A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

11. rész

Csak álltam ott mint egy rakás idióta és néztem vajon mit keresek itt. Tanárom, ki persze, hogy ott tartózkodott, kérdő pillantásokat vetett felém majd halvány mosollyal arcán kezdett közelebb jönni hozzám. Szívem gyors ütemre váltott és stressz szintem is a magasba kúszott. Eddig sem akartam itt lenni de most pláne. Kezdtem szédülni és ezen a bimbózó tériszonyom sem segített. Kellett nekem idejönni.

- Nahát mégis csak ki tévedt errefelé? -ért elém- Üdv a tetőn! -mutatott körbe.

- Öm... Köszönöm, azt hiszem... Én, öhm, igazából nem tudom miért vagyok itt. A bálterembe akartam visszamenni... erre itt kötöttem ki. -magyaráztam össze-vissza.

- Én úgy vélem mindennek megvan a maga nyomós oka. A te döntésednek is bizonyára megvan. Hogy mi azt nem tudom, de úgy vélem elég ha te tudsz róla.

Bár tudnám! De még nekem sincs fogalmam róla. És attól félek nem is lesz.

- Gyere csatlakozz hozzám, van itt egy pad kizárólag könyvmolyok számára.

Rám mosolygott. De egy olyan eddig sosem látott mosollyal, hogy maximálisan kiverte nálam a biztosítékot. Először, megannyi év után, nem érzek félelmet. Leszámítva a tériszonyt. De ezzel asszem' megbírkózom, talán ezért is érzem magam boldognak. Végülis most először nem kellett attól tartanom, hogy a stressz miatt mondok vagy teszek olyasmit amivel megbánthatom az előttem sétáló férfit vagy nem kellett izgulnom mikor fekszek ki a földön s kelek fel úgy, hogy nem emlékszem semmire. Másnak talán ez egy múló állapot lenne vagy gyerekes túlreagálás de nekem nem. Nekem ez igen is sokat jelent és bár fogalmam sincs meddig tart ez az egész, de minden percnek örülni fogok mert tudom nem kell rettegnem semmi miatt.

Követtem a professzort és ezúttal egyszer sem remegett meg a lábam, hiába csak a hátát néztem. Valóban volt idefent egy pad, sőt még műanyag székek is. Fogalmam se volt róla, hogy ilyesmiket is tartanak a tetőn, bár mondjuk honnan is lett volna. A talpig kedves férfi leült és jelezte foglaljak helyet mellette. Amit meg is tettem, mondjuk igazán tisztess távolságban tőle. Hűvös volt az este mégis egy pillanatig sem fáztam, sőt meglehetősen melegem volt. Halkan ide is hallani lehetett a lenti zenebonát de közel sem olyan idegesítően mint odalent. Némely szám egész tűrhető volt, egy-kettőt még szerettem is. Az egyik ilyen dal alatt a csillagokat bámultam és meglepett mennyire tisztán lehet látni őket, hiába borítja a várost a nappalihoz hasonló világosság. Átfutott az agyamon, hogy valójában ha mások lennének a körülmények és ez a fránya fóbiám nem létezne ez a kis "baráti" csendben lét megfelelő alkalom lenne egy első randihoz. Mármint nem személy szerint a tanár úrral hanem úgy általában. De szinte másodpercek alatt lombozott le ez a buta feltételezés, hiszen tudom nekem ez sohasem fog megadatni. Én nem fogok randizni egyetlen sráccal sem, nem fogja megfogni a kezem soha senki és még csak csókolózni sem fogok soha. Hiszen már attól hányni támad kedvem ha csak rá gondolok. Akkor vajon mi történne ha egy fiú csak megpróbálná megpuszilni az arcomat? Szerintem jobb ha meg se tudom. A dal végére sikeresen elrontottam azt a kevéske hangulatomat is amivel idáig valahogy kitartottam. Már a sírás határán álltam és az a legrosszabb, hogy okom sincs rá. Hiszen az ütődött gondolataimnak még csak alapja sincs, hisz egyetlen férfi nincs a közelemben aki csupán egy hangyányi érdeklődést is mutatna irántam. Bár ha akadna se sokra mennék vele, mert minden próbálkozása hasztalan lenne és egy idő után úgyis megunná a felesleges köröket és az állandó tüneteimet, amiket hiába akarnék úgysem tudnék kontrollálni. Így azt hiszem örök magányra lettem kárhoztatva. Bár visszamehetnék a múltba! Bár hamarabb léptem volna! Bár sosem születtem volna meg...

- Minden rendben MiNa? Eléggé elszontyolodtál.

- Öh, persze. -megtöröltem szemem sarkát, hogy az a kósza könnycsepp még csak véletlenül se follyon le arcomon- Semmi baj.