The prince of demons (Befejezett)

2.rész

Pár hónap után, kezdtem megszokni, hogy a srácok angyalok. Nem mondom, hogy ugyanolyan kapcsolatot ápoltunk, mint előtte, de azért egyre többször kerestük egymás társaságát. Egyre kevésbé ijedtem meg tőlük, még azt is megszoktam, amikor éjjel, csak úgy megjelentek a szobámban. Legszívesebben megfojtottam volna őket, de meg kellett értenem, hogy csak ilyenkor értek rá. Ezeknek a hirtelen jött látogatásoknak, az lett a vége, hogy két adag pattogatott kukoricával leheveredtünk TV elé, és megnéztünk egy filmet. Egyszóval, elég jól eltelt az idő. Aztán, amikor kezdtem azt hinni, hogy megúsztam az évet bármiféle rossz dolog nélkül, akkor megjelentek a rendőrök az egyik órán. Mindannyian kíváncsian figyeltük, ahogy a két egyenruhás férfi a tanárnővel beszél, aki csak egyenletesen bólogat. - Kim Kibum, kérlek, fáradj ki az urakkal a folyosóra – szólt nekem a tanárnő. Az osztályban mindenki kíváncsian fordult felém, még Baekék is meglepetten susmorogtak mellettem. - Kibum, kérlek! – szólt a rendőr is, mire lassan felálltam a helyemről, és kimentem hozzájuk. – Gyere – tolt meg egy kicsit a vállamnál, és elindultunk ki a folyosóra. - Rossz hírt kell, közölünk. Édesanyádat nemrég... lelőtték az utcán, sajnos, már nem tudtak segíteni rajta – motyogta a végét alig hallhatóan. - Aaaz... az nem lehet – kezdtem el lassan hátrálni, miközben folyni kezdtek a könnyeim. - Sajnáljuk – hajtották le a fejüket. Nem, nem mondhattak igazat. Anyám nem hallhatott meg. Nekem már csak ő maradt. Annyira bepánikoltam, hogy levegőt is egyre nehezebben kaptam, emiatt elszédültem. Mindenem remegni kezdett, végül összecsuklottam, és minden elsötétült. Egy kórház szobájában ébredtem fel. Kómásan néztem körbe és próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, de csak annyit tudtam felidézni, hogy anyámat megölték. Megölték, tehát biztos köze volt Jjong gyilkosainak is az ügyhöz. Azt viszont nem értettem, hogy neki miért kellett meghalnia, mért nem engem öltek meg. Már azt sem tudtam, mi lesz velem, ugyanis születésem után két évvel a szüleim elváltak. Apám és a bátyám Koreában éltek. Taemin csak egy évvel volt idősebb nálam, de a bíróság apám javára ítélte, engem pedig anyának. Szinte rettegtem, hogy valami intézetbe zárnak majd, mert apámmal még a kapcsolatot sem tartottuk. Abban is kételkedtem, hogy egyáltalán tudja-e már, hogy mi történt anyával. Megint kezdett rám törni egy újabb hisztiroham. A doki ismét kudarcot mondott a vigasztalásban ezért megoldotta egy nagy adag nyugtatóval, amitől percek alatt sikeresen bealudtam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el az előző ébredésem óta. Nem akartam kinyitni a szemem, ha lehetett volna, soha többé. De nem, az életnek mennie kellett tovább, ha tetszett, ha nem. Hunyorogva bámultam először a plafont, majd körbe. Másik szobába kerültem, egy sokkal nagyobba és szebbe. A forgolódásomra két alak megmozdult a kanapén. Egy férfi és egy szőke srác. Apa és Tae voltak azok. Mielőtt bármit is mondhattam volna, apám két izmos karja szorosan magába zárt. Ez volt az az érzés, ami teljesen le tudott nyugtatni másodpercek alatt, de azért mégis elsírtam magam. – Semmi baj, Kibum, nyugodj meg! - simogatta meg a fejem. Látszott, hogy