The prince of demons (Befejezett)

50.rész (Jonghyun POV)

Nem ölt meg senkit. Még halálos sebet sem ejtett az ellenfelein, pedig mind azt hittük, hogy majd vérfürdőt rendez. Tévedtünk. Mégsem lett szörnyeteg, legalábbis semmi nem utalt erre. A harc végén is elköszönt a kentauroktól, és csak fáradtan nézett körbe a sok halotton. Rettenetes látvány volt. - Nyertünk - lépett mellém Minho Taeminnel, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a hercegről. - Nélküle nem ment volna. Csakis neki köszönhetjük. Kibum mindig a segítségünkre siet - engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. - Ő nem Kibum. Csak a teste ugyanaz, semmi más - suttogta Taemin, majd sóhajtva elment tőlünk. - Igaza van. Őt már nem kapjuk vissza - tette a vállamra a kezét Minho. - Valahogy sokkal könnyebb volt, amíg nem jelent meg. Most itt áll előttünk, és nem bírom elfogadni, hogy abból a srácból, akit szeretek, nem maradt semmi, csak egy test egy teljesen új személyiséggel. - Mert hát így volt. Nem emlékezett ránk, egyikünkre sem. Néha mégis, amikor egy pillanatra rám nézett, megdobbant a szívem, mintha jelezne valamit. Talán azt, hogy bár emlékei nincsenek is rólunk, ő ugyanaz, csak egy eddig rejtegetett oldalát látjuk most? - Most mit csinál? - kérdezte hirtelen Minho, mikor a herceget egy fénylő vörös energia vette körül, ami egyre jobban kiterjedt a körülötte fekvő holtakra. - Akikben még van élet, azokat feléleszti - jelent meg Kris is. - Hogyan? Egy halottat nem lehet visszahozni - akadékoskodtam, mert ezt egyszerűen lehetetlennek tartottam. - Ő a Sátán, az alvilág minden faja felett uralkodó lény. A holtakat ugyan nem tudja feltámasztani, de akiknél még nem távozott el a lélek, azokat megmentheti. A saját életéből ad át nekik. Nézzétek - mutatott a herceg felé, aki körül páran mocorogni kezdtek. - A saját életéből adja, de hát így ő... meghal - próbáltam gondolkozni. - Nem fog, még így sem, hogy jelenleg nagyon gyenge - húzta mosolyra a száját. Kris-en látszott, hogy boldog, mert visszatért Kibum. Őt nem érdekelte, hogy milyen formában, neki csak az volt a lényeg, hogy visszatért. - Még így is nagyon sok a halott - néztünk újra körbe, miután a fény visszahúzódott a hercegbe. Tény, hogy rengeteg démon visszatért, de még ő sem tudott mindenkit megmenteni. - Vele kicsit komplikáltabb lesz - termett hirtelen Kris mellett Kibum, majd leguggolt Tao mellé. Halálra ijesztett ezzel a gyorsaságával. - Nincs medálja sem, képtelenség, hogy visszahozd az életbe - simogatta a barátja élettelen testét Kris. - Meg tudom menteni, bár több energiát kell felhasználnom hozzá, mint az előbb ahhoz a párszáz démonhoz. Kérlek, menjetek hátrébb - intett maga mögé. Itt nem jelent meg a vörös fény körülötte, csak a jobb kezében, amit Tao egykori medáljának a helyére illesztett. Mindannyian mereven figyeltük, ahogy Tao teste szívta magába az éltető energiát, egy teljesen új medált létrehozva a régi helyén. - Kibumnál is így volt, amikor Taeyanggal harcolt. Megjelent a kék fény, és egy új medálja lett. Már akkor is tudta használni ezt a képességét a tudta nélkül - emlékeztem vissza arra a borzalmas jelenetre, amikor a szemünk láttára halt meg Key, hogy megmentse a barátnőmet. - Vigyázz - húzott