The prince of demons (Befejezett)

22.rész (Jonghyun POV)

Ne merészeld, Kibum! - hallottam Minho ordibálását a pálya másik oldaláról. Csak reménykedni tudtam, hogy nem az fog történni, amire gondoltam. - Kibum, kérlek ne! - folytatta, bennem pedig megfagyott a vér. - Kibum, ugye nem? - álltam fel én is, de ő továbbment. A szemei könnyekben úsztak, ahogy az enyémek is, mégis Taeyanghoz lépett. Hiába mondtam neki, hogy mennyire fontos nekem, és nem akarom elveszíteni, mégis elfogadta a gyilkos harcot. A külvilág abban a pillanatban megszűnt számomra, és csak a legjobb barátomat figyeltem, ahogy védekezik. Támadni is próbált, de még egy emeletes házat sem talált volna el, nem hogy Taeyangot. Key-nek annyi esélye sem volt életben maradni, mint Sekyungnak lett volna. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Azt hittem, hogy Sekyung elvesztése fájna a legjobban, de be kellett ismernem, hogy Key halála talán rosszabb lenne, hiszen őt már kiskorom óta ismertem. Eszembe jutottak a régi dolgaink, amik ha nem abban a helyzetben rohamoznak meg, talán még mosolyogtam is volna, ehelyett csak a könnyeim eredtek meg. Egyszer már elveszítettem őt, amikor démon lettem, bár arról nem tehettem. Én mindenáron szólni akartam neki, hogy élek, de Jisubék ellenezték. Szerintük Kibum kiborult volna, ha a halálom után odaállítottam volna elé, közölve, hogy démon lettem. Igazat adva nekik, lemondtam erről a tervemről, de minden este úgy feküdtem le, hogy rá gondoltam. Akkor ő nézte végig a halálom, most pedig én az övét. Soha nem gondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehetett neki. Abban reménykedtem, hogy gyorsan túlesett rajta, és nem szenvedett sokáig miattam. Akkor ezt el is tudtam hitetni magammal, de így, fordított esetben már ráébredtem, hogy nem úgy van, ahogy én gondoltam. - Jól szórakoztam, de most már elég volt - dörmögte Taeyang egy bénító energiagömbbel a kezében. Szerencsére Kibum kettő elől kitért, de a harmadik olyan pontosan eltalálta, hogy amikor földet ért, még én is hallottam, ahogy a csontjai eltörnek. Ez volt az az a pillanat, ami már biztosította a halálát, és az én szívem darabokra törését is. Nem akartam az egészet, a francba is! Oda akartam futni, védelmezően elé állni, és akár az életem árán is, de megvédeni őt attól a szemétládától. Mégsem tettem, mert a törvény nem engedett ilyet. Ehelyett sírva térdre rogytam, és könyörögtem magamban, hogy valami csoda folytán életben maradjon. Bármit megtettem volna, hogy így legyen, bármit. - Jonghyun, gyere ide - húzott magához Sekyung, akin még mindig látszott, hogy nagyon fáradt, de inkább mellettem volt, minthogy pihenjen. A fejemet a vállába fúrtam, hogy ne lássam azt a pillanatot, amikor az a szemétláda megöli Key-t; megnyugodni viszont mégsem tudtam, ahhoz túl sokat jelentett nekem, úgyhogy visszafordultam. Taeyang kezében már ott lebegett az a bizonyos black erst, ami már oly sok démon, angyal, vámpír és még sok lény életét vette el. Kibum mégis felállt, bár mindenki úgy látta, hogy akár egy lépést is képtelen lenne már megtenni. - Taeyang, ne csináld! - próbálkozott közbeavatkozni Jisub is, de itt még az ő szava sem számított. Ami a pályán történik, az szent és sérthetetlen, legalábbis a törvény ezt mondja ki. De a ménkűbe is, Jisubnál nagyobb hatalmú démon jelenleg nincs, szóval senki nem szólná meg, ha berohanna és megmentené az unokaöccse életét. Ő mégis olyan erkölcsös, hogy esze ágában sincs megszegni a szabályokat, inkább hagyja meghalni Key-t. Ott és akkor teljes szívemből gyűlöltem a fejedelmünket. Ordibálni, cirkuszolni és törni-zúzni szerettem volna, de annyi erőm sem maradt, hogy elüvöltsem magam. Inkább csak egy hisztériás roham közepette markoltam a füvet magam körül. Minden tartalék energiám össze kellett szednem, hogy felemeljem a fejem, és ránézzek. Láttam, hogy