The prince of demons (Befejezett)

11.rész

Az ebéd kihagyása miatt rettentően éhes voltam, és ezt a tizenegy elpusztított szendvicsem is alátámasztotta. Kicsit meg is leptem vele a többieket, de később csak annyit mondtak, hogy neki kéne állnom rendes démonként élnem, és úgy is ennem. Hát, ez kizárt dolognak számított. Jonghyunnal nem nagyon beszéltem, mert nem tetszett a viselkedése. Olyan lekezelően beszélt velem, miközben tanított. Ezt Minho is észrevette, és kíváncsi arckifejezéssel meredt rám. Szikrázó szemekkel néztem rá vissza, mire elkapta a tekintetét. Nem értettem, miért csinálta ezt, ahogy Jjongot sem tudtam megérteni. - Key, mi a szaron bambultál már el megint? Kezdem azt hinni, hogy nem vagy százas - lökött meg kissé erősen Jonghyun, én meg dühösen ráfújtattam. - Most meg mi a bajod, mi? Komolyan mondom, Chanyeolék teljesen meghülyítettek az egy év alatt. Olyan idióta lettél, mint ők. – Na, itt elszakadt a cérna. Nem vártam ezt a viselkedést tőle. - Baszd meg! - álltam fel olyan erővel, hogy a szék is felborult. Jisub épp velem szembe jött, de csak félrelöktem, és elviharzottam. Idegesen mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben már folytak a könnyeim. Jonghyun, már nem volt a legjobb barátom, hogy is gondolhattam egyáltalán. Hiszen neki már menő, erős haverjai lettek. Ezért viselkedett velem Minho is olyan bunkón. Biztos azt hitte, hogy Jjong, majd újra velem lesz jóban. Hát jó, ha ő így, akkor én is. Dühösen mentem el fürdeni és lefeküdtem. Elfáradtam, ezért gyorsan elaludtam. Reggel, mire Jonghyun bejött, már ébren vártam. - Jó reggelt - mondta félig vigyorogva. - Neked is - feleltem bunkón. Meglepődött rajta, de nem mondott semmit. Kimentünk egy külön helyre, ahol csak ketten voltunk. Elmagyarázta, hogy normális erősítő gyakorlatokat fogunk végezni ebben a hónapban, hogy a testem el bírja majd viselni az erős energiákat. Unottan bólintottam, és nekiálltam annak, amit mondott. Rengeteg futás, felülés, fekvőtámasz, meg ilyenek voltak. Nagyon le tudott fárasztani, és tudtam, hogy másnapra rettentő izomlázam lesz. Szüneteket csak akkor tartottunk, amikor ettem. Estére viszont lihegve feküdtem ki a hűs füvön. - Elég lesz mára, fiúk - mondta Jisub, és a kezét nyújtotta. Lomhán megfogtam, mire egy apró mozdulattal felrántott. Egy pillanatra meg is szédültem a lendülettől. - Jonghyun, menj a srácokkal kajálni! - utasította a srácot, aki megszeppenve elindult. - Mi volt a baj tegnap? – fordult ezután felém, mire értetlen fejjel néztem rá, mert egy pillanatig nem tudtam, miről beszél, de végül leesett. - Semmi, kicsit fáradt voltam, és nem értettem a viccet - mondtam mosolyogva, mire ő egy olyan te most hülyének nézel stílusban megrázta a fejét, de nem firtatta tovább, elengedett. Gyorsan lezuhanyoztam, és lefeküdtem. A következő két hét ugyanígy telt el. Jonghyunnal végig bunkóztam, ami zavarta, de nem mondott semmit. Az edzések egyre rosszabbul mentek, és egyre fáradtabb, ingerültebb lettem. - Gyerünk már, a francba is, Key! Ne csigázz, húzz bele! – parancsolgatott folyton, pedig már este nyolc óra is elmúlt, és nagyon hulla voltam. - A faszomba is, Jonghyun, hagyj már! Elegem van az ugráltatásodból! Hagyj már pihenni kicsit! - förmedtem rá idegesen, mire ijedten nézett rám. - Mi a bajod? - kérdezte értetlenül. - Te vagy a bajom! Úgy viselkedsz velem, mintha valami bunkó lennék, vagy nem is tudom. Minden szarért beszólsz, szekálsz, és még rá is kontrázol, ha esetleg ezeket Minhoék csinálják. Én azt hittem, testvérek vagyunk, de úgy látszik, nagyot tévedtem. Mióta meghaltál, mindig szenvedtem miattad, aztán, mintha mi sem történt volna, vigyorogva elém állsz, és úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. Majd hirtelen száznyolcvan fokot fordulsz, és bunkózol. Tudod, nekem nem kell ilyen barát - akadtam ki teljesen. Éreztem, hogy megint bőgni fogok, de még tartottam magam. Ő megdermedve állt velem szemben. - Ez most azt jelenti...? - Igen, Kim Jonghyun! Ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád, végigcsináljuk az edzést, elélünk egymás mellett, de nekem már nem jelentesz semmit. - Eddig bírtam, aztán elfordultam, és sírva futottam a szobámba. Utáltam azt a helyzetet. Hosszú percekig csak sírtam, végül kimerültem, és elaludtam, úgy, ahogy voltam. Gyengéd simogatásra ébredtem fel. Lassan megfordultam, és vele találtam szemben magam. Az arca csak pár centire volt az enyémtől. Megijedtem tőle, ezért gyorsan felültem. Ő ugyanezt tette. - Sajnálom. Csak olyan fura volt, hogy újra együtt vagyunk. Nem tudtam, mennyit változtál. Féltem, hogy velem is másképp fogsz viselkedni. Hogy talán a srácok megváltoztattak, de tévedtem. Nagyon sajnálom, tényleg – nézett rám könnyes szemekkel. Lassan közelebb másztam hozzá, és szorosan megöleltem. Bármilyen mérges is voltam, rá nem tudtam haragudni. - Maradj itt estére – ajánlottam fel neki. Vágott egy irtó hülye fejet, de rábólintott. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, majd visszasiettem. Még mindig ugyanúgy ült az ágyon, és cukin mosolygott. - Most mit mosolyogsz? - kérdeztem tőle. - Csak látszik, hogy hulla vagy, de elég szépen izmosodsz. - Szemforgatva megcsóváltam a fejem, és befeküdtem az ágyba. Ő is bebújt mellém, de figyelt, hogy tartsa a távolságot. Eszembe jutott, hogy nemrég, még Kris feküdt ugyanígy mellettem. Egy kicsit letörtem emiatt, de mivel rettentően fáradt voltam, nemsokára újra elaludtam. Éjjel még egyszer felébredtem. Jjong az ágy széléről bekerült szorosan mellém. Oldalasan feküdt, egyik karját kinyújtva felém, a másikat pedig behajlítva tartotta. Elmosolyodtam rajta, olyan kis édes volt. Visszafeküdtem, és vagy egy órán keresztül figyeltem, ahogy alszik, majd ismét bealudtam. Reggel nem tudtam felkelni. Totálisan kimerült voltam és fáradt. Csak egyvalami járt a fejemben, és az az alvás volt. - Kibum, kelj fel, hallod? Ez nem vicces! – rángatott Jjong, de semmit nem ért el vele. Félig összeragadt szemekkel meredtem rá, ami folyton becsukódott. Pár perccel később már Jisub mély hangjára próbáltam ébredezni. - Gyerünk, öcskös, kelj fel! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Nagy nehezen kikapartam magam az ágyból, de olyan gyenge voltam, hogy a saját testemet sem tudtam megtartani. Csak az öltözködés fél órát vett igénybe, miközben kintről végig beszéltettek, nehogy bealudjak. Mondjuk akkor rám törték volna az ajtót. Nekik az sem lett volna akadály. - Most velem jössz, elég volt ebből - ragadta meg Jisub a karom, és kiinvitált az udvarra, egy kisebb melléképülethez. Nagyon rossz előérzetem volt, ezért segélykérően Jonghyunra néztem, akihez időközben csatlakoztak Minhoék is. - Sajnálom, de muszáj - görbítette le az ajkát. - Holnap reggel jövünk, ha életben akarsz maradni, tedd, amit kell. – Kinyitotta az ajtót, és belökött rajta, majd rázárta. - Jisub, ne hagyj itt! Hallod? Jisuuub! – kiabáltam kétségbeesetten, az ajtót püfölve, de semmi válasz. Idővel elfáradtam, ezért lekuporodtam az ajtóba. Nem láttam sok mindent, mert csak egyetlen kicsi ablakon keresztül jött be a fény. De az alakokat fel lehetett ismerni. Emberek voltak a fal mellett. Halkan nyöszörögtek, és eszméletlen erős bűz áradt felőlük. A pulcsim ujjával takartam el az orrom. Megint kezdtem álmosodni, de tudtam, hogy csak gáz lenne, ha elaludnék. Viszont nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Undorítónak tartottam, kirázott a hideg is, ha rá gondoltam. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy nem akartam démon lenni. Belegondolva, hogy nemrég még rám is vadászhattak, megrémített. Mára pedig én lettem az, aki ártatlan emberek életét fenyegeti...