finoman hátrébb Minho, mikor Dreg közeledett felénk. Ijesztő volt, sokkal ijesztőbb, mint a képeken, amiken láttam őt. Azokon nem nézett ki ennyire hatalmasnak. De emellett gyönyörű is volt. Egy csodálatos példány, az egyetlen a fajtájából, aki mindent megtesz a hercege védelméért. - Semmi baj - pillantott fel az óriásra Kibum. Nagyon kimerültnek tűnt, szinte ott ülve aludt el, miközben Tao medálját építette újra. Dreg egy morgással válaszolt neki, majd lefeküdt Kibum mögé, a hatalmas orrát a hátának támasztva. Jó fél óra elteltével Tao már Kris óvó ölelésében volt. Igaz, még alig állt a lábán, és Kibum úgy látta, hogy néhány nap pihenés is kell neki, de tényleg élt. - Köszönöm, Kibum. Én annyira köszönöm - hálálkodott könnyes szemekkel Kris. - Mondtam, hogy megteszem - próbált felállni a herceg, de nem igazán sikerült neki. Teljesen kimerítette az energiaforrását. - Hadd segítsek - léptem felé, de Dreg olyan hirtelen kapta felém a fejét, hogy kis híján hátraestem ijedtemben. - Jobb lenne, ha lefeküdnél, felkísérhetlek a szobába - ajánlkozott Kris is. - Nem kell, köszönöm. Én inkább Dreggel maradnék - evickélt fel a sárkány hátára. - Itt leszünk a kastély mögött az erdőben, nem megyek messze - mutatott a hely felé, majd Dreg felemelkedett, és átrepült a falon. - Nem bízik bennünk - jelentette ki nemes egyszerűséggel Taemin, mielőtt bármelyikünk is feltehette volna a kérdést. - Én megértem. Gondoljatok bele. Úgy jött ide, hogy mind féltünk tőle, most pedig gyengébb nálunk. Én se merném itt álomra hajtani a fejem. Végig attól retteghetne, hogy mikor támadja meg valamelyikünk. Így meg a sárkány védelmet nyújt neki - szólt közbe Donghae, mikor odaért a többiekkel. Mindenkit megviselt ez a háború, ami majdnem kudarcba fulladt, de mégsem. Sikerült megmenekülnünk, és amíg a herceg védelme alatt állunk, talán több ilyenben nem kell részt vennünk. - Még csak köszönni sem tudtam a fiamnak - harapdálta csalódottan a száját Minhee. - Úgysem emlékszik rád, anya. Miért hiszitek azt, hogy van benne még Kibumból? - mérgelődött tovább Taemin. - Mert igenis van benne. Nem túl sok, de valamennyi igen. Tudod, mekkora pusztítást végezhetett volna itt az előbb, mikor felvette a sátáni alakját? Ha nem lenne benne Key-ből egy darab sem, akkor a démonokat letörölte volna az alvilág színéről. Ehelyett visszahozta őket. Neki olyan, mintha az előző énje beszélt volna hozzá, pedig nem így van. Ez a herceg Kim Kibum, csak az az énje, amelyiket eddig elnyomott az emberi része. Ez is ugyanúgy ott volt a másik mellett, csak nem tudott felszínre törni - oktatta ki finoman Jonathan Taemint, és ezzel együtt az egész bandát. Egyáltalán nem volt flegma vagy bunkó, teljesen higgadtan közölte ezt mindenkivel. - És te ezt honnan tudod? - vonta kérdőre Taemin. - Nem kell ezt tudni, csak érezni. Jonghyun is ugyanúgy tudja, főleg, hogy ő nagyon is jól ismeri. De ha figyeltek, akkor ti is észrevehetitek. Nem bunkó, nincs elszállva magától és nem gyilkol - tárta szét a karjait, jelezve, hogy befejezte. - Számomra akkor sem az öcsém - vágta rá hirtelen Taemin, ezzel mindenkit meglepve. Ő volt az, aki legjobban hitt Key visszatértében, erre pont ő nem volt képes elfogadni őt. - Majd megnyugszik - kelt a védelmére