A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

18. rész

Az embernek néha vannak fura álmaik, amiknek általában nincsenek jelentéseik, csak egy álom az egész. Nekem is számtalan fura és értelmetlen álmom volt már, amik után úgy ébredtem, hogy azt se tudtam hol vagyok. De a ma esti álmom szerintem mindet túlszárnyalta. Ugye nem meglepő ha azt mondom a professzorral álmodtam? Nem volt semmi különös, nem történt az ég adta világon semmi, sőt még csak egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, mégis az, hogy ott volt, róla szólt, teljesen magával ragadott. Egy sötét szobában voltunk és semmi más nem adott fényt csak az előttünk álló tv. Fura de a híradó ment benne. Azt nem értettem miről van szó, a bemondó nő hangját nem hallottam csak a villódzó képeket láttam, amik másodpercenként váltották egymást. Fura volt mert mintha egy rendőrségi felhívás lenne, mindenhol csak egyenruhás férfiak és nők rohangáltak majd egy felirat tűnt fel alul „Szökött rab”. Bár nem tudtam kiről van szó, hiszen egyetlen említést sem tettek róla, mégis azonnal pánikolni kezdtem. A rossz emlékeim áradatként zúdultak a felszínre míg a mellettem ülő tanárom csak kérdőn nézett rám. Majd csupán egyetlen másodpercre megjelent előttem az az arc, az a gonosz tekintet amit egykor úgy szerettem. Szemeimből patakként folytak könnyeim, szívem expressz sebességgel vert. Soha az életben nem akartam újra látni ezt az arcot, semmi mást nem akartam csak felejteni. Erre újra itt van, újra a rémálmaim része. De miért? Annyi év után. Miért pont ő? És mért pont most?

....

Izzadtan, remegő kezekkel és rossz kedvvel ébredek fel. Borzasztó volt az éjszakám és ezen az se javított, hogy JeongGuk képletesen végig velem volt. Sajnos akárhogy akartam ezúttal egyáltalán nem sikerült rá fókuszálnom, pedig most tényleg nagyon akartam. Még sem ment. Lassan kelek fel az ágyból, félek ha gyorsabban mozognék a fejfájásom csak rosszabb lenne. Jen már nincs itt. Biztos korábban ment el a mai program miatt engem pedig túlságosan lefoglalt az a rémség ahhoz, hogy észrevegyem. A fürdőt veszem célba de mielőtt átléphetném a küszöböt telefonom megállásra késztet. Az ágyam melletti kisasztalhoz lépek és összeráncolom szemöldököm mikor megpillantom anya képét a kijelzőn. Ő meg mit akarhat ilyenkor? Kidörzsölöm az álmot a szememből és felveszem a készüléket.

~ Szia anya, jó reggelt! Mért hívtál?

~ Nahát már fel sem hívhatom a lányomat, hogy megkérdezzem hogy van?

~ De, nem azért kérdeztem... -oké, egy nyugi sóhaj- Bocs anya. Egyébként jól vagyok köszönöm. Na és ti? Hogy vagytok, minden rendben otthon?

~ Persze kincsem, mi baj lenne? -baj? Nem is említettem, hogy baj lenne. Ez kezd kicsit fura lenni.- Mondd csak jól mulatsz Seoulban?

~ Persze anya, képzeld! Azt hiszem sikerült találnom valakit aki segíthet a fóbiámmal kapcsolatban.

~ Ez nagyszerű drágám. Figyelj! Ha bármi gond adódna, de tényleg bármi, hívj fel és azonnal érted megyek rendben? -hűha...oké...

~ Jó anya de...

~ Nem viccelek kicsim, komolyan hívj fel rendben?

~ Persze megígérem. Anya biztos minden oké? Nagyon furcsa vagy.

~ Persze kislányom ne aggódj. MiSeon gyere már a nyomozó csak ránk vár! -hallottam meg JungSik hangját a háttérben, aki elég idegesnek és türelmetlennek tűnt- Megyek egy pillanat.

~ Ez JungSik volt? Anya mért említett nyomozót, mi folyik ott? -kérdezem egyre frusztráltabban.

~ Nem nem, nem nyomozót mondott kicsim hanem találkozót. Épp egy fontos rendezvényre megyünk. Most le is kell tennem. Hívj ha bármi baj van vagy ha szükséged van rám. Szeretlek édesem, puszi! -és rám csapta.