a maguk módján azért őket is megviselte a dolog, bár korántsem annyira, mint engem. – Beszéltem a doktorral, azt mondta, hogy az én felelősségemre elvihetlek a kórházból, de próbálj megnyugodni, mielőtt még egy idegösszeomlásod lesz. Rendben? - kérdezte aggodalommal teli arccal. - Iigeen - szipogtam és letöröltem az arcom. – Hoztam neked ruhát, délután kezdődik a temetés. Bírni fogod? –Persze - motyogtam halkan. Apa odaadta a fekete öltönyt, inget és nyakkendőt, meg egy táskát. – Készülődj el nyugodtan, itt megvárunk - húzta halvány mosolyra a száját, és visszaült a kanapéra. Körülbelül fél óra alatt végeztem mindennel, és miután apám aláírta a papírokat, elindultunk. A kocsiban végig a papíromat nézegettem. Két napot voltam bent idegösszeomlás miatt. A doki javasolta apámnak, hogy még pár napot hagyjon bent a pszichiátrián is, de szerencsére nem tette. A temetésen csak mi voltunk, és ez nekem pont megfelelt. Legalább nem látta senki rajtuk kívül, hogy az egészet végigbőgtem. Mondjuk Tae is elsírta magát, na, de ki az, aki nem sír a saját anyja temetésén? A szertartás után visszaültünk az autóba, és a házunk felé tartottunk. - Mától, hozzánk költözöl – adott választ apám a fel sem tett kérdésemre. - Értem – törődtem bele a dologba, mert igazából más választásom amúgy sem volt. Mikor odaértünk, apám kivette a zsebéből a kulcsokat, és nyitotta az ajtót. Besiettem a házba, ők viszont megtorpantak az előszobában, és onnan vették először szemügyre az egészet. – Segítsünk becsomagolni? - kérdezték egyszerre, látszott, mennyire összhangban vannak. Pont úgy, mint anya és én voltunk. – Megoldom, köszönöm, csak előbb átöltözöm – mondtam, miközben a fürdő felé tartottam. Minél előbb meg akartam szabadulni a rémes gönctől, ezért sietve levettem a zakót és az inget, majd punnyadtan meredtem a mosdó feletti tükörbe. Az arcom rémesen nézett ki. Bepirosodtak a szemeim a sok sírástól és az orrom is vörös volt. Felhúztam a kedvenc szaggatott farmerem, és hozzá egy fekete, nálam vagy két számmal nagyobb pólót. Sóhajtva rákönyököltem a csap szélére, és beletemettem az arcom a tenyerembe. – Jól vagy? - állt meg az ajtóban Tae. Nem fordultam meg, csak a tükörben néztem rá. – Miért, te jól lennél, ha a helyemben lennél, és apánk halt volna meg? - kérdeztem kicsit flegmában, mint kellett volna. Egy pillanatra eltorzult az arca. - Bocsi csak nekem ez az egész sok volt mára - kezdtem a mentegetőzést, fogalmam sincs miért. Kivettem a fésűmet a fiókból és helyreigazítottam a hajam, majd bementem a szobámba, apámék meg követtek. Alaposan felmérték a nem túl nagy szobámat. A kék fal mellett egy pici szekrénysor állt, mellette az egyszemélyes ágyammal. A másik oldalon két babzsákfotel volt. A falat ellepte a srácokkal készült képek halmaza. Az ágy felett pedig egy óriáskép lógott, amin Jonghyunnal szerepeltünk. Apámék láthatólag nagyon meglepődtek, de inkább csak leültek az ágyra, és figyelték, ahogy telerakom a két bőröndömet. Két óra alatt végeztem a bepakolással. – Beugorhatok még Chanyeolékhoz? – néztem rá kérdően. – Persze - mosolygott rám apa. Gyorsan vetettem egy utolsó pillantást a házra, majd beültem Taemin mellé. Öt percre rá már Chanyék háza előtt állt az autó. A fiúk és Chany szülei is kijöttek. Baekék szinte