The prince of demons (Befejezett)

37.rész

Csak egy cseppet ijedtem halálra, amikor álmomból felijesztett a telefonom rezgése, ugyanis nem emlékeztem, hogy mikor is állítottam be, sőt, biztos voltam benne, hogy nem én voltam. - Lekapcsolnád, kérlek? - jött a dörmögő hang a kanapé felől. Jonghyun tényleg komolyan vette a feladatát, ha a történtek után képes volt a szobámban aludni. - Máris - motyogtam vissza, és elvettem a készüléket az éjjeliszekrényemről, hogy megszüntessem a zaj forrását. Indulj! - Ez a név lett beállítva, én pedig megvilágosodtam. Annyira jó volt aludni, és nem a fájdalomra koncentrálni, hogy el is felejtettem az esti szökésemet. Gyorsan kikászálódtam az ágyamból, majd a gardróbba mentem, ahol egy kisebb táskába bedobáltam pár pólót, nadrágot és fehérneműt. Kris azt mondta, nem kell sok, mert csak addig marad így a helyzet, amíg lecsillapodnak a kedélyek, ami szerintem mondjuk nem két nap lesz, de ezt persze nem tudhattam pontosan. Befejezésként még felkaptam magamra egy vastag pulcsit és egy sportcipőt, majd az ép vállamra dobtam a táskát, és visszamentem a szobába, hogy az erkélyen keresztül megszabaduljak attól a rémes helytől. - Te merre tartasz az éjszaka közepén? – tápászkodott fel Jonghyun, és nyújtózkodva elém állt. - Nem maradhatok itt, sajnálom - adtam rövid és tömör választ. Nem volt időm órákat beszélgetni arról, hogy mi is a problémám, úgy gondoltam, ha jelentek neki valamit, úgyis elenged. - Megmondtam, hogy te hozzám tartozol, nem engedlek hozzá - fogta meg a karomat, figyelve, hogy ne szorítson túl erősen, de azért biztosan tartson. - Nem hozzá megyek, de a saját és a herceg védelme érdekében el kell menjek - húztam ki a kezem a fogságából, és az erkélyajtó felé hátráltam. Érdekes módon nem jött utánam, és még csak apró szikráját sem véltem felfedezni benne, hogy meg akarna állítani. Kihasználva ezt, kislisszantam az ajtón, és leugrottam. Persze, voltam olyan szerencsétlen, hogy a sérült karomra érkeztem, ezért kis híján felüvöltöttem, de sikerült türtőztetnem magam. Sietve átvágtam a hátsó udvaron, és átmászva a kerítést máris az erdőben találtam magam, ahol Jonny várt. - Azt hittem, nem jössz - engedett meg magának egy halvány mosolyt, majd összekulcsolva a kezünk futásnak eredtünk. - Nem úgy volt, hogy Kris vár majd? - kérdeztem lihegve a kellemesnek nem mondható rohanásunk közben, ami neki vámpírként meg sem kottyant, nekem viszont annál inkább. - Jisubbal beszél az első kapunál, szerintem lebuktunk, vagy nem tudom - mondta nyugodtan, mintha csak rendes párként sétáltunk volna, nem pedig a szökésem miatt futnánk. - Jonghyun is túl könnyen elengedett, nem is állt az utamba, valami tényleg nem stimmel - lassítottam le, ezzel őt is megállásra kényszerítve. - Mi a baj, fáj? - biccentett a sebem felé. - A fájdalom kutya ahhoz képest, amit érzek - nevettem el magam kínomban. - Át kell majd kötni, felszakadt a varrat, érzem a véred illatát, de előbb jussunk el egy biztonságos helyre, mondjuk ki az erdőből - fogta meg újból a kezem. - Nem kell annyira sietnetek - lépett elénk Jonghyun, Sehun és Kevin. - Hogyan? - kérdeztem döbbenten. - Tudod, legközelebb kevésbé érthetően nevezzétek el az ébresztőt, nem volt nehéz kitalálni, mire készültök. Kris Jisubbal van, nincs esélyetek elmenni. Inkább gyere vissza velem, Kibumie, ezt majd otthon megbeszéljük - mosolyodott el kedvesen Jonghyun, amitől a hideg is kirázott. - Minek, hogy megint bánthasd? – szólt közbe Jonathan is. - Te ebbe ne szólj bele, vérszívó! - rivallt rá Jjong. - Igaza van