A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

26. rész

Egész éjjel lelkiztünk. Hol sírtunk, hol semmit mondóan bámultunk magunk elé s akadtak pillanatok -Jennek hála- mikor nevettünk is. Óriási megkönnyebbülés volt mindent kibeszélni magamból és borzasztóan jól esett, hogy JaYoon meghallgatott. Igaz az érzéseit nem tudta leplezni, szinte minden szavamnál láttam mennyire megdöbben történetem hallatán, de mégis mindvégig figyelemmel hallgatott. Hajnal volt mikor abbahagytuk a beszélgetést, Jen rögtön el is aludt. Én persze ezúttal sem tudtam, sőt inkább már meg sem próbálkoztam vele. Hogy ne keltsem fel őt a konyhába mentem s gondoltam kicsit pofátlan módon készítek magamnak kávét, hogy legyen erőm hazamenni. De alig indítottam be a gépet Bai asszony jelent meg a hátamnál. Kissé megijesztett hisz nem is hallottam, hogy jönne lefelé a lépcsőn.

- Jó reggelt asszonyom! -hajoltam meg udvariasan- Remélem nem gond de készítettem kávét?

- Ugyan, legalább nem nekem kell. -arrébb hessegetett és a csészékkel kezdett bajlódni- Mondd csak drágám miért vagy fent ilyen korán? Kidobott az ágy?

- Nem, nem igazán mondhatni. Sajnos nem sikerült aludnom.

- Ó, az baj. A testnek szüksége van a pihenésre, ahogy a léleknek is. Mondd csak mi bánt ennyire?

- Semmi asszonyom, jól vagyok. -sóhajtottam.

Hát ez tényleg nagyon meggyőző volt, komolyan... Ennél átlátszóbb szerintem ha akarnék se tudnék lenni. Meglátni milyen amatőr vagyok még ebben is.

- Persze, megértem, hogy nem szeretnéd elmondani nekem, viszont nem tesz jót az egészségnek ha magadba fojtod a fájdalmad. -simította meg karomat- A bánat a legrosszabb betegség, hisz arra nem létezik gyógyszer. Épp ezért nem szabad hagyni, hogy átvegye felettünk az uralmat. Harcolni kell és küzdeni.

- Ch könnyű azt mondani... De nem egyszerű egy olyan dolog ellen harcolni amivel szemben nem nyerhetünk.

Közben lefőtt a kávé és Jen anyukája mindkettőnknek töltött egy jó nagy adagot majd leült mellém.

- Igazad van. De egy olyan dolgot mondj ami egyszerű az életben. Mert én nem tudok. -ingatta fejét- Minden dolog nehéz és minden küzdelemnek oka van. Lehet te még nem látod mert még túlságosan lefoglal az önmagad ellen folytatott harcod, viszont ha a végére érsz és győzöl értelmet nyer majd minden, hidd el drágám.

- És ha nem? Mi van ha felesleges minden amit eddig tettem? És ha igazából sohasem győzhetek?

- Ez egy butaság MiNa. Igazából minden harc, az összes fájdalom és minden ami úgy érzed gyengévé tesz az belőled fakad, a lényedből. -bökött mellkasomra- S addig természetesen nem is fogod nyertesnek érezni magad, míg el nem kezdesz hinni magadban és abban, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy bármit legyőzz.

- Hát nem tudom... -forgattam meg csészémet az asztalon- Szeretném hinni, hogy ez ilyen egyszerű, de... -ingattam meg fejem.

- Kérj segítséget. Sosem szégyen másoktól segítséget kérni, főleg ha azok szívesen melléd állnak ha kell.

- Tudom. De... Tudja, akitől segítséget kérhetnék pont ő az aki ezt az egész káoszt okozta. És ezért nem tudom mitévő legyek.

- Áh, így már mindent értek. -szinte láttam szemeiben a megvilágosodást, ami kissé megmosolyogtatott- Igen, ez már valóban bonyolulttá teszi a helyzetet, viszont nem lehetetlenné. Mondd csak mit művelt az a férfi?

- Honnan tudja, hogy egy férfi van a dologban? -ez tényleg meglepett, pedig egy árva szót sem szóltam semmiről.

- Nem volt nehéz kitalálni, elég volt csupán rád nézni. Különben is egy anya megérzi az ilyet, még akkor is ha nem a lányáról van szó. Na meg persze átestem én is ilyen dolgokon.