A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

25. rész

Hát nem lett jobb semmivel, hiába telt el azóta három nap. Sőt talán rosszabb is lett mióta megtudtam a kegyetlen igazságot. YoNa bezzeg azóta szárnyal. Még soha nem láttam ilyen boldognak, pedig ismerem már egy ideje. Azt hiszem a bökkenő, vitáik alanya, a folytonos akadály, ami gátolta kettejük kapcsolatát most megszűnt. Meg, mivel én voltam az. De most, hogy már semmi sem áll közéjük nem csodálom YoNa kirobbanó jó kedvét. Bezzeg én... Azt hiszem emellett a fájdalom mellett még az apám szabadulása is eltörpül, már-már semmivé lesz. Igaz a mondás és tényleg ha valamiről azt hisszük, hogy annál rosszabb már nem történhet az élet megmutatja, hogy de, mégis csak történhet. Talán ezért is van az, hogy már közel sem aggódom annyira HyungGeun két nap múlva esedékes szabadulása miatt mint akkor mikor tudomást szereztem róla. Valahogy már semmi sem érdekel.

....

Már megint elkövettem egy hibát, tükörbe néztem. Én ostoba! Szinte azonnal urrá lett rajtam a szégyenérzet és a lelkemet összezúzó csalódottság így sírva dőltem neki a szekrénynek. Elegem van! Már sehogy sem jó. De tényleg sehogy. Mióta hazajöttem olyan mintha egy számomra kialakított kínzó kamrában lennék. Minden ami körülvesz egyfolytában csak bánt. Akarva, akaratlanul. Anya és a megmaradt fagyos kapcsolatunk, JungSik és az erőltetett utazása Amerikába és persze YoNa.... Róla inkább nem is mondanék semmit.
Akárhová megyek a házban nincs egy olyan négyzetméter ahol ne akadna valami olyan ami fájdalmat okoz. Kimenni pedig nem akarok mert rettegek attól, hogy összefutok valahol az utcán JeongGukal, aki úgy is megpróbálna megmagyarázni mindent és addig úgy sem hagyna békén amíg végig nem hallgatom. És amilyen állapotban vagyok tudom úgy is hinnék neki. Hiába tudná az agyam, hogy szín tiszta hazugság minden amit mond, de a szívem annyira vágyik rá, hogy pillanatok alatt megbocsátanék neki, akár egy ócska "ne haragudj" után is. Ezt pedig nem akarom, ahogy fájdalmat okozni sem magamnak. Épp elég dolog van ami megteszi helyettem.

....

Mire végeztem a fürdéssel és a felöltözéssel Han nyomozó megérkezett. Majdnem minden nap eljön hozzánk, és bár semmi újat nem tud mondani de mindig biztosít arról, hogy megvéd minket. Ami bár kedves tőle de sajnos mit sem ér. Mert ha az apám tervez valamit akkor nyomozó ide vagy oda addig hajtja míg véghez nem viszi amit akar. De valahogy már nem félek. Mintha a félelemért felelős részem meghalt volna. Nem tudom. Elfogadtam vagyis inkább beletörődtem abba, hogy ez a sorsom és ez a jövő vár rám. Úgy sem tudok ellene tenni semmit, hiába is próbálnék, így kár az is ha a nap huszonnégy órájában egyfolytában rettegek és bezárkózva várom azt a percet, hogy ennek az egésznek vége legyen. Felesleges. Persze vannak pillanataim mikor eluralkodik rajtam a rossz érzés és sírni kezdek, de már legtöbbször úgy érzem ezek már nem az apám miatt vannak, és nem is egészen JeongGuk miatt. Csak úgy jön. Elfáradtam. Nem én hanem a lelkem. Még soha nem éreztem ilyet -pedig voltam már nagyon nagyon a padlón- de azt hiszem ez az a fajta mélypont amit oly sokszor emlegetnek az emberek, ahonnan képtelenség felállni. Szerintem ezt az érzést érezhetik azok akik egy idő után öngyilkosok lesznek. Vajon rám is ez a sors vár? Lehet én is hamarosan végzek magammal csak még nem tudok róla? Lehet. Egy biztos még nem érzem szükségét, hogy kést ragadjak. Bár egy gyógyszeres szedálásnak nem mondanék nemet, legalább addig sem gondolnék semmire. Nem tudom mi lesz holnap de az biztos bármi jön engem már nem érdekel. Ahogy semmi más sem.

&&&

Lehunyt szemekkel ülök a fürdőkádban, telefonom a kisszekrényen pihen és Nathan Pelupessy I should have known című dala üvölt belőle. Szeretem ezt a dalt és most azt hiszem igazán idevágó is. Addig ücsörgök a habok közt amíg a víz már elégedetlenre hül. Gyorsan megtörölközöm és magamra kapom ruháim. Nem szándékos de mióta a szállodában megtörtént az a kis incidens mindig viszek magammal váltóruhát ha fürdeni megyek. Pedig nem kéne hisz itthon vagyok, de mit mondhatnék(?) már megszoktam. Erre az emlékre újra elszomorodom, hisz aki miatt már lassan ruhában zuhanyzom összetörte mindazt amit nagy nehezen felépítettem. Most pedig nincs más csak újra a nagy káosz és a romok amiken már nem tudok átverekedni.