A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

13. rész

- Jól vagy MiNa, minden rendben?

Kérdezte aggódva miközben én még mindig mellkasára támaszkodva feküdtem, bámulva sötét íriszeit. Tudtam jól, hogy válaszolnom kéne de minden egyes szó valahol lent ragadt torkom mélyén és hiába akartam nem sikerült egyet sem a felszínre hoznom.

- Miért akartál leugrani a tetőről? -esett nekem mérgesen miközben hangja tele volt dühvel, szemei pedig szikrákat szórtak.

Hogy mi? Ezt meg honnan szedi?

- Én nem is akartam leugrani, honnan veszi ezt a marhaságot? -nahát a hangom... Na csak nem hagyott el végleg.

Felálltam róla ha már komolyabb témára váltottunk, úgysem bírnék válaszolni ha tovább feküdnék rajta. Meg ugyebár ez nem is igazán megengedett szóval...

- Akkor miért mondtad azt, hogy már nem bírod tovább és sétáltál a peremhez, hm!? -kiabálta fojtott hangon.

- Maga mégis mióta van itt? -ráncoltam össze szemöldököm.

- Egy ideje, de ne tereld el a szót! Halljuk!

- Az csak egy szófordulat volt nem akartam öngyilkos lenni. Ha az akarnék már rég megtettem volna, nem gondolja? Különben is miért hallgatott ki? Ez nem a magánszféra megsértése?

- Áh szóval még neked áll feljebb mi? Én az életemet kockáztatva rohanok ennek a magas épületnek a legszéléhez, hogy megmentsek egy bajba jutott hölgyet, erre még a hölgy az aki leteremt engem amiért segíteni próbálok!? Szép...

- Nem tévesztett véletlenül szakmát? Dráma tanárnak kellett volna mennie. -elmosolyodtam.

- Úgy gondolod? Nos én is gondolkodtam már rajta. -nevetett állát dörzsölve- Viszont örülnék ha legközelebb nem ilyen veszélyes helyzetben találkoznánk, talán jobb lenne egy sarki sütizőben ami tengerszint alatt van. -kuncogott közben elindultunk a lépcső felé- Most pedig menjünk, ideje lemenni innen, késő van, már rég a szobádban kéne lenned.

- Ahogy magának is.

Megállt és rám nézett. De egy olyan utánozhatatlan tekintettel, hogy még a szó is belém akad. Én is megálltam és néztem őt. Ekkor leesett, hogy mit is mondtam az előbb. Vagyis hogyan fogalmaztam. Azonnal pirosba kúszott az arcom és olyan melegem lett, hogy ha most rövidnaciban és pólóban lennék akkor se fáznék.

- Mármint a sajátjában, nem az enyémben. Az durva lenne. -magyarázkodtam hevesen mire ismét rám nézett- Vagyis fura. Fura lenne. Vagyis... Jaj tudja hogy értem, ne kínozzon már. -feleltem kezembe temetve arcomat annyira zavarban voltam, míg ő persze jól elszórakozott rajtam.

- Igen elsőre is értettem, de vicces volt látni amit csinálsz. -nevetett- Na gyere, holnap sűrű napunk lesz.

&&&

Természetesen alig aludtam valamit és mikor aludtam is volna folyton rémálmok gyötörtek. A tegnap esti kis tetős incidens egyáltalán nem tett jót nekem, sőt a legrosszabbat hozta ki belőlem. Valamiért úgy érzem, hogy valami megváltozott bennem viszont arról már fogalmam sincs, hogy mi.

....

Busszal mentünk a múzeumba ahol épp egy kiállítást tartottak a múlt század művészeiről. Természetesen én ismét hátul ültem s mivel Jen ma nem tarthatott velünk ezúttal egyedül voltam. Nem zavart különösebben, legalább kicsit össze tudtam szedni a gondolataim. Vagyis megpróbáltam. A vártnál sokkal jobban éreztem magam, sőt annyira érdekes volt az idegenvezető előadása, hogy amíg ott voltunk teljesen megfeledkeztem magamról és arról miért is feszengek már tegnap óta. De a jó kedvem hamar tovaszállt mikor a nemzeti könyvtárba értünk be. Ugyanis ott csapatokra kellett oszlanunk és amolyan szabad foglalkozást kaptunk házon belül, a maradék egy órában felfedezhettük a könyvtárat és az itt tárolt remekműveket. Csak az volt a bökkenő, hogy velem senki sem akart lenni, így egyedül maradtam. Én mondtam a két kísérő tanárnak, hogy nem baj elleszek én magamba is de az igazgatóhelyettes erről hallani sem akart. És ki ajánlkozott fel nagylelkűen, hogy majd velem tart? Naná, hogy Jeon professzor. Ugyan ki más? Nem elég, hogy miatta aludni sem tudtam de már itt sem hagy nekem nyugtot. Miért!?