lerohantak, hogy üdvözöljenek, és részvétet nyilvánítsanak. A kedvem viszont nem jobb, hanem, csak rosszabb lett, amikor megláttam Jjong édesanyját. Bosszús tekintettel meredtem rá. – Beszélhetnénk? - kérdezte idegesen, a földet bámulva. Fekete haja az arcába hullott, eltakarva a barna szemeit. – Megint engem akar hibáztatni, hogy meghalt a fia, vagy esetleg újra az arcomba akarja ordítani, hogy nekem kellett volna ott, akkor meghalnom? - sziszegtem a fogam közt a nem túl kedves kérdést. – Sajnálom - nézett fel megbánó arccal. - De most már te is megérted, mit éreztem akkor, amikor meghalt a fiam - kezdte halkan a magyarázkodást, de engem úgy feldühített, hogy hisztérikusan kifakadtam, és ordibálni kezdtem vele. – Most már? A francba is, maga szerint nekem nem volt szar, hogy a szemem láttára lövik fejbe? Jonghyunnal testvérként szerettük egymást, ezt maga is nagyon jól tudja. A mai napig nem tudom elfogadni, hogy már ő sincs velem, és maga azt mondja, hogy csak most értem meg, mit érzett maga akkor? Kevesebb, mint egy év alatt vesztettem el a legjobb haverom és az édesanyámat. Felfogta végre, mit érzek? A nő elsírta magát. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mert csak sírtunk mindketten. Végül mindketten megöleltük egymást. Majdnem olyan jó volt mintha anya tette volna, bár az már lehetetlen volt. – Mennünk kell! - fogta meg apám a vállam néhány perccel később. – Várj, egy percet, kérlek - sietett a kocsija csomagtartójához. Felnyitotta és kivett belőle egy fekete gitár tokot. - Ezt Jjong akarta odaadni a nyolcadikos ballagásodra - nyújtotta felém. Könnyedén nyúltam a hangszertok felé, mert azt hittem, üres. Tévedtem, és emiatt majdnem ledobtam. Zavarodottan néztem a nőre. – Megvette neked azt a Les Paul basszusgitárt, ami annyira tetszett neked. – Köszönöm - suttogtam halkan, mire ő csak biccentett, és elment. – Köszönj el, addig ezt beteszem - vette ki a kezemből a tokot Taemin. A srácok odajöttek, és elbúcsúztunk egymástól. – Hívj minket bármikor, ha szükséged lesz valamire, rendben? – veregette meg a vállam Chanyeol. – Hát persze - húztam mosolyra a szám. Még egyszer megöleltük egymást, majd beültem a kocsiba. Utoljára kiintegettem, és az autó már indult is. Az ismerős környék egyre távolodott, és kezdtem érezni, hogy egy új, számomra ismeretlen helyre kell mennem. Az úton apa és Tae, néha váltott pár szót, közben apa engem figyelt a tükörben. Aztán meg már arra lettem figyelmes, hogy apám magángépe mellett állok. Nem akartam menni, de hát, nem volt mit tennem, a törvény nem engedélyezi, hogy egy taknyos kölyök egyedül éljen. Pedig jó lenne. Otthon, egyedül, alaposan bezárva az ajtót... – Gyere!- szólt bele a gondolatmenetembe apa. Kétségbeesetten néztem rá, majd vissza. Végül komótosan szálltam fel a gépre. A berendezésen elámultam volna, ha nem ilyen állapotban kellett volna elmennem. Így viszont csak kerestem egy megfelelő helyet a sarokban, és letelepedtem a hófehér bőrülésre. A fejemet nekitámasztottam a hideg ablaknak, és úgy bámultam kifelé. - Viszlát minden, és mindenki - köszöntem el a várostól és az országtól. A gép felszállása után, kikapcsoltam a biztonsági övet, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, és próbáltam felkészíteni magam a továbbiakra.