The prince of demons (Befejezett)

44.rész

Három napig semmihez sem volt kedvem, még a szobámat sem hagytam el, pedig már a karperec is inaktiválta magát, szóval simán elmehettem volna Taóéktól, de nem akartam. Hogy miért? Mert biztonságban éreztem magam náluk, mert tudtam, hogy ott nem eshet bajom. Nem mondom, hogy nem rettegtem, de azért a srácok, és legfőképpen Jonghyun, Kris és Jonathan közelsége megnyugtatott. Hármukra és még a sárkánydémonjaimra az életemet is rá mertem volna bízni, még a legújabb két tagra is. Mivel ők miattam léteztek, soha nem árultak volna el, és ha mégis megfordult volna a fejükben, már nem élnének. - Minden rendben? - nyomott puszit a számra Jonghyun, miután sikeresen felébresztettem a nyugtalan mocorgásommal. Egyszerűen képtelen voltam megmaradni egy helyben. - Persze, bocsánat - néztem rá, majd a nyakába fúrtam a fejem. - Nem akarok meghalni – nyöszörögtem szorosan magamhoz húzva. Szükségem volt a közelségére, éreznem kellett, hogy ő tényleg mellettem van. - Nemrég még te futottál utána - cirógatta a karomat. - Akkor még nem voltál velem, és nem akartam elérni a célom - folytattam. - Most már el akarod? - El - feleltem röviden. - Akkor holnap találkoznod kell apáddal, hogy aláírd a szerződést - emlékeztetett a fontos napra, ami igazából ki is ment a fejemből. Elvileg az volt a számomra kijelölt feladat, hogy békítsem ki az ellenséges feleket. A két csapat démon már nem volt vészes, ahogy a mi csapatunk is aláírja a szerződést az angyalokkal, a vámpírokkal meg alapból jóban voltunk Jonathannek köszönhetően. Már csak Taóékat kellett valahogy kibékítenem az angyalokkal. Ha már mindenképp meg akarnak ölni, akkor azt az után tegyék, hogy ezekkel végeztem. - És ha akkor ölnek meg? Tudod, hogy oda egyedül kell mennem. Mi van akkor, ha tényleg ő áll az egész mögött, és a békekötés helyett megölnek? - emeltem fel a fejem, és nyugtató válaszra várva néztem rá. - Akkor kiirtom az egész angyali gárdát - morogta nyugodtan. - Taemin szerint sem apád áll mögötte, különben nem akarná ezt a szerződést, meg szeret is téged, ráadásul az angyalok több, mint nyolcvan százaléka békét akar, mivel nem Taemin és Minho az egyedüli, akik angyal-démon kapcsolatban vannak, ami az aláírásodig bűnnek számít. De hogy megnyugodj, mi is ott leszünk a környéken, és egyből megyünk, ha bármi baj lesz - küldött felém egy édes mosolyt, amivel mindig megnyugtatott, kivéve akkor. Lehet, hogy csak bemagyaráztam magamnak, hogy apámék akarnak megölni, de valamiért egyre jobban rájuk terelődött a gyanúm. Apám nem szeretett engem, talán sohasem. Legalábbis én ezt sosem vettem észre, mert semmi jelét nem adta, és még ez a találka is gyanús volt nekem, de nem akartam feleslegesen idegesíteni Jonghyunt, hogy még emiatt is aggódnia kelljen miattam. - Talán igazad van – sóhajtottam. - Akkor aludjunk még egy kicsit – puszilt homlokon, és nemsokára visszaaludt. Én pedig ugyanabban a pozícióban szenvedtem még hosszú ideig, hallgatva az egyenletes szuszogását. Szerettem, hogy ő mindent ennyire könnyen tudott venni, mintha nem is lett volna semmi probléma. Nekem ez nem ment, főleg olyankor, amikor napok óta rossz előérzetem volt. Reggel, mikor felébredtem, Jjong már nem tartózkodott a szobában. Lehet, jobb is volt, mert éjjel nagyon fura álmom volt, ami már szinte valóságosnak is tűnt. Emiatt idegesen mentem be a fürdőbe elkészülni, és ez az állapotom még a forró zuhany után sem akart elmúlni. Biztosra vettem, hogy az álmom nem csak álom volt, hanem figyelmeztetés is, ennek ellenére mennem kellett apámhoz. Előtte azért írtam egy levelet Jonghyunnak, amit indulásom előtt odaadtam Sugának, hogy adja át a pasimnak. - Indulsz? – kérdezte Kris, mikor már az udvaron voltam, teleportálásra kész állapotban. - Igen – biccentettem egy rövidet, idegesen forgolódva. – Kris – néztem