Jonghyunnak, Kibum. Gyere szépen haza, és akkor nem lesz balhé - jelentek meg a másik oldalról Jisubék is. Kris mérgesen állt Minho és Donghae között. Nagyon úgy nézett ki, hogy a tervünk romba dőlt. Három-hat arányban nehéz lett volna a győzelem, főleg, hogy Jonghyunnak nem tudtam volna ártani. - Ő nem egy kutya, hogy bezárd őt az alvilági szobájába, csak mert te úgy látod jónak - kelt a védelmemre Kris, ezzel még jobban feldühítve a bácsikámat. - Mert az jobb, ha egy ilyen csőcselékkel van? - mutatott a mellettem álló vámpírra. - Gyerünk, Key - ragadta meg a karom Jonghyun, de Jonny elrántott maga mögé. - Felejtsd el, csak a holttestemen keresztül! Nem hagyom, hogy még egyszer fájdalmat okozz neki - sziszegte már vámpír alakban. - Akkor megöllek - vont vállat Jjong, és démoni alakot öltött. Pánikolva néztem Krisre, aki próbálta mérlegelni a helyzetet, de ő sem jutott sokra, hiszen hiába győzte volna le a két sárkánydémont, akkor is ott lett volna Jisub, aki elég nehéz ellenfél. - Hagyjátok abba! - szóltam közbe, de a két fiút nem érdekelte, sőt még egymásnak is ugrottak. Teljesen ledermedve néztem, ahogy halálos támadásokat használtak, és én semmit sem tehettem. A két fontos személy előttem akarta megölni a másikat, csak mert mindketten engem akartak, és mert nem tudták elviselni egymást, mivel más fajba tartoztak. - Vidd innen! - kiabálta el magát Jonny, de mielőtt Kris reagálhatott volna, Minho és Donghae már démonként ugrott rá, esélyt sem adva neki. - Csinálj valamit Kibum, különben tényleg halál lesz a vége - szólalt meg a fejemben Dreg. - Mégis mit? - küldtem át neki a gondolatom, mert teljesen tehetetlennek éreztem magam. - Állítsd meg őket! - üvöltött rám, amitől még a fejem is zsongani kezdett. Megállítani, én? Ugyan már, esélyem se lett volna, még kéksárkányként sem. Hercegként talán tehettem volna valamit, mondjuk eltörölhettem volna ezt a hülye elméletet, miszerint a fajoknak utálniuk kell egymást. Amúgy sem voltam tisztában vele, hogy miért viselkedtek így, mikor az iskolákban meg tök jól elélnek közösen. Az égvilágon semmiben sem különböztünk egymástól, hiszen... hiszen mindkét faj gyilkos szörnyeteg volt. Én csak... én csak reméltem, hogy démonként talán végre valamennyire normális életem lehet, de ezek miatt az értelmetlen viszálykodások miatt, itt sem lehetett nyugtom. A két pasi, akiket szerettem, éppen kicsinálták egymást, a másik kettő pedig azt bántotta, akiben szó nélkül megbíztam. - Hagyjátok abba! - ordítottam el magam, mikor Jonathan a földre nyomta Jonghyunt, és át akarta harapni a torkát, miközben Krist Donghae akarta megölni egy black ersttel. - Miért? Miért kell mindennek így végződnie? Nyugalmat, békét és csendet akarok, egy olyan helyet, ahol nem kell ilyeneket látnom és átélnem. Mitől lesz nektek jobb ezután, ha megölitek egymást? - kérdeztem sírva, belül már teljesen összetörve. Csak az járt a fejemben, hogy ha herceg leszek, az lesz az első dolgom, hogy az életem árán is, de véget vetek ezeknek az értelmetlen harcoknak, és összekovácsolom a fajokat egy erős közösséggé. Mert nem tudtam már elviselni, hogy az ismerőseim, barátaim egymást tiporják el, ölik meg. Mi haszna lenne a hercegi rangnak, ha nem lennék képes ezt a helyzetet megoldani? - Ez a te hibád, Kibum, miattad van! - kiabált rám a bácsikám, nem foglalkozva azzal, hogy az egyik legjobb démonját mindjárt megöli egy vámpír. Neki semmit nem jelentett egy élet, ha ezzel megkaphatta azt, amire szüksége volt. Undorító alak lett. - Azt mondtam, elég! - keltem ki magamból, és alakultam át