A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

3. rész

Hiába kezdődött el az óra és hiába magyarázott az új professzor, én egy szót sem értettem belőle. Na nem azért mert buta lennék hanem mert úgy lefoglaltak a gondolataim, hogy semmi mást nem hallottam. Amilyen fura fóbiám van olyan fura vagyok én is. Így miután sikerült lezárnom magamban az ismerős tekintet dolgot azt rögtön váltotta paranoiám, miszerint hogyan is fogok együtt dolgozni Jeon professzorral? Hiszen elkerülhetetlen, hogy szót váltsak vele és a közelébe menjek. Előbb utóbb muszáj lesz közvetlenül kommunikálnunk és akkor nekem végem lesz. Hogy beszélünk majd meg 1-1 témakört? Hogyan fog feladatokkal megbízni? És hogy fogok majd szóbelin beszámolni ha elájulok a közelében? Rajtam fog röhögni, ahogy mindenki más is. Mért kellett pont férfi oktatót kapnunk? Nem akadt egy okos nő sem aki alkalmas lett volna erre a posztra? Nem hiszem el!

Az óra végét jelző csengő zene volt füleimnek. Az egész terem szinte egy emberként állt fel a sorpadból és hátukra dobva táskájukat kiinaltak a folyosóra. Én próbáltam elvegyülni köztük és észrevétlenül lelépni. Ez hála az égnek sikerült is de... nos, nem is tudom megfogalmazni de egy hang, egy megmagyarázhatatlan valami arra késztetett, hogy álljak meg és nézzek vissza. Nem tudom minek, fogalmam sincs miért de hallgattam arra a hangra. De azonnal meg is bántam mert tekintetem azonnal összeakadt a professzoréval és szinte azonnal szédülni kezdtem. Amit furcsáltam, hisz a tüneteim sosem szédüléssel kezdődnek. Egy lánnyal beszélt éppen, kinek a nevét még nem sikerült megjegyeznem. Úgy tűnt a lány nem azért ment oda a tanár úrhoz mert ne értene valamit, sokkal inkább azért, hogy közelebbről szemügyre vegye magának. Kicsit undorítónak tartottam de ha ez neki megfelel... ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások felett? Gyorsan eltűntem az ajtó mögött és meg sem álltam a mosdóig ahol jó hideg vízzel megmostam az arcom. Jól esett a hűs érzet felhevült bőrömnek csupán a szédülésemet nem csillapította. De a rosszban a jó az volt, hogy legalább a többi tünet nem jelentkezett nálam. Mikor kezdtem kicsit jobban lenni hallottam, hogy nyílik a mosdó ajtaja és reflexből az egyik wc fülkébe menekültem. Fogalmam sincs miért senki ne kérdezze, ez nálam ösztönös. Felguggoltam a lehajtott wc deszkára és még a számat is befogtam nehogy rájöjjenek bizony én is bent vagyok. Csak füleltem és csendben lélegeztem.

- Áhh EunAh ez a pasi... -hallottam meg az egyik lány szinte elalélós nyávogását. Ismerős volt a hangja, szerintem egy osztályba is járhatunk. Ha... minden igaz.

- Jaj ne is mondd Jia. Az az öltöny te úr isten! Remélem nincs barátnője.

- Ugye tudod, hogy nem hajthatsz rá? Ő az egyik oktatónk EunAh.

- És? Amiről nem tudnak az nem fáj. Na gyere, hátha látjuk őt az ebédlőben.

Vihorászva rohantak ki a mosdóból én pedig fejemet ingatva másztam elő rejtekemből. Méghogy ő és Jeon professzor? -mert gondolom róla volt szó- Még viccnek is rossz. Hogy juthat egyáltalán bárkinek is ilyesmi az eszébe? Ez gusztustalan és illegális! Az nem zavarja EunAht, hogy ezért akár börtönbe is zárhatják a tanár urat? Bár lefogadom a hozzá hasonló lányok magasról szarnak erre, csak kapják meg amit akarnak. Pfúj!

Mentsváramnak hivatalosan is a könyvtárat választottam ki. Itt ilyenkor általában sosincs senki és nem kell attól félnem, hogy összefutok valakivel. Plusz legalább hasznosan tölthetem a szabadidőmet és tanulhatok. Szeretek olvasni. És mi a legalkalmasabb erre ha nem egy könyvtár? Főnyeremény.

Épp a Velencei Kalmárt olvasom, ami az egyik kedvenc William Shakespeare könyvem. Persze sok mást is szeretek, a műfaj pedig teljesen mindegy. Bármit elolvasok ami jól van megfogalmazva és kétszáz oldalnál hosszabb történetű könyv avagy regény. Nem tudom miért van ez. Szeretek hosszasan olvasni és elmélkedni 1-1 művön. Nevezzetek strébernek de számomra ez örömet okoz.