rá komoran. - Baj van? – fogta meg egyből a karom, mintha érezné, amit én. - Ha a szerződést aláírom, és utána történik velem valami, akkor is érvényes marad? – próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy ne jöjjön rá, miért is kérdezem. - Igen, a verzió szerint, amit átküldött, és átnéztünk egy ügyvéddel, minimum ötven évre szól a békeszerződés, ezalatt még a halálod sem szünteti meg. De miért kérdezed? – Mert meg fogok ma halni. Ez lett volna az igaz válasz, de nem mondhattam ki. Nem akartam, hogy ne engedjenek el, és ne írhassam alá azt a rohadt papírt, ami békét hozhat a fajokra. Ezért éltem, ezért lettem, aki, szóval meg kellett tennem, még ha az életemmel is fizetek érte. - Csak úgy, mert nem tudtam, hogy ha a merénylők egyszer megölnek, akkor nem lesz-e belőle háború, vagy valami – füllentettem a választ, nagy nehezen magamra erőltetve egy apró mosolyt, elrejtve, mennyire is rettegtem belül. - Kibum, fura vagy. Tudnom kellene valamit? – fogta meg még erősebben a karom. - Nem aludtam ki magam, fáradt vagyok, ráadásul apámmal kell találkoznom – fejtettem le magamról az ujjait. – Egy óra, és találkozunk – mosolyogtam rá, és indulni akartam, mikor megint elkapott, és szorosan magához ölelt. - Úgy szeretlek, mintha az öcsém lennél, vagy a fiam. Nem tudom, mit rejtegetsz előlem, de rám mindenben számíthatsz. Ebben az évben sok mindenen mentünk keresztül, és nem hagyom, hogy bajod essen – engedett el, nekem pedig nem kellett sok, hogy elbőgjem magam, és a tudtára adjam, hogy már késő, mert egyenesen a halálomba megyek, önszántamból. - Még látjuk egymást, Yifan – simítottam végig a karján, és elteleportáltam. A megérkezési helyem apám házának a kapuja volt, ahol két angyal várt rám. - Már vártunk – nyitották ki előttem, én pedig magabiztosan haladtam el mellettük, nem törődve azzal, hogy követtek. Természetesen tudtam az utat, hiszen ha csak kis ideig is, de ott laktam. Mennyivel jobb lett volna, ha sima emberi lényként élhettem volna velük. - Kibumie, hát eljöttél – fogadott tárt karokkal apám, én meg még azt is hagytam neki, hogy magához öleljen. - El – adtam rövid választ, miután végre eleresztett. - Kérsz valamit inni? Kávé, tea, üdítő? – sorolta a választékot, mintha teljesen normális lett volna minden. Csak ő nem tudta, hogy semmi sem az, hogy én már mindenről tudok. - Nem kérek semmit, essünk túl rajta, túl sok itt az angyal – néztem körbe. Igazából csak kettőt láttam a helyiségben, de éreztem, hogy legalább tízszer annyian voltak az épület különböző helyein. Biztosra akart menni. - Igazad van, gyere, menjünk – mutatott maga elé, én pedig tettem, ahogy kért. Tudtam, hogy oda kell menjek, minden úgy alakult, ahogy tervezte. Más a helyemben már elfutott volna onnan, vagy el sem ment volna, de én nem tehettem meg. Számomra a béke volt az elsődleges cél, még ha nem is akartam meghalni. Persze, ahol tudtam, ott mindent máshogy csináltam, mint álmomban láttam. Nem a kedvenc fotelembe ültem, hanem a kanapén foglaltam helyet, minél távolabb apámtól. És már azzal is kereszteztem a tervét, hogy nem fogadtam el tőle semmilyen italt, mert nem tudhattam, mivel akar megitatni. Talán túl óvatos voltam, talán feleslegesen aggódtam, mert tényleg nem akart semmit, de inkább nem kockáztattam. Amennyire tudtam, kerültem a helyzetet, ami a halálomat okozhatta. - Itt vannak a szerződések - tette le az előttem lévő asztalra a két példányban elkészített nyomtatványt. Lomhán nyúltam felé, majd húztam őket magamhoz, hogy átolvashassam. - Nem bízol bennem? - kérdezte kíváncsi tekintettel, figyelve, ahogy olvasni kezdem. - De, de azért szeretnék biztosra menni - folytattam a tevékenységem, ezzel is másként cselekedve, mint várta. Húztam az időt, mert biztosra vettem, hogy Jonghyun megkapta már a levelem. - Nem olvastad el, amit elküldettem Krissel? - De