A félelmen túl {JeongGuk fanfici} - Befejezett

2. rész

Hál' istennek ezt a két napot végig szenvedtem valahogy, magam sem értem hogyan de sikerült. Most hétvége van. Nem a kedvenc időszakom de jobb mint emberek közt lenni. Kb kilenc körül kelek fel és köntösömbe bújva megyek le a konyhába, abban a reményben, hogy nincs ott senki. De a reményem hamar tovaszáll mikor meglátom JungSikot a kávéfőző mellett állni. Kicsit összeszorul a gyomrom, de annyira nem, hogy rosszul legyek. Őt már megszoktam, hogy a közelemben van. Persze nem mindennap de gyakran csinálunk közös programokat. Amit persze YoNa ki nem állhat. Szerintem azt hiszi, hogy el akarom tőle venni az apját vagy nem tudom. Pedig szó sincs ilyesmiről, csupán anya és az orvosom szerint is sokkal könnyebben megszokom őt és a jelenlétét ha többet vagyok a társaságában. Igaz majdnem tíz év kellett hozzá... de hozzászoktam. Oké, csak nyolc és fél.
Lassú léptekkel közeledem a hűtő felé közben mantrálgatom magamnak, hogy „Ő csak JungSik nyugodj meg!”. Mikor észrevesz mosoly jelenik meg arcán és kedvesen köszönt. Viszonzom köszönését és kinyitom a hűtőajtót, hogy kivegyek egy csokis tejet, amit nagyon szeretek. De mielőtt belekortyolhatnék JungSik beelőz kérdésével.

- Anyád mondta, hogy tegnap is bementél az egyetemre. Sajnálom, hogy nem lehettem itt. Mondd csak milyen volt? Akadt bármilyen gond?

Halványan elmosolyodom az érdeklődésétől, hiszen semmi sem kötelezi arra, hogy ilyesmiről kérdezzen mégis megteszi. Már az elejétől kezdve ugyanolyan komolyan veszi a betegségem mint anya. Sokszor bántottam meg ok nélkül, csak azért mert férfiból van. Persze felhozhatnám mentségként, hogy nem szándékosan csináltam de sosem akartam kifogásokat vagy kibúvókat keresni. Természetesen az elején nem kértem tőle bocsánatot, szinte alig váltottunk pár szót naponta. Az esküvő után kb 3-3,5 évvel eljutottam arra a szintre, hogy nem ájultam el valahányszor megölelt, így mikor késznek éreztem magam rá bocsánatot kértem tőle mindenért, őszintén.

- Nem, egyenlőre semmi. Igaz vannak fiú csoporttársaim de sikerült őket elkerülni, eddig. De ez csak két nap volt szóval... -vontam vállat.

- Ne aggódj nem lesz semmi baj. -rásimított vállamra és tekintete azt sugallta „Rám bármikor számíthatsz”- És ha mégis meggondolnád magad az egyetemmel kapcsolatban csak szólj anyádnak vagy nekem, rendben?

- Oké. De nem akarom már az elején feladni. Ha nem is végig de ki szeretnék tartani ameddig csak lehet.

- Rendben ahogy szeretnéd. De csak, hogy tudd nagyon büszke vagyok rád amiért megpróbálod.

Közelebb hajolt és megpuszilta fejembúbját. Nem mondom, hogy nem ugrott össze a gyomrom egy fél pillanatra de sikeresen visszaküzdöttem hányásom. Épp ekkor lépett be a konyha ajtón YoNa aki kérdő tekintettel bámulta a mi kis családias jelenetünket. Szinte azonnal megláttam szemeiben felgyúlni a harag lángjait, amik szinte felperzselték bőrömet. Azonnal el is húzódtam JungSiktől. Aki hirtelen nem értette mire ez a heves reakció, szerintem egy pillanatra azt is hihette miatta van ez az egész. Kicsit ijedten nézett rám s ekkor szemeimmel jeleztem neki a vendéget az ajtóban. Azonnal odakapta fejét.

- Áh kislányom, jó reggelt! -meg akarta ölelni de YoNa felemelte kezét és kitért útjából.

- Ja, nektek is. Van még kávé? -hanyagul a géphez sétált és elvette a kiöntőt.

- Persze kicsim hagytam neked. De most rohannom kell egy tárgyalásra.

- Mi? -itt megfordult és hangjából ítélve őszintén meglepte, hogy apja épp távozni készül- De nem úgy volt, hogy ma elmegyünk a parkba?

- De kicsim úgy volt, de beesett ez a sűrgős találkozóm. Ígérem délután ha hazaérek csapunk egy nagy családi társasjáték estet, rendben? Holnap pedig elviszlek a parkba, ígérem. Viszont most sietek. Jók legyetek. Sziasztok! Szeretlek titeket.