The prince of demons (Befejezett)

8.rész

Egész délután nem szóltam senkihez, pedig Chanyeolék nagyon aranyosan fel akartak vidítani, még tortát is hoztak, de nem sikerült nekik. A kérésemre a doki megkérte apámékat, hogy ne jöjjenek be hozzám. Ezt másfél hétig be is tartották. Közben megműtötték a lábam, emiatt rengeteg vizsgálatra és rehabilitációra kellett járnom. Az első napokban nem történt semmi változás, ezért már kezdtem feladni. A dokik viszont mindig biztattak, hogy ne adjam fel, mert van remény, hogy visszatérjen az élet a lábamba. Hát, én ebben már nagyon nem voltam biztos. Aztán a harmadik hét után végre megmozdult egy kicsit. Igaz, alig, de már ez is erőt adott, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. - Szia, Kibum, apád és Kris be akarnak jönni - mondta kedvesen az öreg doki, és válaszra sem méltatva kiment, majd bejöttek apámék. - Szeretnénk megbeszélni veled a következő napjaidat – mondta apám, de én gúnyos fintorral elfordultam tőlük. - A démonok fejedelmével fogsz ezentúl élni, nemsokára bejön majd hozzád. Bármit is gondolsz rólunk, mi csak neked akarunk jót. Egyszer majd belátod ezt, fiam - lépett közelebb, de én kijjebb húzódtam az ágyon. - Kibum. - Hagyjuk a mellébeszéléseket, a folyamatos magyarázkodásokat. Megértettem mindent. - Csalódottan indultak az ajtó felé, de nem bírtam visszafogni magam. - De egyet megígérek nektek. Én is ugyanúgy tönkre fogom majd tenni az életeteket, ahogy most ti tettétek tönkre az enyémet - vágtam hozzájuk könyörtelenül, amit gondoltam. Megálltak, és hátrafordultak, de nem mondtak semmit, csak kimentek. Dühös voltam nagyon dühös, és ezt ki is fejeztem azzal, hogy utánuk vágtam a telefonom. Aztán percek múlva a dühből csalódottság, végül szomorúság lett. Vártam, hogy visszajöjjenek, vagy legalább csak Kris, de hiába. Teljesen magányosnak, elveszettnek éreztem magam. Még a srácok is cserben hagytak, akik a legjobb haverjuknak tartottak. Egyetértettek apámékkal, hogy ez a helyes és a jó. A kérdés, hogy kinek, mert nekem nem, az biztos. A fal felé fordulva feküdtem, egészen addig, amíg újra nyílt az ajtó. Valahogy rossz érzésem volt, ezért nem is fordultam meg. - Szia - köszöntött az idegen hang. Ő volt az, aki el fog vinni magával. Rettentő kíváncsi voltam rá, de uralkodtam magamon. A hangja viszont egész kellemesen csengett, de akkor sem néztem rá. Hallottam, ahogy sóhajt egyet, és közeledik felém, majd két kéz megragad a vállamnál, és maga felé fordít az ágyon. Furcsállva néztem végig rajta. - Soo Jisub? - csodálkoztam az előttem álló fekete hajú, apámnál kicsivel fiatalabb férfire, aki a pláza vezetője. Eszméletlen gazdag, és talán a hírneve is nagyobb, mint apámnak. De ettől még nem akartam vele menni. - Pontosan. Ezentúl velem fogsz élni, mint már hallottad apádtól - tért egyből a lényegre. Fújtatva ráztam meg a fejem - Ezt már elmondtam nekik is, inkább fojtom magam bele a párnámba, mint hogy az legyek, ami - adtam hangot az ellenszenvemnek. Hamar kiderült viszont, hogy Jisub nem olyan, mint apám, és nem nagyon tűri az ellentmondást. Megtámaszkodva a két vállam felett, belehajolt az arcomba. Rettentően jó parfümöt használt, az tuti. A szemei felizzottak, én pedig a fejem teljesen a párnába nyomva próbáltam távolodni. - Nem érdekel, hogy mit akarsz, öcskös. Én parancsolok, és ezt vagy megtanulod, vagy az elkövetkezendő párszáz évtizedben pocsék életed lesz. Megegyeztünk? - Ha azt várta, hogy halálra ijedek, és mindenbe belemegyek, akkor tévedett. - Nem. Nem egyeztünk meg, nekem egy vadidegen alak nem fogja osztani az észt. Én nem vagyok olyan, mint apámék, kiállok magamért. Értette, vagy mondjam el még egyszer? - Gúnyos fintorral kiegyenesedett, és a következő mozdulattal felpofozott. Még fel sem tudtam fogni mi történt, újra a képemben volt. - Jó, akkor közlöm veled, hogy nem vagyok vadidegen. Apád testvére vagyok, tehát a te nagybácsid. És remek, hogy kiállsz magadért, de gondolkodj el azon, hogy mi lenne neked a jobb. Békésen élni, vagy szenvedni? Mert ha nem