Minho. - Szerintem temessük el a halottainkat, aztán pihenjünk egy nagyot, ránk fér - váltott témát Minhee. Fáradtak voltunk már az ilyen vitákhoz. A halottak eltemetése rengeteg időbe telt, főleg, hogy a vezéreink úgy gondolták, hogy bár a farkasok és tündérek az ellenségeink voltak, őket sem dobhatjuk a folyóba. Pedig megtettük volna, hiszen miattuk történt minden rossz. Talán annyit köszönhettünk nekik, hogy Kibum visszatért közénk. - Jonghyun - lépett elém Jonathan. - Hm? - fordultam felé. - Tudod, a herceg visszatért. Szóval kettőnk között akkor ezennel mindennek vége szakad - mondta mindezt olyan rezzenéstelen arccal, mintha csak az időjárásról beszélt volna. De engem sem hatott meg igazán a dolog. Nem voltunk szerelmesek egymásba, egy kicsit sem. Mi csak Key halála után megtaláltuk egymásban a lelki társat, hiszen mindketten elvesztettük azt a srácot, aki elrabolta a szívünk. Talán emiatt is értettük meg egymást annyira, és tettük félre a vitáinkat, gyűlöletünket. Lefeküdtünk párszor, de mondhatni mindenféle érzelem nélkül. - Így van - értettem vele egyet. - Nem fogok veled harcolni érte. A halálod után évezredeket lehetek majd még vele, addig is hagyom, hogy a tied legyen. De ne feledd, amit már egyszer mondtam. Ha egyszer is megbántod, én fogok végezni veled - nyújtotta vigyorogva a kezét. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a fenyegetése vagy az erőltetett vigyora ijesztett meg jobban, de valamelyik nagyon. Ennek ellenére elfogadtam a jobbját. - Akkor barátok - mondtam ki azt, amit talán ő is akart. - Ahogy mondod. Hozzá indultál? - biccentett a kapu felé. - Csak megnézem, mi van vele. - Fogalmam sem volt, miért indultam el a kapu felé. Észre sem vettem, hogy a lábaim automatikusan felé vittek. - Lehet, hogy Dreg miatt a közelébe sem kerülök - röhögtem el magam, de Jonny már nem volt ott. Idegesen folytattam az utam az erdőn keresztül. Pontosan nem tudtam, hogy merre van, csak egy ismerősnek tűnő energiafoszlányt követtem, amíg el nem értem hozzájuk. Dreg nem mozdult, de figyelt. A hatalmas szeme rám meredt mindvégig, teljesen lebénítva. A lábaim a földbe gyökereztek, szinte mozdulni sem tudtam. Én nem találkoztam még vele, akár ellenségnek is tekinthetett. - Dreg - hajoltam meg üdvözlésként, hátha ezzel megérti, hogy semmi rosszat nem akartam. - Mit akarsz itt? - szólalt meg egy mély hang a fejemben. Meglepetten kaptam a fejem a sárkányra. Hogyan érthetem, amit mond? Nekem semmilyen kapcsolatom nincs vele. - Ez...te voltál? - kérdeztem hitetlenkedve. - Hmm...szóval érted, amit mondok. Nem gondoltam volna - dübörgött újra a hangja a fejemben. Nem volt kellemes érzés. A fejem zúgott a hangjától. Elképzelni sem tudtam, mit érezhetett Kibum, amikor az elején beszélt vele, és még fájdalmai voltak tőle. Ha jól emlékszem, akkor Dreg miatt akart öngyilkos lenni, mert kis híján őrületbe kergette őt. - Értem, mindent értek - motyogtam alig hallhatóan. - De amikor Kibumnak mondtál valamit, azt nem értettem - tettem hozzá. - Persze, hogy nem. Amit a hercegemnek mondok, azt csak ő hallja. Viszont amit neked, azt ő is hallaná, ha ébren lenne - válaszolt kelletlenül. - Te viszont biztos közel állhattál hozzá, ha értesz. Milyen kapcsolatban voltatok? - kérdezte, de