igen, viszont nem tudhatom, hogy ez ugyanaz-e - pillantottam fel rá. Sokáig olvastam, és megnyugodtam, amikor ugyanazt láttam benne, mint amit Taónál is olvastam. Legalább ebben nem vert át. - Minden megfelel? - tudakolta, mikor végeztem. - Igen, megkaphatom? - mutattam a kis tű felé, ami közelebb volt hozzá, mint hozzám. - Parancsolj - nyújtotta át nekem. Hezitálás nélkül böktem meg vele az ujjam, és nyomtam rá mindkét példányon a pecsét helyére a vérem, majd nagyot sóhajtva dőltem hátra. - Hát akkor meg is volnánk – meredtem egy pillanatra a plafonra. – Mit szólnál jövő héten egy kávéhoz a plázában? - Előre nem tudok válaszolni, de már menni is akarsz? – vágott búslakodó arcot, amivel meglepett. Én tényleg hittem az álmomban történtekben, de mégis tévedtem volna? - Muszáj, a srácok nagyon várják már, hogy bejelentsem a békét köztünk – lebegtettem meg magam előtt a papírt. - Hát igen, ez a béke mindenkinek jót tesz majd, Kibumie – bólogatott ő is erőteljesen. - Így igaz – keltem fel a kanapéról, jelezve az indulási szándékomat. - Akkor majd beszélünk, hogy mikor találkozzunk. – Mielőbb el akartam menni onnan, nem éreztem magam biztonságban, annak ellenére sem, hogy semmi gyanúsat nem csinált. - Nem hiszem, hogy fogunk még találkozni – hallottam egész közelről a hangját, ezért ijedten fordultam meg. – Sajnálom, kisfiam – rántott magához, és egy fehér energiagömbbel ajándékozta meg a medálom, ami az angyalok legerősebb gyilkoló forrása. - Már vártam – röhögtem fel egy pillanatra, mielőtt a lábam beadta az unalmast. De nem kötöttem ki a padlón, helyette apám karjaiban találtam magam, ahogy felemelt, és visszavitt a kanapéra, amire lefektetett. – Mért nem ölsz mmm... már meg? Tudod, ho... hogy egy nem elég – próbáltam nagy, mély levegőket venni, hogy ameddig lehet, kitartsak, bár itt már biztos volt a halál. Nekem annyival volt csak rosszabb, hogy egy gömb nem egyből öl meg, hanem akár egy óra elteltével, miközben az összes démoni erőmet azonnal korlátozza. A második már percek alatt végez velem. - Nem tudod elképzelni, hogy mennyire sajnálom. De te nem élhetsz, nincs rád szüksége az alvilágnak, csak a baj lenne belőle – kezdett el beszélni, amit én néha előtörő rángatózásokkal hallgattam végig, miközben ő fejemet simogatta. - Nem tettem... semmi rosszat, akkor miért? – próbáltam végre rájönni, hogy mivel érdemeltem ki, hogy a saját apám kezei által kell meghalnom. - Igazad volt, ez a béke mindennél fontosabb, te pedig útban leszel. Ha azt nézzük, azzal, hogy megvan a szerződés, te már teljesítetted a célodat, tehát ezután azt csinálhatsz, amit akarsz. Pár év múlva a fejedbe száll a hatalom, és unalmadban újra kirobbantasz egy háborút. Nekünk erre nincs már szükségünk – rázta meg a fejét. - Szóval azért ölsz meg, amit... amit csak feltételezel, de ne... nem tudsz előre bizonyítani? – eresztettem ki egy nagy adag levegőt a tüdőmből, amit egyre kisebbnek éreztem. Nem értettem, miért ítélt el mindenki, csak azért mert az elődjeim olyanok voltak. Semmi jel nem utalt arra, hogy én is hasonló leszek. Másrészt nem tudhattam, hogy igazat mondott-e, vagy sem, de ha tényleg ezért ölt meg, akkor legalább nem abban a tudatban kellett itthagynom ezt a helyet, hogy utált, hanem mert a békét akarta. - Ha nem lettél volna a herceg, annyira más lett volna minden. Nem kellett volna így alakulnia. Taemint elengedtem, de csak azért, hogy neki jót tehessek, ha már téged meg kell öljelek. Nem tudod elképzelni, mennyire undorodom magamtól, hogy ezt teszem. Anyádnál is ez volt, nem akartam megöletni, de muszáj volt – vallotta be, hogy ő volt. - Mmmi? Apa... ő a fele... séged volt – próbáltam rákiabálni, de már csak egy köhögőroham lett belőle. Nem mellesleg a fejem is ketté akart repedni, szédültem, és a testem felét már nem igazán éreztem. Túl gyorsan terjedt a testemben az a