még tátogott valamit, de nem tudtam leolvasni a szájáról, mert a sok könny, ami kicsordult a szemeimből, elhomályosította a látásom. Nem tudtam elhinni, hogy meghalt, és teljesen úgy éreztem, hogy a szívemből elveszett egy darab. - Nagyon sajnálom, Jonghyun. De ha ennyire bolond volt, hogy belement egy ilyen harcba, akkor nem tudok rá mást mondani, mint hogy elment az esze - fintorgott kicsit Sekyung, amivel felhúzta az idegeim. Mégsem mondtam el neki, hogy Key miért volt annyira bolond. Gondoltam, ő amúgy sem akarta volna, hogy majd ilyen dolgokkal foglalkozzon. - Kösz, Sekyung - temettem tenyerembe az arcom. - Jonghyun, beszélhetnénk kicsit? - simította meg a vállam Minho. - Persze, jövök - álltam fel, erőt véve magamon, hogy ne nézzek Kibum élettelen teste felé. Marhaságnak tartottam, hogy halál után várni kell öt-tíz percet a harc végleges kimenetele miatt. Egy black erstet Jisubon kívül nem sokan élnek túl, és Key még olyan kis gyenge volt, hogy nála esélytelennek tartottam ezt. Pedig mennyire jó lett volna, ha a támadás után egyszer csak felállt volna. Nem mentünk túl messze, hogy ha bármi történne, akkor azt még láthassuk, de azért a tömegtől távolabb voltunk. - Mért nem állítottad meg? - kérdeztem egyből a haverom, talán kicsit túl agresszíven is. Mindig tisztelettudóan, kedvesen beszélek mindenkivel, de akkor nem érdekelt semmi más, csak Key. - Nekem is a végén mondta Siwon, és már nem volt időm - hajtotta le a fejét. Az ő szemei is vörösek voltak a sírástól. Csak azt nem értettem, hogy miért sírt, mikor Key-vel nem volt túl jó a kapcsolatuk. - Miről akartál beszélni? - kérdeztem, miután egy mély levegővel próbáltam megnyugtatni magam. Hiszen nem ő, vagy akárki más tehet Kibum haláláról. - Nem is tudom, én csak bocsánatot akarok kérni tőled. Tudom, hogy mennyire fontos volt neked Key, hiszen legjobb barátok voltatok. Most meg bűntudatom van, mert nem avatkoztam időben közbe. Olyan szánalmasnak érzem magam. Meg kellett volna szegnem a törvényt, és elrángatni őt még időben - pillantott hátra a pályán fekvő barátunk mellé. Megsajnáltam, hogy ennyire szenvedett. Annyira el voltam foglalva a saját érzelmeimmel, hogy a többiekre nem is gondoltam. Pedig egyikük sem nézett ki jobban, mint Minho, vagy mint én. Mindannyian nagyon közel kerültek hozzá a pár hónap alatt. - Nem csak a te hibád. Bármelyikünk közbeavatkozhatott volna, mégsem tettük. Ez a nap erről szól, és mi nem szegünk törvényt, bármennyire is szeretnénk megtenni - próbáltam őt is megnyugtatni, hogy ne eméssze magát annyira. - Jonghyun, gyertek gyorsan! - kiabálta Donghae, mi pedig azonnal visszaszaladtunk a többiekhez. A látvány, ami fogadott teljesen lebénított, és hirtelen mozdulni sem bírtam, nem hogy megszólalni. Key testét halványkék fény vette körül, ami a mellkasából indult, és mint egy búra vette körbe. Nem értettük, hogy lehet ez, mert láttuk a medálját darabokra hullani, majd meghalni. - Mi történik? - néztem segítségkérően a fejedelmünkre, aki a jelenséget figyelve rázta meg a fejét. - Fogalmam sincs - suttogta maga elé, már teljesen mellettem állva a küzdőtér szélén. Sajnos nem mehettünk közelebb, ezért csak vártuk, hogy mi is fog következni. Nekem a szívem a fülemben dobogott, és ha akartam volna, akkor akár meg is figyelhettem volna a szívverésem ütemét, de ilyenekkel nem volt erőm foglalkozni. A lábaim is remegtek, talán azért, mert azt vártam, hogy Key felül, és mint aki jól végezte dolgát, lesétál a pályáról. Abban kezdtem reménykedni, hogy a halála csak megjátszás volt, hogy kicsit húzhassa az időt, és feladhassa a harcot, nem törődve azzal, hogy érvénytelen lesz a vizsgája. Percek teltek el, és én már kezdtem elveszíteni a cseppnyi reményem is, amikor a barátom felkönyökölt a földön, és nehézkesen, de körbenézett. - Key - suttogtam magam elé, és újból elsírtam