viselkedsz, akkor a második lesz, ezt megígérem. Jövő héten hazaengednek, jobban jársz, ha magadtól jössz, ugyanis hivatalosan is én vagyok a gyámod - lebegtette meg a kezében lévő papírokat, miközben kiment. Ő könnyen mondta a magáét, nem neki kellett mindig másokhoz igazodnia. Apáméknál sem találtam még fel magam, erre most meg lepasszol a testvérének. Nem tudtam, mi lesz még egy hét múlva, de elsősorban az volt a célom, hogy meggyógyuljon a lábam. Éppen ezért az utolsó héten minden beleadtam a tornáknál, és ez meg is látszott. A végén már kerettel vagy bottal is simán mászkálhattam egy-két órát. Párszor láttam Krist is a folyosón, de egyből elfordítottam a fejem. Hiányzott, de elárult, és ezt nem tudtam megbocsájtani neki. Sokszor gondolkoztam, hogy mit csináljak, de fogalmam sem volt. Apámék tényleg nem foglalkoztak már velem, viszont Jisub írt pár SMS-t, hogy mi újság van velem, meg ilyen hülyeségek. Aztán pár nap múlva, be is nézett. Az első találkozásnál, talán kicsit bunkó voltam, mert rajta vezettem le a feszültséget. Ő, pedig ezekután is kedves volt. Próbálta finoman éreztetni, hogy tényleg jobb lenne nekem vele. Kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Egyre jobban megismertük egymást, és sokat nevettünk is. A démonos témát, szerintem direkt hanyagolta. Ennek ellenére nem akartam az lenni, féltem az egésztől, és ez még akkor sem múlt el, amikor utolsó nap belépett a kórtermembe. - Látom, még mindig nyűglődsz - jegyezte meg, a kétségbeesett arcomat látva. – Figyelj, Kibum! Nem tudom, mit érzel, de rád van írva, hogy félsz az egésztől. Részben megértem, de nem lesz olyan vészes, ígérem - túrt a hajába. Úgy láttam, nagyon zavarban volt. - Haragszol apádékra ez is rendben van, bár hülyeségnek tartom. Épp ezért próbáljunk meg kijönni egymással valamilyen szinten. Mondjuk, mint a héten. Nem kell szeress, vagy bácsikádnak szólíts, nem várom el. Csak annyi, hogy ne idegesítsük fel felesleges hülyeségekkel egymást, rendben? - Csendben néztem, ahogy mondta a magáét, és be kellett látnom, hogy talán igaza van. -Jó, megteszek minden tőlem telhetőt, de nehéz eset vagyok - próbáltam mosolyra húzni a szám, ami látszólag sikerült, mert ő is elmosolyodott. Csak remélni tudtam, hogy nem fogom megbánni. - Menj készülődni, hoztam pár ruhát. Nem tudtam milyen az ízlésed, ezért vettem párat - hadarta mosolyogva, és a kezembe adta a szatyrokat. Kerek szemekkel pislogtam rá - Ne nézz így, nyomás - mutatott a fürdő felé. A bot segítségével bebotorkáltam a mosdóba. Kapásból a szatyor tartalmát elemeztem. Két farmer volt, egy fekete és egy sötétkék koptatott. Pólókból volt egy sima fehér, és egy fekete ujjatlan, kék Bad boys felirattal. Plusz még egy lila bebújós kapucnis felső, és egy cipzáras kék is. A másikban pedig egy sportcipő volt. Elakadt a lélegzetem, miközben végignéztem őket. A lábam miatt nehezen ment a fürdés, de próbáltam gyors lenni. Közben gondolkodtam, hogy mit is vegyek fel. Nehéz döntés volt, de a fekete farmer, a fehér póló, és a lila pulcsi került rám. A többit visszatettem a szatyorba, és már bicegtem is kifelé. A lábam még eléggé fájt, de próbáltam nem Jisub tudtára adni. Mire kimentem, a doki is a szobámban volt. Épp aláíratta a papírokat, utána felém fordult. - Pár hétig még fájni fog, ha bármi baj van, gyere vissza. Ne erőltesd meg túlzottan, te is tudod, hogy nem bírja még. Vigyázz magadra - ölelt meg finoman. - Vigyázok, köszönök mindent. - Mindketten mosolyogtunk, aztán egy hónap után végre elhagyattam a kórházat. Látszott, hogy nagyon lassan kell sétálnia ahhoz, hogy tartani tudjam vele a tempót, de nem szólt érte. Türelmesen totyogott velem végig a folyosókon. A recepciónál, leadott még valami papírt, ekkor láttam meg Krist és apát. Csalódottan néztem rájuk. Még mindig lett volna esélyük máshogy dönteni, de nem tették. Csak messziről néztek. - Na, gyere - karolt át Jisub, és már a kijárat felé mentünk. Ennyi volt. Ismét kezdődött minden előröl, pont úgy, mint anya halála után. A parkolóban beültünk egy fekete, sötétített