The prince of demons (Befejezett)

12.rész

Mikor újra felemeltem a fejem a pulcsimból, már éjjel lehetett, ugyanis nem jött be fény az ablakocskán. Észre sem vettem, hogy a bűzt már egyáltalán nem éreztem. Felálltam a helyemről, mert már minden testrészem zsibbadt. A mozgásomra a helységben más is megmozdult. Ijedten ugrottam neki az ajtónak. - Kééér... kérlek. Nem... aka... rok szen... vedni töb... bet – nyöszörögte a hang tulajdonosa. - Sajnálom, de nem tudom megtenni - ráztam meg hevesen a fejem, de ő egyre közelebb jött. Egy középkorú férfi volt, talán hajléktalan is, az is lehet, hogy csak itt lett ilyen, az alvilágban. - Nem... hagy... hatsz tovább szenved... ni. - A sebes kezével megérintette az arcom. Elszörnyedtem, mikor a bűzt kellemes illatnak éreztem. Óvatosan ellöktem magamtól, és próbáltam feltépni az ajtót. Hát, mit ne mondjak, nem sikerült. Kiutat keresve forgolódtam körbe, pedig tudtam, hogy nincs rá lehetőségem. A férfi még mindig ott állt előttem, és látszott rajta, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Ennyit arról, hogy embert csak akkor támadunk meg, ha megesszük. Bár valahogy kell táplálni az új démonokat. Amennyire csak tudtam, behúzódtam az egyik szabad sarokba, de a férfi nem hagyott békén, sőt, a másik kettő is könyörögni kezdett, hogy tegyem meg. - Ha nem... te, akkor holnap... egy másik. Nekünk... mindegy. De... nem akarom már... látni, ahogy... más is meghal – mondta a másik, és volt benne igazság, de én féltem. Nem akartam gyilkolni, nem akartam olyan lenni, mint a többi démon. Én tiszteltem az embereket, azt, amit a legtöbben saját erejükből elértek. Ha meggyilkolnám őket, az olyan lenne, mintha saját magam ellen fordultam volna. Pedig anya mindig azt mondta, hogy tartsak ki az elveim mellett. Ahogy ott álltak a közelemben, egyre jobban kezdtem szédülni, alig kaptam levegőt, és mindenem zsibbadt. A testem egy hideg, bizsergő érzés járta át, ami egyre inkább hasonlított ahhoz az érzéshez, mintha darabokra akarnék szakadni. Az állkapcsom is erősen szúrni kezdett, és a fogaim is kirecésedtek. A körmeim helyett hatalmas, éles karmok lettek, az oldalukon rengeteg kis recével ellátva. A bőröm pedig hirtelen megkeményedett, mintha egy erős védőréteg keletkezett volna rajta. A fejemet is megtapogattam. A fejemen nőtt két kis pukli, ami nem tudom mi akart lenni. Talán szarv. Az érzékszerveim is javultak, simán láttam a sötétben. A hallásom is sokkal jobb lett, annak ellenére, hogy a fülem sokkal kisebb lett. A legrosszabb mégis az volt, amikor rávetettem magam a férfira, és a karmok segítségével levágtam a fejét. Hányinger fogott el, ahogy elvált a testétől, és a lábam elé esett mindkettő. A vérről már nem is beszélve. Úgy bugyogott kifelé, mint a friss forrás a földből. Nem tudtam nekiállni enni is, képtelen voltam megtenni. Nem akartam, hogy a másik kettő végignézze, ezért velük is ugyanezt tettem. Már saját magamtól is rosszul voltam, de meg kellett tennem. Azzal biztattam és nyugtattam is magam, hogy az életben maradásomhoz ez szükséges volt. Sokáig álltam a vértócsában, a három holttesttel körülöttem, aztán nagy nehezen arra is rávettem magam, hogy nekilássak. Az első falat rémes volt. A vér undorító, sós íze egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Az izmok szakadása a fogam alatt pedig végképp nem segített egy cseppet sem Az éles, erős fogaknak köszönhetően viszont nem kellett sokáig vesződnöm a csontokkal. Olyan egyszerűen roppantottam szét a gerincet, mint normális esetben egy sárgarépát. Körülbelül az első húsz falat után kezdtem el élvezni az ízeket, amikor már kikapcsolt az agyam emberi része, és csak a démoni része maradt meg. Az