kéksárkánnyá, ezzel egy kis időt nyerve, mert megálltak. - Hagyjátok abba, elég volt a vérontásból! - lihegtem mérgesen. - Key, menj innen... amíg tudsz - nyöszörögte Kris Minho szorítása alól. - Mégis milyen démon lennék, ha itt hagynálak titeket? Nem, eleget szenvedtem már ahhoz, hogy tudjam, mi is a feladatom, hogy mit kell tennem azért, hogy az legyek, akit eddig nem tudtam felébreszteni magamban, mert gyenge voltam. Igen, Kris, gyenge voltam, mert mindig rátok támaszkodhattam, de most nektek kell segítség. Most pedig nem érdekel, mi lesz ezután, de ezt lezárjuk - néztem komolyan a szemébe, ezzel felfedve neki a tervem. Igen, éreztem, hogy megtört bennem az az erős fal, ami a valódi szörnyeteget korlátozta, mert már nem volt rá szükség, hogy elrejtsem. - Kibum, darabokra fog tépni, nem vagy elég erős fizikailag, ne engedd - próbált meggyőzni a dokim, de nem hatott rám. Igenis elég erős voltam ahhoz, hogy végleg elfogadjon Dongwoon, az előző herceg. Hiszen anno ő mondta azt, hogy elég erős, és jószívű démonherceg leszek, hát akkor mitől kell tartanom? Én vagyok a herceg, és biztosra tudom, hogy mit akarok, és mi a célom a hatalmammal, ami már véglegesen is az enyém. Amint ez a gondolat átfutott a fejemen, éreztem, hogy teljesen megzavarodik a testem. A testhőmérsékletem olyan hirtelen emelkedett fel, hogy csak annyit éreztem az egészből, mintha az ereimben forrna a vérem. A hirtelen változástól ösztönösen guggoltam le, és hagytam, hogy történjen, aminek kell. Nehéz elmondani, hogy mi is éltem át közben, mert olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttem a külvilág. Testileg ugyanott voltam, de szellemileg már más helyeken jártam. Az ott eltöltött percekben mindenféle emlék megrohamozott, amiket én nem is élhettem át. Ilyen volt például Dongwoon hercegi uralma is, az elejétől egészen a haláláig, amit mondhatni teljesen átéltem. Minden fájdalma úgy hasított a testembe, mintha én kaptam volna őket, nem pedig ő. - Felnőttél a feladathoz, Kim Kibum. Használd jóra az erőd, ami a démonok hercegévé tett - jelent meg az emléksorozat végén az elődöm, ezzel beteljesítve az utolsó feladatát, a végleges erő átadását. Lihegve nyitottam ki a szemeim, és egyenesedtem fel. A körülöttem állók megszeppenve, sőt inkább csodálkozva meredtek rám. Nagyot nyelve néztem le magamra, de nem sok mindent láttam, csak hogy a ruhából kilógó testrészeimet bőr helyett vastag pikkelyes bevonat védte, a karmaim pedig még vastagabbak és élesebbek lettek; a hátamon ékeskedő két hatalmas fekete szárnyról már nem is beszélve, amik a méretükhöz képest pillekönnyűek voltak. - Kibum, te... te vagy... - kezdett el dadogni Jonghyun. - Fejezzétek ezt be, ne kelljen még egyszer szólnom - szólaltam meg teljesen magabiztosan, mire Minho és Donghae azonnal lekászálódtak Krisről, Jonny pedig elengedte Jonghyunt. - Nem hiszem el, hogy te vagy a herceg - sápadt el teljesen Jisub. Ha ember lett volna, tuti ott helyben kapott volna szívrohamot, bár így is közel állt hozzá. - Márpedig így van, bácsikám. Meg akarod ölni a herceget? Akkor gyere, tedd meg, de előre szólok, egyáltalán nem fogom visszafogni magam - vontam vállat kit érdekel, mi lesz stílusban. - Te ezt nem értheted, Kibum. Azért kell végezni a herceggel... vagyis veled, mert veszélyt jelentesz - magyarázkodott, de semmi értelme nem volt annak, amit mondott. - Mégis honnan tudod, ha még csak most lettem az? Nem hasonlíthatsz az elődeimhez, csak mert ők elkövettek pár hibát - feleseltem vissza megbánás nélkül, mert egyáltalán nem volt igaza. - Valld