magam, csak nem szomorúság miatt, hanem örömömben. A barátom túlélt egy halálos támadást, én pedig azt sem tudtam, mit tegyek. Örülnöm kellett volna, mivel élt, de az agyam közben kapcsolt is, hogy ez azt jelenti, a harcnak nincs vége. Kibumot ugyanúgy elveszíthetem, sőt, még egyszer végignézhetem, ahogy megölik. Amikor felguggolt, látszott, hogy nem érzi magát teljesen jól, és ebből a labilis állapotából még egy surend is a földre terítheti. Én mégis az ujjaimat ropogtatva izgultam és drukkoltam, hogy valahogy megússza ezt az egészet. Taeyang természetesen egyből ott termett a közelében, és valamit hablatyolt neki, azután már meg is jelenítette az újabb black erstjét. A levegő bennrekedt a tüdőmben, és a fülem is sípolni kezdett ijedtemben. A vérnyomásom pillanatok alatt zuhant a mélybe. Key-nek átváltozni sem volt esélye, arra meg végképp nem, hogy ki is kerülje azt az izét. El akartam fordítani a fejem, hogy ne lássam, de nem tettem. Egy láthatatlan erő arra kényszerített, hogy bízzak benne, és nézzem végig a küzdelmét, még akkor is, ha ez lesz neki az utolsó. A fekete gömb ismét telibe találta, de ő még csak el sem esett tőle. Kicsit megrázkódott, de talpon maradt, amivel meglepte az ellenfelét. Nyitott szájjal, nagyokat pislogva meredtem Kibumra. Már abban sem voltam biztos, hogy nem álmodom-e az egészet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a második black után is talpon volt. Mégis éreztem, hogy kezdek megnyugodni, és egyre több esélyt adni neki, hogy megnyeri a küzdelmet. Taeyang egy harmadikkal is próbálkozott, de itt már rászóltam Key-re, hogy változzon át. Erre csak egy mosolyt kaptam válasznak, majd amikor a gömb repült, pillanatok alatt átváltozott, és kikerülve az energiagolyót a másik előtt termett, és a falnak csapta. Kibumból olyan erős energia áradt, hogy ha akartam sem tudtam volna nem érzékelni. Hihetetlen volt, és még én is félni kezdtem tőle egy kicsit. Aztán Taeyang az utolsó gyilkos golyót is Key felé repítette, amivel megint eltalálta, ő mégis magabiztosan ment tovább. Tae tehetetlenségében már mindennel támadott, de nem volt értelme. Key, és ezt nehéz bevallanom, de ölni akart. Látszott a mozdulatain, és érezni lehetett az erőből, ami belőle áradt. Ő ott nem az a Kibum volt, akit én ismertem, hanem egy teljesen másfajta lény. Egy erős, magabiztos és mindenre képes démon lett, azzal a tekergő kék sárkánnyal a testén pedig teljesen ámulatba ejtett mindenkit, kivéve Jisubot. - Ő a kéksárkány. - Csak ennyit mondott, és ezzel elérte, hogy a közelében lévők sugdolózni kezdjenek. Ugyanis a kéksárkány az, aki a démonherceg után a legmagasabb posztot tölti be a raglétrán. Senki nem gondolta volna, hogy pont ő lesz az, amikor még pár napja átváltozni sem tudott. A black erst az ő kezében is megjelent, és ugyanazt tette, amit GD is Sekyunggal. Mindenki feszülten várta a pillanatot, hogy megöli őt, még én is. De nem tette meg. Nem tudom, miért, talán azért, mert eszébe jutott, amit az anyukájának ígért, vagy csak mert ennyire jó ember, de a gömböt Taeyang mellé vágta a falba, és helyette egy bénító energiával támadta meg. Az ellenfele tehetetlenül terült el a padlón, de ő még állt, igaz, csak pár másodpercig, mert utána ő is összeesett. Itt már nem foglalkoztam semmivel, egyenesen felé rohantam. Egyértelmű volt, hogy Kibum nyert, szóval akárkit leütöttem volna, ha az utamba állt volna. - Kibum... Key - nyöszörögtem halkan a nevét, de ő meg sem moccant. - Nem halhatsz meg - motyogtam tovább, egyre jobban sírva. Hiába éreztem a gyenge pulzusát, rettegtem, hogy bármelyik pillanatban távozhat belőle az élet. Óvatosan a karomba vettem őt, és Jisub után a szobája felé indultam vele. Körülöttünk mindenki utat adott. Azóta négy nap is eltelt. Taeyang két nappal a harc után volt képes először megmozdulni, addig csak vegetált a