nem kíváncsiságból. A hangja sokkal inkább emlékeztetett egy kihallgatásra. - Én a barátja voltam, mielőtt meghalt. Összekapcsolódtunk a halála előtt nem sokkal. Szerettük egymást, és én még mindig ugyanúgy érzek, mégha nem is ugyanaz, aki akkor volt. De ez a kapocs elvileg megszűnt, mikor megölték - próbáltam elmagyarázni neki, mert úgy véltem, hogy ő sem emlékszik semmire, ha Kibum sem. - Hmmm...a kapocs nem szűnt meg, mivel a herceg nem volt teljesen halott. Azoknak a démonoknak köszönhetően nem volt esélye távozni. Csak az emberi része tűnt el, szinte teljesen. Éppen annyi maradt belőle, amennyi szükséges az emberi alakjához - világosított fel a jelenlegi helyzetről. Viszont engem az a rész fogott meg a legjobban, hogy még mindig hozzám tartozott. Kibum még mindig csak az enyém volt, senki másé. Az én egyetlen Kibumom, még akkor is, ha szinte elölről kell kezdenem mindent. - Vissza tudja venni az emberi alakját? - Majd ha visszanyerte az erejét, akkor igen. - Megnézhetem, hogy van? - kérdeztem, de egy arasznyit sem léptem feléjük. - Ne haragudj, de nem. Nem bízok bennetek, ahogy ő sem. Jelenleg ki van szolgáltatva, nem tudja megvédeni magát. Majd ha felébred, akkor láthatod. - Mégis miért nem bíztok bennünk? Itt a bátyja, a segítője, a barátai, és én, a pasija. Itt senki sem akarja bántani - emeltem fel a végére egy kicsit a hangom, de őt egy pillanatra sem lepte meg ez. Ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint előtte. - Hogy miért nem? Őszintén nem tudom, mi miatt történt velünk, ami, de az előbb mondtad, hogy meggyilkolták. Nem érdekel, hogy történt vagy ki tette. Nem tartozik rám, és ha Kibumot nem érdekli, akkor engem sem. De ha ti mind ennyire szerettétek őt, hol voltatok akkor, amikor ez történt? És ne gyere a kifogásokkal, hogy mert makacs volt meg hasonlók. Sárkánydémonok vagytok, ami annyit jelent, hogy ha akarja, ha nem, nektek mellette kell lennetek, és az életetekkel védenetek! - kezdett el ő is erélyesebb hangon beszélni, ami csak rontott a fejfájásomon. - Szóval? - emelte fel a fejét, és haragtól villogó szemekkel meredt rám. Hol voltunk? Már én sem igazán emlékeztem. Valami a démonokkal volt, és ők kötöttek le. Igaza volt Dregnek, tényleg nekünk kellett volna vigyáznunk rá. Mondjuk én mindig is magamat hibáztattam a halála után. Mondta, hogy rossz előérzete van, mégsem vettem komolyan. Nem gondoltam volna, hogy a saját apja gyilkos lehet. - Igazad van, nem tudok mit felhozni. De ennek ellenére szeretjük őt, és képtelenek lennénk bántani. Legalább annyit mondj meg, hogy mikor ébred fel? - adtam fel a próbálkozást, hogy láthatom. Inkább beletörődtem, hogy várnom kell. - Egy-két nap biztos, de majd úgyis keresni fog titeket. - Rendben, köszönöm - fordultam meg, és visszaindultam a kastélyba. Elfáradtam, aludni akartam. Két nap helyett négy telt már el, és Kibum még nem mutatkozott előttünk. Minden nap türelmetlenül vártam, hogy láthassam, de nem jött. Eléggé lefáraszthatta a harc, főleg, hogy elvileg az ereje felét tudta csak használni, mivel a felébredése után egyből elindult ahelyett, hogy pihent volna még. De tudta, hogy arra nincs ideje, mert akkor a démonoknak befellegzett. Megint csak másokra gondolt, saját magára