szélvédős terepjáróba, de nem indult az autó. Várakozó arccal néztem körbe. - Add a kezed - nyújtotta oda az övét Jisub. – Át kell menjünk az alvilágba, egy ideig ott kell lenned - magyarázta meg a dolgot. Óvatosan csúsztattam bele a tenyerébe az enyémet. Hirtelen, eltűnt alólam az ülés, és olyan érzés fogott el, mintha egy nyitott tetejű Ferrarival száguldoznánk háromszázhússzal. Nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul hányingerem is lett. - Megvagy? - kérdezte holt nyugodtan, mikor újra földet értünk. Intettem neki, és kapásból kihánytam a két órája megevett kórházi ebédemet. Hangosan nevetve odalépett mellém, és megvárta, míg végzek. - Most már jól – feleltem, bár nehezen kaptam levegőt. Olyan volt, mintha összeszűkült volna a tüdőm. Lassan felegyenesedtem. Ekkor vettem észre, hogy milyen helyen vagyunk. Egy hatalmas régi vár udvarának a bejárata előtt álltunk. Körülöttem minden szép zöld volt, hatalmas fákkal és virágokkal. Furcsállva vakartam meg a fejem. - Másra számítottál, mi? - röhögött még mindig. - Kicsit - vallottam be, de rájöttem, hogy jobb is, hogy nem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Egyáltalán nem hiányoztak a lávafolyók, meg eltévedt lelkek, meg ilyenek. Átkarolta a vállam, és felvéve a tempómat megindultunk befelé. - Mért nem be... izéltünk? - tettem fel a röhejes kérdésem. - Mert nem lehet, ez biztonsági intézkedés, ahogy apádéknál sem lehet kapun beteleportálni - hangsúlyozta ki az utolsó szót. Átlépve a hatalmas kapun, elém tárult egy hosszú út a kővárig. Felsóhajtottam, jelezve, hogy ez már azt hiszem, sok nekem. - Bírni fogod? - méregetett gyanakodva. Vidáman bólogattam, miközben magamban sikítottam. Már az út felénél éreztem, hogy a lábam kezdi megadni magát, de akkor is mennem kellett. Néhányszor felszisszentem, mert belenyilallt a fájdalom. Ilyenkor megálltunk egy kicsit. - Na, ebből elég! - unta meg Jisub, majd pillanatok alatt felkapott a hátára, és turbósebességgel a bejáratnál voltunk. – Totyogj, kicsi kacsa –nézett rám hatalmas vigyorral, és elindult a folyosón. - Ez lesz a szobád, itt. - nyitott be az egyik ajtón. Elég nagy volt. Egy franciaágy és egy szekrénysor féle volt benne, egy külön fürdőszobával. - Sajnos itt nincs lehetőséged elektromos kütyüket használni, úgyhogy jobb, ha ideadod őket, és elviszem. - Könnyedén adtam át neki a telefonom és a laptopom, hiszen már nem volt kivel beszélnem rajtuk. - Rendben, most jön a rossz rész. Mint érzed, itt nem kapsz rendesen levegőt, emiatt szédülni fogsz, később már vért is hánysz, és megfulladsz, ha nem kapod meg a medálod. Vedd le a felsőket, feküdj hanyatt, és csukd be a szemed! - mutatott a nagy ágyra. Tétovázva, de megtettem, amit kért. Éreztem, ahogy a keze végig simított a tetováláson, majd ráhelyezett egy hideg valamit. - Szorítsd össze a kezed, ez fájni fog kicsit - közölte, mire kinyitottam a szemem. Hát, nem kellett volna, ugyanis, egy izzó neonsárga tűzgolyót tartott a tenyerében, amit a mellkasom felé vitt. - Mi a... - De már nem tudtam tovább mondani, mert hirtelen odanyomta a medálhoz, ami kezdett beleégni a bőrömbe. Belemarkoltam a takaróba, de akkor is felkiáltottam a fájdalomtól, utána pedig még el is ájultam. - Hmm, két perc huszonhét másodperc. Gyors voltál - veregette meg a vállam büszkén. Odanyúltam a tetováláshoz, de nem éreztem semmit. - Nem látszik, csak ha démoni alakban vagy. Most hagylak, úgyis mindjárt elalszol. Pihenj csak - simította meg a hajam, és elment. Tényleg elaludtam, ami teljesen jólesett ez után az egész után. Arra kellett felébrednem, hogy valaki, vagy valami nagyon kotorászik a szekrényemnél. Még mielőtt szemügyre vettem volna, hogy mi is történik, nyújtóztam egy nagyot. - Szép jó estét, Key, felébredtél végre? - ütötte meg az ismerős hang a fülem. Egyetlenegy ember hívott így. Gyorsan feltápászkodtam és a hang felé néztem. Az egy év alatt mintha kétszeresére nőtt volna, a kisfiús vézna megjelenése helyett kigyúrt sráccá alakult. Ő volt az, akár ezer ember közül is felismertem volna.