gyengélkedőben. Kibum még mindig eszméletlen volt, és a szervezete nem mutatott semmi jelet, hogy regenerálódna. Jisub lehívatta Krist is, hogy próbáljon tenni valamit, ami nagy szó, mivel ellenséges démonokat nem enged be a területünkre. Mondjuk, a doki már évek óta nem tartozik abba a fejedelemségbe, de Jisub sosem fog benne megbízni teljesen. Key-n viszont még ő sem tudott segíteni. Nagy nehezen, de miután minden tőle telhetőt megtett, és nem történt semmi változás, csak annyit mondott, hogy itt már csak a csoda segíthet. Én vártam a csodát, és minden nap biztattam is, hogy szedje össze magát, és jöjjön vissza közénk, mert nagyon hiányzik nekünk. - Kibum tüdeje jelen pillanatban nem létezik. Sokat mondok, ha öt százalékot használhatónak jelentek ki. Tehetek rá oxigénpalackot, ha már felhoztad a házadba, Jisub. Ám azzal a ténnyel is meg kell barátkoznod, hogy lehet, nem éli meg a következő hetet - állt tanácstalanul az ágy mellett Kris. Megbarátkozni? Hogy mondhatott ilyet, amikor az ő ismerőse is volt Key? Neki csak ennyit jelentett, hogy ha meghal, akkor haljon? Úgy beszélt róla, mintha csak egy szimpla ismeretlen ember lett volna, akinek a sorsa senkit sem érdekel. Márpedig ez nem így volt. Kibumot mind szerettük, és tiszteltük. Képesek lettünk volna bármit megtenni, hogy életben tartsuk. - Nem azért hoztam fel, hogy most hagyd meghalni! - kapta fel egyből a vizet Jisub, és még lökött is egy kicsit a dokin, ami nekem nagyon tetszett. Kris még így is jobban járt, mintha én ugrok neki. - Nem akarom hagyni, de már egy hete ilyen állapotban van. Nem lehet tudni, hogy az a medál a mellkasában meddig bírja életben tartani. Mert ha az is feladja, akkor mi, démonok már semmit nem tehetünk érte - próbált reálisan érvelni Kris. Részben igaza volt, de ha mi nem hiszünk a gyógyulásában, akkor kinek kéne? - De ő a kéksárkány - érvelt kicsit nyugodtabban a fejedelem. - Igen, de negyed óra alatt három halálos gömb is érte, és még messze nem kifejlett démon a srác. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de nem ígérek semmit - kapcsolta rá közben a gépre Key-t. - Sajnálom - tette a kezét a fejedelem vállára. Már majdnem olyan volt, mintha a részvétét fejezte volna ki Key iránt, mikor még nem is volt halott. - Javult valamit? - kérdeztem monoton Krist, majdnem második hete, minden nap. - Nem tudom, néha olyan, mintha egy kicsit erősödne, de másnapra meg visszaesik - sóhajtotta lehangoltan. Már én sem tudtam, hogy reménykedjek-e, hogy valaha felébred. Kris nem ad rá túl sok esélyt, Jisub és Minho viszont esküdni mernének, hogy életben fog maradni. Nekem is ezt kellett tennem. Hűen kitartanom mellette az utolsó percig, és bízni benne. Erős srác, és ha akar, akkor egy halálközeli állapotból is képes lesz kijutni. - Semmi nincs, ami csak egy kicsit is növeli az esélyt, hogy felébredjen? Valami csoda, vagy akármi? - tudakoltam, de ő csak bambult maga elé. - Lassan két hete ebben az állapotban van. Fizikailag egy nulla a fiú, a súlya is a fele annak, mint ami volt. Így nehezebben tud felépülni. Egy dolog talán tudna rajta segíteni, de lehet, hogy az csak abban segítene neki, hogy örökre eltávozzon közülünk - túrt bele a sötét hajába. Nem értettem őt. Miért beszélt úgy Kibumról, mintha ismeretlen lett volna a számára? - Mi az? - jelent meg az ajtóban Jisub is. - Beszéljük meg négyszemközt - állt fel a székről a doki, és otthagytak a szobában. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem szerettem kettesben maradni Kibummal ebben az állapotában. Ilyenkor mindig előtörtek azok a gondolataim, hogy részben miattam is került ebbe a helyzetbe. Sekyungnak nem akartuk elmondani, hogy miért történt mindez, de Taeyang megtette. Úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a lánynak, és Kibumnak is. ,,Kibum elnyerte a tiszteletem" - ezeket a szavakat mondta, amikor lezárult a vizsga. Jisubtól is ezerszer bocsánatot kért, hogy csőbe húzta az unokaöccsét, ő pedig megbocsátott. Mi mást tehetett volna? Én viszont nem tudtam megbocsátani sem neki, sem magamnak. Olyan rossz volt így látni őt, hogy a szívem szakadt bele, és minden alkalommal kis híján el is sírtam magam. Jó, sokszor elsírtam magam, de meg lehet érteni, ő a legjobb barátom. És különben is, ha Minho sírhat Key ágya mellett minden nap, akkor nekem kötelező. Nem értem, hogy mi ütött abba a gyerekbe is, hogy hirtelen ennyire érdekelni kezdte Key sorsa. Az elején még majdnem megölte, annyira ellenszenvesen viselkedett vele, most meg ahányszor láttam, Kibum kezét fogta, és bőgött. Ha kiderülne, hogy szerelmes belé, meg sem lepődnék, hiszen nyílt titok, hogy Choi Minho meleg. Key viszont nem, vagyis amíg vele voltam emberként, addig nem mutatta jelét. Most démonként feltűnt pár erre utaló jel, de nem mertem megkérdezni róla. - Megvan a megoldás - szólalt meg mögöttem Kris, aminek köszönhetően majdnem kiugrottam az ablakon. Mindig is utáltam, ha ijesztgettek. - És mi az? - kérdeztem kételkedve, mert a hangsúlyból ítélve nem tűnt leányálomnak a dolog. - Meg kell kérnünk Taemint vagy Soomant, hogy próbálják meggyógyítani - ismertette a briliáns ötletet Jisub. - De az megöli! - kiabáltam rájuk hirtelen, miután felfogtam, hogy mit is akarnak. - Jonghyun, így is meghal pár nap múlva. De ha megpróbáljuk, akkor van esély rá, hogy túléli, rosszabb esetben csak könnyítünk a helyzetén, és hagyjuk elmenni - magyarázta Jisub, de én ezt nem akartam elfogadni. Ennyi erővel kitéphetném a medálját a helyéről, és akkor is meghalna. - Ha Taemin vagy Sooman angyali ereje találkozik Key démonijával, akkor meghal - emlékeztettem őket az energiák keveredésére. - De ha Key energiája át tudja alakítani az angyalit démonivá, akkor pár nap múlva felébred - mesélte lelkesen Kris, én meg már azon voltam, hogy letépem a fejét a helyéről. - Key ereje a mínusz kétszázat veri - mutattam a barátomra. Nem akartam, hogy meghaljon, de ez a módszer sem volt biztos alapú. - Meg kell próbálnunk - kötötte ki Jisub. - Akkor előbb ölj meg, mert ezt én nem fogom engedni - álltam védelmezően az ágy, és a két démon közé. - Tudod, hogy megteszem, ha akadályozol az unokaöcsém életének a megmentésében - jelentette ki magabiztosan. - Mindjárt hozom Taemint - fogott kezet Jisubbal Kris, és elment. - Csak jót akarok neki, és megmenteni. Ha tényleg olyan jó barátja vagy, mint mondod, akkor inkább segítesz, nem akadályozol. - Rendben, legyen - adtam meg magam, egy kis gondolkodás után, és arrébb álltam. - Nagyon gyenge, nem tudom, hogy mennyi angyali erőt vethetek be - ült Taemin az ágy szélén, kezét a testvére mellkasa fölé emelve, hogy a tüdejét regenerálja valamilyen szinten. Már több, mint egy órája csinálta, de megértettük a lassú tempót, mert ha túl gyors lenne, akkor Key egyből belehalna. - Csak nyugodtan, fiam - tette Sooman a vállára a kezeit, bíztatva ezzel őt. - Látom, mennyire vigyáztál rá - kötött bele Jisubba, aki csak felsóhajtott. - Apa, ezt ne most - sziszegte Taemin. - Bocsánat - állt újra szorosan mellé, és figyelte az eseményeket. - Javult a tüdeje, az egyik lebeny hatvan százaléka már működőképes - állapította meg Kris egy héttel a furcsa beavatkozás után. - Akkor életben marad? - csillantak fel Minho szemei. - Már van remény, de még kétséges - ingatta bizonytalanul a fejét Kris, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy ismét bízzak abban, nemsokára megint a haverommal szórakozhatok. Láthatom a mosolyát, halhatom a mély, de mégis édes hangját, és menekülhetek előle, ha felbosszantom, és meg akar ölni. Már mindezt vártam. De legfőképp azt, hogy jól lecsesszem, amiért ilyet csinált, majd megköszönjem neki, végül pedig magamhoz öleljem, és soha ne engedjem el.