nem. - Felébredt - sóhajtotta a főcsarnokban Taemin, ahol beszélgetni szoktunk. Ő még mindig az öccse ellen volt. Nagyon megviselte, hogy nem azt a Kibumot kapta vissza, akit szeretett volna. Minho próbált beszélni vele, hogy legalább adjon neki egy esélyt, és beszéljen vele, de hajthatatlan volt. Még nem nyugodott meg eléggé. - Akkor nemsokára jön - mondta lelkesen Tao. Ő is nagyon gyorsan felépült Key-nek köszönhetően. Alig két napot pihent, és már kezdte is a parancsolgatást. Képtelen volt nyugton maradni, és pihenni egy kicsit. - Biztos megint a sárkányával jön majd, mert nem bízik bennünk - dörmögte Taemin, de mi már nem is igazán foglalkoztunk vele. Hagytuk, hadd durcázza ki magát. - Meg is jött - nyílt a kétszárnyú ajtó, és belépett rajta. Meglepetésünkre nem volt démoni alakban. Sikerült visszatérnie az emberi alakjába, habár így sem volt már ugyanaz. Hiányzott a rikító szőke haja. Ez a fekete hosszabb sem állt neki rosszul, csak nagyon fura volt vele. - Sziasztok - lépett hozzánk, teljesen komoly arckifejezéssel. Nem mosolygott, mint előtte. - Szia - köszöntünk mind egyszerre, kissé ijedten. Aztán beállt a kínos csend. Senki nem tudott megszólalni. Egyszerűen nem tudtuk, hogyan beszéljünk vele. Mintha egy vadidegen ember állt volna előttünk. - Minden rendben? Jól vagy? - törte meg a csendet Tao. - Igen, köszönöm - felelt röviden, le sem véve a szemét rólam, ami kicsit zavarba hozott. - Amúgy Tao vagyok. Az egyik vezér. Ők pedig a sárkányok. A hölgy pedig Minhee - mutatott végig a társaságon Tao. - Gondolom, mi mind jóban voltunk. Sajnálom, hogy nem emlékszem rátok - kért elnézést, de a hangszíne semmit sem változott. Olyan érzelemmentesen beszélt, hogy az már ijesztő volt. Mintha csak egy üres gép lett volna, semmilyen érzelem nem látszott rajta. De az nem lehet. - Majd újra összeszokunk - erőltetett egy mosolyt az arcára Donghae. - Igen. Taemin, szeretnék beszélni veled később, rendben? - fordult a testvéréhez, aki megmerevedett ültében. - Veled viszont most - mutatott rám, ezzel nem más reakciót kicsalva belőlem, mint a kéksárkányból. - Izé... rendben - álltam fel lassan, és bizonytalan lépésekkel haladtam felé. Nem féltem tőle, csak nem tudtam, hogy mit akarhat tőlem. - Menjünk - engedett maga elé, ezért az ajtóhoz mentem, ő pedig követett. Hosszú ideig egy szót sem szólt, csak haladtunk az erdőben egyre beljebb, Dreg tartózkodási helyével pont ellentétes irányba. Idegesített, hogy nem tudtam, miért akar velem beszélni. Azon gondolkoztam, hogy talán Dreg mondhatott neki valamit, de akkor meg minek akart ennyire elkülönülni a többiektől? - Itt már jó lesz - szólalt meg végre, ezért megálltam, és hátrafordultam felé. - Nyugodj meg, nem foglak bántani, csak szeretnék választ kapni pár kérdésemre - dőlt neki az egyik fának, és onnan figyelt. - Mivel kapcsolatban? - szedtem egy kicsit össze magam, és próbáltam nem arra koncentrálni, hogy előttem áll, és egy ujjal sem érhetek hozzá, pedig annyira magamhoz öleltem volna. - Nem fogok kertelni, Jonghyun - ejtette ki a nevem, és abban a pillanatban tért vissza belém az az érzés, ami a kapcsunk kialakulásánál is. - Honnan tudod a nevem? Be sem mutatkoztam - tettettem meglepettséget, mégha nem is voltam az. Tudta, mit érzek iránta, és a róla szóló gondolataimmal is tisztában volt. - Mi volt köztünk? Miért jött létre ez a kapocs? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem, és a sajátját tette fel helyette. Mégis mit kellett volna erre válaszolnom? Hogy évek óta belé voltam zúgva, bántalmaztam, aztán megbocsájtott, végül lefeküdtünk, mert mindketten rájöttünk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba? - Öhm... szerettük egymást, ezért döntöttünk így - tömörítettem egy mondatba az egészet, hátha ennyivel megelégszik. - Értem. Én nem emlékszem rá, és jelenleg még semmilyen érzelmet nem tudok mutatni, de a kapocsnak köszönhetően a halálodig együtt leszünk. Mi a helyzet most, hogy az vagyok, aki? - Egy újabb kérdés. - Az utolsó héten már kezdett előjönni ez az éned, bár nem számítottam rá, hogy egyszer itt lukadunk ki, hogy újra meg kell ismerjük egymást. Bevallom, tartok tőled, mert nem tudom, mire vagy képes, és hogy veszélyben kell-e éreznem magam a közeledben. De ezek ellenére meg mindig ugyanúgy szeretlek, mint a halálod előtt - fejtettem ki, hogyan is viszonyulok hozzá. Nem akartam neki hazudni, nem mintha tudtam volna. Nagyon is tisztában volt vele, hogy az érzéseim egy cseppet sem változtak felé. - Rendben. Én most nem tudom ugyanezt mondani neked. Nem akarom azt hazudni, hogy fülig beléd vagyok zúgva, mert ez nem igaz, de te is érzed, hogy nem vagy nekem közömbös. Én szinte nem is ismerlek téged, de talán a kapocsnak köszönhetően számomra még ismeretlen érzéseket táplálok feléd. - Hogy tudta mindezt olyan közömbösen mondani, hogy a hideg rázzon ki tőle? - Azt szeretném, ha tiszteletben tartanád most ezeket, és nem nyomulnám rám úgy, mintha a barátom lennél. Lehet, hogy ez most viccesen fog hangzani, de jó lenne, ha elölről kezdenénk mindent. Megfelel ez így? - kérte ki a véleményem, amivel azért meglepett. Arra számítottam, hogy arra kér majd, felejtsük el a kapcsot, és próbáljunk meg úgy élni egymás mellett, mintha nem is létezne. De nem tett ilyet, csak szerette volna újra felépíteni a kapcsolatunkat. - Szóval akkorha elhívlak egy randira, az megfelel első lépésnek? - puhatolóztam a témában. - Így van. A múltamra már nem fogok emlékezni, tehát az nekem már mindegy, bármi is történt akkor köztünk, az nem létezik. Kezdjünk mindent tiszta lappal, mintha ma találkoztunk volna először. Most pedig menjünk vissza, még a testvéremmel is szeretném megbeszélni a dolgokat - lökte el magát a fától, és elindult visszafelé. - Na, mi volt, mit akart? - kérdezték egyből a srácok, amikor visszatértünk, és Kibum kellő távolságba ment Kris-szel. - Csak beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást - mondtam el a féligazságot hatalmas vigyorral az arcomon, közben le sem vettem a szemem róla. - Mondd mááár! - nyafogott Minho, de eszem ágában sem volt mondani bármit is. Helyette csak rámosolyogtam a hercegre, aki a hangzavar miatt felénk fordult. Engem már semmi sem érdekelt, mert Kibum nem utasította el a viszonyunkat, és egy szóval sem mondta, hogy nem szeret. Ő nem tudta, hogy mi az, amit érez irántam, én viszont tudtam, hogy szeret. Ugyanúgy szeretett, mint előtte, csak még fel kellett ismernie az érzéseit. Tudtam, hogy mi már a halálunkig együtt leszünk.