a része, amelyik mindenáron ölni és enni akart. Egynél viszont nem álltam meg, hanem mindhárom élettelen testet eltüntettem, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem pihenni. Már nem érdekelt, hogy a vöröslő vérben fekszem. Ajtónyitódásra ébredtem. Démoni alakban aludtam el, így úgy is ébredtem. Jisubék láttán, fogalmam sincs, miért, de agresszív lettem. Hangos morgással adtam a tudtukra nemtetszésem. - Semmi baj, nyugi - emelte fel a két kezét Jisub, és visszahátrált. - Na, gyere ki... basszd meg - dermedt le Jonghyun is. Izzó szemekkel morrantam rájuk, és próbáltam visszafogni magam, nehogy nekimenjek a saját bácsikámnak. Nem tudom, mi ütött belém, semmi bajom nem volt vele, mégis meg akartam ölni, ahogy Jonghyunt is. Mindhárman mozdulatlanul meredtünk egymásra. - Kibum, tudom, hogy meg vagy ijedve, de nincs gáz. Nyugodj le kicsit – beszélt hozzám nyugodtan. Könnyen mondta, de nem tudtam olyan egyszerűen teljesíteni a dolgot. Próbáltam lazítani a merev testtartásomon, de nehezen engedelmeskedtek az izmaim. - Jól van, megy ez - dicsért meg, de nem mozdult. Már majdnem teljesen lehiggadtam, amikor Minhoék berontottak. - Mi van már itt bent?– kiáltott fel. - Minho, maradj...– Kezdte Jisub, de késő volt. Előbb ugrottam felé, minthogy befejezte volna. Csakhogy nem Minhot, hanem őt terítettem le. Belelihegtem az arcába, de ő meg sem ijedt. Nyugodtan, kapálózás és ellenállás nélkül feküdt, pedig megsebesítettem a mellkasát. Lassan lenéztem a seb felé. Vörös vérfolt volt az ingén. Rémülten lemásztam róla, és hátráltam. Még mindig nem mozdult senki. Miattam volt, hisz' ha a saját nagybácsimra rátámadtam, akkor másra is rá fogok. Ezek után már teljesen beletörődtem, hogy nekem már nem lehet normális életem. - Menje...tek ki – sóhajtottam nehezen a levegőbe. Nem akartam még egyszer hülyeséget csinálni. Jisubék az ajtóhoz mentek, kivéve Jonghyunt. Ő maradt, ahol volt, és ezt nem tette jól. – Menj már ki, ha élni akarsz! – kiáltottam rá. Összerezzent, de nem mozdult. - Nem hagylak így itt. Tudom, miket tennél még így is. Szóval ölj meg, de nem megyek – vont vállat, majd széttárta a karjait. Mégis, hogy juthatott eszébe, hogy öljem meg? Annyira nem zakkantam meg, hogy a legjobb haverom megöljem. Hisz' ő mindig mellettem volt még régen, amikor normális emberek voltunk. Soha nem hagyott cserben, hogy kérhette azt, hogy megöljem? – Na, mi van? – kérdezte ingerülten. Megijesztett a kiabálásával, emiatt egyből mellette termettem. Megmarkoltam a nyakát, és a falhoz nyomtam. Idegesen fújtattam a nyakába, és élveztem, hogy remegett a karmaim közt. Én voltam a gyengébb és a fiatalabb, mégis ő rettegett tőlem. Kitágult, kerek szemekkel nézett rám, és szaporábban kezdte venni a levegőt. Tudta, hogy nem bántanám, mégis félt. Talán már nem bízott bennem annyira, mint régen. De hát, akkor még csak kis szarosok voltunk, mikor mindig vakon megbíztunk egymásban. Az egy év alatt ez megváltozott volna? Én még mindig ugyanúgy bíztam benne, talán még jobban is. Az arcát fürkésztem, miközben ő nagyokat nyelt. A karjait nem fogtam le, csak a nyakát szorítottam neki a falnak. Ha akart volna, simán ellökhetett volna egy mozdulattal, de nem tett ilyet. Vagy azért, mert mégis bízott bennem, vagy, mert nem akart kárt tenni bennem. A sötét szeme már csillogott a visszafojtott könnyektől. Bár nem akartam neki fájdalmat okozni, mégis élveztem, hogy ő is szenved, ahogy nekem is kellett, mikor meghalt. De még akkor sem érezhette ugyanazt, amit én akkor. Neki nem szakadt meg a szíve, és nem reménykedett minden egyes nap, hogy valaki, aki nagyon fontos volt számára, de már nincs többé, egyszer felébred, és minden a régi lesz.