy másik pillanatban újra magamhoz kapom.

- Bocsánat csak azt hittem...

Azonnal befogtam számat, hiszen mégsem mondhattam azt a saját oktatómnak, hogy azt hittem róla egy kegyetlen ember rabló. Bár percekkel korábban tényleg azt gondoltam róla.

- Hogy elraboltalak? -húzta féloldalas mosolyra száját- Nem, azért odáig nem vetemednék. Bár amilyen mélyen aludtál még rabolni sem kellett volna. -legyintett kuncogva, bár én nem nevettem vele mert számomra ez egy kissé égő volt- Apropó, mit kerestél te késő este a kerítésem mellett, odakint a hidegben? Ha éppen nem akkor jövök haza akár ott is éjszakázhattál volna. Megbuggyantál? Már hidegek az éjszakák MiNa, nem nyár van! -szidott meg mérges hangon.

Azonnal elszégyellem magam, hisz tudom igaza van. Bár nem akartam odakint éjszakázni csak hát... ismét elrontottam mindent.

- Bocsánat. -felelem lehajtott fejjel- Nem akartam kellemetlenséget okozni önnek tanár úr, kérem ne haragudjon rám. -hajolok meg.

- Félreértesz MiNa, nem az zavar, hogy itt kellett aludnod hanem az, hogy a házam előtt találtam rád, odakint. Bajod is eshetett volna.

- T-tudom... csak... -éreztem, hogy egyre inkább ég az arcom és sajnos a padló sem nyílt meg alattam, hogy jó mélyre süllyedjek- Én csak eltévedtem. Nem ismerem ezt a környéket és fogalmam sem volt merről jöttem. Próbáltam visszamenni de... Olyan egyforma itt minden. -hadartam össze-vissza.

- De akkor mit kerestél erre?

- Őszintén? Fogalmam sincs. Csak kellett egy hely ami nem otthon van.

Jézus! Ezt meg miért mondtam?

- Oh, így már értem. -bólintott, bár úgy éreztem ez a bólintás inkább saját magának szólt mintsem nekem- Gyere, ülj le, kész a reggeli. Remélem szereted a bundás kenyeret(?) mert csak ez volt itthon.

- Ó igazán nem kellett volna fáradnia. Ettem volna az egyetemen.

- És hagytam volna, hogy addig éhezz? Arról szó sem lehet! Jeon JeongGuk lakásából senki sem távozik üres hassal. -emelte magasba mutatóujját.

Én meg mint akinek elment az esze úgy vigyorogtam, akár egy gyógyszerhiányos debil. Vajon azt észrevette, hogy tulajdonképpen most árulta el nekem a teljes nevét? Vagy fel sem tűnt neki? Bár amennyire jó kedve van szerintem azt sem tudja miket mond ki éppen.

Bevallom kissé meglepett ez a viccelődős ugyanakkor szigorú énje, nem az a tipikus "tanár" féle stílust hozta most. Sokkal inkább olyan mint az ember legjobb haverja, akivel munka után beülnek valahová és jobb kedvre deríti a másikat egy húzós nap után. Korábbi félelmem és aggodalmam, hogy talán elraboltak és már soha többé nem mehetek haza pillanatok alatt elszállt, mintha nem is lett volna. Ijesztő! De valamiért tetszik ez az érzés, nem kell minden percben azon izgulnom mikor esek össze ájultan. Csak nehogy aztán ez a túlzott "nyugalom" legyen a vesztem.

Csak néztem őt. Enyhe deja vu érzettel. De akkor is néztem. Figyeltem ahogy tálalja a reggelit és a tökéletesre megsütött kenyeret elém teszi egy jó nagy adag bögre teával. Úgy éreztem magam mint egy luxus étteremben ahol minden figyelem a vendégre terelődik, ezúttal rám. Nem kezdtem neki a falatozásnak, megvártam vele. Ha már egyszer fáradozott nem szeretnék tiszteletlen lenni. Leült velem szemben és jóétvágyat kívánva egymásnak enni kezdtünk, csendben. Bár a fejemben közel sem volt ekkora némaság. Zúgott az agyam és ide-oda rohangáltak gondolatmeneteim. Néha néha rá-rápillantottam (mondjuk nem tudom miért) és ott lebegett a szemem előtt a JeongGuk név. Azt hiszem illik is hozzá, a szülei remekül választottak. Fogalmam sincs miért de örültem, hogy tudom a nevét bár nem mintha sokra mennék vele hisz úgysem szólíthatom soha így, maximum iskolán kívül és csak akkor ha megengedi. De erre ugye sosem kerülhet sor.