A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

7. rész

Kissé kételkedve és bizonytalanul léptem be az egyetem óriási ajtaján. Féltem talán JaeHyun valahol az ajtó mögött rám vár és bosszút akar állni a tegnapiért. De nem volt lent sőt az elsőn sem hiába mentem fel az emeletre. Megnyugodtam mikor senkit sem láttam a folyosókon, legalább kicsit egyedül lehetek. Csak én és a gondolataim. Céltalanul bolyongtam az emeletek között és valahogyan az előadóterem előtt kötöttem ki. Ami rögtön szemet szúrt az a nyitott ajtó volt. Megtorpantam. Ki lehet itt ilyenkor? Kíváncsi lettem ám bennem lapult a félelem, hogy bárki lehet odabent és bármit csinálhat. Nem szeretnék olyasminek a szemtanúja lenni amit nem akarok látni. Némi vívódás után közelebb lopóztam és erősen füleltem, ha olyan hangok jönnek ki onnan amik nem egyértelműek akkor lelépek de rohadt gyorsan. De hiába az erőfeszítés csupán tompa, pakolászás szerű zajokat lehetett hallani, azt is nagyon nagyon halkan. Végül egyszer csak az ajtó kivágódott és ezúttal nekem ütközött egy test nem pedig én mentem neki valakinek. Azonnal elterültem a padlón.

- Aish! Óh szent ég MiNa, jól vagy!?

Ez a hang... Te jó ég! Kezd kissé furcsán zavaró lenni, hogy ennyire hamar felismerem és még csak összetéveszteni sem tudom senkiével. Ijesztő!

- Ne haragudj nem akartalak fellökni. Nem esett bajod ugye? -leguggolt mellém.

Felnéztem rá és amint belenéztem szemeibe ismét elkapott az a furcsa deja vu érzés mint korábban. Mintha láttam volna már valahol. Nem tudom.
Aztán egy kis a hang a fejemben elkezdett kiabálni, hogy túl közel van hozzám és keljek fel a földről. Egy szempillantás alatt összeszedtem magam és úgy pattantam fel mintha áram rázott volna meg.

- Jól vagyok tanár úr, nem történt semmi.

- Uh akkor jó. -hangján tisztán hallottam a megkönnyebbülést. Talán tényleg aggódott volna értem?- Egyébként mit kerestél te az ajtónál? Csak nem? -magasba emelte egyik szemöldökét és olyan sosem látott mosolyt villantott, hogy azonnal szédülni kezdtem.

- Nem nem nem. Dehogy. Én nem hallgatóztam. Csak láttam, hogy nyitva az ajtó és azt hittem valaki titokban bement oda és meg akartam nézni ki az. -magyaráztam zavartan.

- Hát ez kedves tőled de csak én vagyok az. -arcáról nem tűnt el a mosoly, csak... csak más lett- Mondd csak sikerült rendben hazaérned tegnap? Nem történt semmi?

- Nem nem, semmi. Simán hazaértem. -feleltem kissé szégyelve magam.

Már kezdtem egészen elfelejteni mi is történt alig pár órája erre a professzor újra eszembe juttatja... Bár ne nézte volna végig az egészet! Ez annyira kínos. Ráadásul még ő az aki kérdezget, hogy jól vagyok-e, hazaértem-e stb. Szánalmas vagyok... Erre meg még arra sem vagyok képes, hogy megköszönjem amit értem tett. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy köszönetet kell mondanom neki de... mégsem vagyok rá képes. Bár meg tudnék változni!

- Ennek örülök. -láttam ahogy lekonyul mosolya és legszívesebben már a közelemben sem lenne csak túl kedves ahhoz, hogy azt mondja húzz el innen.

- Bocsánat.

Meghajoltam és inkább én voltam az aki otthagyta őt. Nem szerettem volna további kellemetlen perceket szerezni egyikünknek sem.

Elrohantam a mosdóba. Azt hiszem ez volt az egyetlen olyan eset, hogy nem az előtörő fóbiám miatt menekültem oda hanem egy konkrét személy miatt. Bár ha úgy vesszük ez a megfogalmazás sem a legpontosabb, hisz nem a tanár úr miatt vagyok most itt hanem a kellemetlen érzésektől amiket kivált belőlem. Rosszul érzem magam a közelében és nem a tünetek miatt. Nem is tudom... Azt hiszem még én sem igazán tudom megmagyarázni mi ez az egész pontosan. De egy biztos szörnyű mindezt átélni.