csak be, hogy igazából az a bajod, hogy nem te irányíthatsz ezentúl - közöltem vele a nyers tényeket. Mert így volt, a visszaemlékezésből megtudtam mindent. - Hmmm... mert mégis mi haszna lenne, ha te vezethetnéd a démonokat? Sokkal boldogabb élete volt mindenkinek, amíg nem volt herceg. Ezért akartam megölni, mielőtt megtudják a kilétét, hogy hadd várják, míg előkerül, addig sincs gond - ismerte be egyre gúnyosabb hangvétellel a végén. - Akkor gyere, essünk túl rajta, mert elegem van abból, hogy mindenkit csak bábnak használsz, hogy a saját uralmadat növelhesd. Nem tudom, Tao milyen ember, de te sem vagy különb - tártam szét a karjaim, jelezve, hogy kezdhetjük. Amúgy is ráfért már, hogy valaki a földbe tiporja, hercegként ráadásul jobban gyűlöltem mindenkinél, főleg, hogy láttam és éreztem, amit a múltban tettek. - Ezt nem engedhetjük meg - álltak elém a sárkányok, teljesen felhagyva az előző tevékenységeikkel; mert nekik az volt a dolguk, hogy engem védjenek, még az egykori fejedelmükkel szemben is. - Sajnáljuk az eddig történteket, nem tudtuk, hogy te vagy... - hajtott fejet előttem Donghae a többiek kíséretével. Bevallom, egy pillanatig jólesett ez a viselkedésük, de gyorsan el is löktem magamtól ezt az érzést. - Nem kell megalázkodj Hae, nem ti tehettek róla - mosolyogtam rá biztatóan, mire kiegyenesedtek. Ők nem az alattvalóim voltak, nem is az eszközeim a háborúhoz, hanem a társaim, barátaim. Egyáltalán nem vártam tőlük el, hogy ilyen szituációba kényszerítsék magukat miattam, ahogy azt sem, hogy helyettem harcoljanak. - Mától mindent megteszünk a védelmed érdekében, akár Jisubbal szemben is - dörmögte a megszokott fura hangján Sehun is. Ő sem volt sosem igazán bunkó, csak a fejedelemnek mindig engedelmeskedni kellett, bármiről is volt szó. - Menjetek arrébb, ez a harc az enyém és a bácsikámé - léptem ki mögülük, hogy újra szembeállhassak az új ellenfelemmel. Egyáltalán nem éreztem magam gyengének, sokkal inkább éreztem magabiztosságot, azt, hogy pillanatok alatt fogok végezni vele. - Azt hiszed, attól, mert az unokaöcsém vagy, nem foglak zokszó nélkül megölni? - nézett végig rajtam. - Bevallom, gondoltam, hogy neked ez nem fog problémát okozni, de azért reméltem, hogy megbeszélhetjük - próbáltam reális választ adni neki, hogy elkerüljük a felesleges harcokat, de be kellett látnom, hogy erre nem sok esély volt. Már réges-régen eldöntötte, hogy végez a herceggel, és ezt senki és semmi nem tudta megváltoztatni. - Sajnálom, de rosszul hitted - változott át, és egyből egy black ersttel támadott, ami elől ki sem tértem. - Tudod, mielőtt ezt befejezzük, szeretném elmondani neked, hogy én nem gyűlöllek. Az utóbbi viselkedésed mondjuk nem igazán volt felfogható, de valamelyest elfogadtam - tettem tisztába a dolgokat, mielőtt közelebb léptem hozzá. A szárnyaim susogó hangja valamiért nyugtatólag hatott rám, ahogy a végük leért a földre. - Ennek örülök, de ez nem változtat semmit - jelenített meg egy halványrózsaszín gömböt, ami még a feketénél is erősebb volt. Ez már egy sárkánydémont is le tudott győzni, és bennem is tehetett kisebb- nagyobb károkat. A baj csak az volt vele, hogy még egy olyan szintű démonnak is rengeteg erejét felemésztette, mint ő, ezzel könnyítve a helyzetemet. - Jisub, add fel, és fogadd el - vágott aggodalmas fejet Kris, de nem érte aggódott, hanem értem. Nem akarta, hogy a saját kezemmel vessek véget egy családtagom életének. - Ez már eldöntött - szólaltunk meg egyszerre, közben kitértem a támadása elől, ami éppenhogy pár centivel mellettem suhant el.