vacak. - Tudom, de így kellett történnie. Túl sokat ólálkodott Tao közelében. Akkor még nem tudtam, hogy démon vagy, éppen ezért nem hagyhattam, hogy a fiam egy olyan társaságában legyen. Anyád nagyon jól rejtegette a sárkánydémoni erejét, nem tagadom. - Nem vagy... normális – hagytam kifolyni a számból egy kis vért. - Sajnálom, fiam, hogy eddig húzom a szenvedésed, de szerettem volna ezt elmondani neked. Jogod van tudni, hogy ki ölte meg édesanyád, ennyivel tartozok, ha már én veszem el az életedet. És még azt is szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek, és még most is szeretlek. Ha csak démon lettél volna, talán tök jól kijöttünk volna, de így nem lehetett. Nekem néznem kell a többiek érdekét is – jelenített meg egy újabb fehér gömböt. Amennyire tudtam, próbáltam visszafogni a sírást, de az egyre elviselhetetlenebb fájdalmaknak és apám szavainak köszönhetően mégis legördült az első könnycsepp, amit a többi követett. – Kibum, édes kisfiam – nyúlt be a hátam alá, mire összeszorítottam a szemem, felkészülve a halálra, de nem tette meg, még nem. Helyette csak magához húzta az erőtlen testem, és a tarkómat simogatta. Az sem érdekelte, hogy a fehér ingjét teljesen összevéreztem, ahogy próbáltam lélegezni. - Akkor nagyon... vigyázz erre a békére, mert le... lehet, hogy a megö... lésem megváltoztatja. Ne... ne engedd, hogy... feleslegesen kell... jen meghalnom. - Nem fogom Kibum, nem fogom – engedett el, és döntött vissza fekvő pozícióba. Miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehetett, hogy inkább Jisub legyen a gyilkos, tőle már megszokott lett volna a próbálkozása után. Miért a saját apám lesz az, aki megfoszt az élettől tizenhét évesen? - Kibum – hallottam, ahogy Kris beront az ajtón, de már késő volt, túl késő volt. - Szeretlek – húzta halvány mosolyra a száját, ezzel is takarva a könnyeit az arcán, majd a második fehér gömböt is a medálomba nyomta, amit már egy hangosabb, elakadó hörgéssel jutalmaztam. - Kibuuuum! – jelent meg mellettem Jonghyun. Az egyetlen szerelmem, akiért többet kellett szenvednem, mint bárki másért. Aki évek óta szeretett, és csak egy hetet tölthettünk együtt. – Tarts ki, szerelmem, mindjárt jobban leszel. Kris, segíts már! – kiabált rá a mellette álló, hófehérré sápadt démonra. - Nem tehetek semmit. Ez ellen még én sem tehetek semmit – suttogta maga elé. Rengetegszer mentette meg az életem, vigyázott rám, jobban, mint a saját életére. Nem akarok meghalni, nem akarom itthagyni őket napokig, hetekig, hónapokig szenvedésben, amit a halálom miatt kell átéljenek. De itt nincs választásom, nincs kiskapu, amivel átverhetném a halált. Túl gyorsan ér véget az életem. - De nem hagyhatjuk meghalni! – emelte fel a rángatózó testemet, és csókolt szájon, amiből egyre több vér szabadult ki, egyre kevesebb percet hátrahagyva nekem. - Ne... öljé... tek meg... apát – emeltem lassan a tekintetem Taeminre, aki sírva guggolt Minhóval mellettem. - De ezt érdemli! Nincs benned élet, Kibum, nem könyörülhetsz meg neki – sziszegte mérgesen Minho, mire Tae bosszúsan nézett rá, jelezve, hogy ez nem az a pillanat. - Key, életem, csinálj valamit, te vagy a herceg – simított végig az államon Jonghyun. - Vigyázz... a fiúkra... - köhögtem fel egy újabb, nagy adag vért, amit már nehezen tudtam elviselni. A szemeim sem bírták már, tényleg vége volt számomra. - Szeretlek, mi... szeret... foglak – suttogta sírva a fülembe, de már csak töredékét értettem meg a mondatnak. Számomra vége lett, pillanatok alatt vette át felettem uralmát a sötétség, maga a halál. De még nem akartam, még mondanom kellett valamit, még válaszolni akartam neki, de már semmi erőm nem volt. A testem feladta a harcot, nekem pedig bele kellett törődnöm. El kell hagynom ezt a világot, a barátaimat és a szerelmemet is, azért, hogy béke lehessen. - Én is szeret...