- Sajnálom, Jisub, de ennek vége - idéztem meg egyszerre két bénító energiát. Az elsőt sikerült kivédenie, de a másodikkal hasba találtam. Természetesen egy ilyen gömb kevés volt ahhoz, hogy teljesíteni tudja a feladatát, ezért még kettőt az első után küldtem, elérve, hogy végre összerogyjon. Szerintem csak az volt a szerencsém, hogy elméletben az összes létező energiát ismertem, és gyorsan tudtam cselekedni, mert bár egyedül nem tudott volna egykönnyen megölni, de pár napra kiüthetett volna. Az új, hercegi énem nagyon meg vakarta ölni, de az ellenkezett volna az elveimmel, miszerint rendes közösséget akarok teremteni magam körül. Plusz még a rokonom is volt. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid lesz a harcunk - nevetett idegességében a földön fekve. - Megmondtam, hogy véget vetek ennek - jelenítettem meg egy zafír színű energiát a kezemben, amit csak és kizárólag a herceg tud használni, olyan mértékű erő kell hozzá. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte a háttérből Kris. - Ennél biztosabb sosem leszek - léptem oda Jisub mellé, majd leguggoltam, és a mélyen a szemébe néztem. - Ez a te nagy szerencséd, hogy én nem vagyok gyilkos - suttogtam az arcába, és a medáljába nyomtam a gömböt, ezzel elszívva az ereje jó ötven százalékát. - Ha nem vagy képes vérengzeni, hogyan akarsz te egy seregnyi démont irányítani? - meredt fel a fákra, miközben beszélt. - Az neked nagyobb büntetés, hogy mától csak egy átlagos démon erejével vagy felruházva, így legalább már nem jelentesz rám veszélyt - álltam fel mellőle, de nem segítettem fel. - Megvagy? - siettem oda Krishez, aki csak egy taslit adott a tarkómra. - Te vagy a világ legidiótábbja, ebben már biztos vagyok. Köszönöm - húzott magához, végigsimítva a szárnyam belső felén. - Hát akkor köszöntelek, herceg - kacsintott egyet, majd utat engedett Jonnynak is, aki úgyszintén megölelt. - Még ilyen fura kinézettel is gyönyörű vagy - somolygott a bajsza alatt. - Fura? - néztem hol rá, hol Krisre. - Hát eléggé - nyomta a kezembe a mobilját, beállítva rajta a fényképezőt. Hát, én majdnem sikítva dobtam el a kezemből. A fejemen két csavarodott szarv ékeskedett, a füleim kihegyesedtek, az államon egy olyan tüske volt, mint amilyen Dregen is megtalálható, a szemeim pedig olyanok lettek, mintha kék tűz égett volna bennük. - Ezek a sárkányszárnyak nagyon durvák és nagyok. Dongwoonnak meg az elődjének inkább denevérszerű volt. - Kibumban angyal is van, nagy valószínűséggel emiatt - emlékeztette a többieket Kris. - Kibum, le kell menjünk az alvilágba. A démonok megérezték, hogy megérkezett a hercegük - morogta kedvtelenül, éppen a zsebébe csúsztatva a telefonját. - Nem ér rá holnap? - kérdeztem nyafogva, mert nagyon álmos voltam. Túl sok volt nekem ez a hét, szerettem volna pihenni egy kicsit. - Nem fogják kibírni, szóval menjünk - intett lomhán. Fáradtan néztem Krisre, aki egy félmosoly kíséretében leteleportált velem és a sárkánydémonokkal. Jonathan inkább megvárt a doki házában. Átérve az alvilágba visszaöltöttem az emberi alakom, nehogy azt higgyék a többiek, hogy menőzni akarok előttük. Nem mintha igazán a kedvencük lettem volna, és nagyon úgy éreztem, hogy nem is fognak majd elfogadni amiatt, aki vagyok. Alig fél éve lettem démon, majd kéksárkány, és még a hercegi rang is nálam kötött ki, pedig nem igazán érdemeltem meg akkor. - Na, hol a herceg, kéksárkány? - ordították oda a kérdést, mikor beléptünk a kapun. Hirtelen megszólalni sem tudtam, és nem is akartam. Úgy éreztem, jobb, ha nem tudják meg, hogy én vagyok az, mert féltem a reakciójuktól. - Itt áll előttetek - mutatott rám Donghae, és mint a filmekben, megszületett a kínos csend, majd a sugdolózás, fintorgás és hitetlenkedés. - Most mégis mi a bajotok? Álljon ki az, aki szerint ő maga jobban illik erre a posztra, mint Key - lépett ki a sorból Taeyang Sekyung társaságában. - Üdvözlünk itthon, herceg - hajtottak mindketten fejet, újabb értetlenséget kiváltva ezzel. - Legalább mutassa meg magát! Így honnan vagy olyan biztos benne, hogy igazat mondanak? - kérdezte goromba hangnemmel GD, aki a vizsga óta pikkelt ránk. - Tényleg, mutasd már meg magad - csapott finoman hátba Tae. - Ha muszáj... - motyogtam félkómásan, és felvettem az immár új alakom, ami még nagyon szokatlan volt. Egy pillanatra ismét nyüzsgés lett, majd hirtelen csend, és mindenki fejet hajtott. - Köszöntünk! - hangzott el a szó, majd egy kisebb-nagyobb tapsvihar. Szerencsére nem fogadták olyan rosszul a szituációt, mint gondoltam, így egy ígéret után, miszerint másnap lemegyek hozzájuk, félig-meddig boldogan léptem be Kris házának ajtaján.