The prince of demons (Befejezett)

38.rész (Tao POV)

Mindig is én voltam a rosszfiú, már egészen kiskorom óta, amikor még én is az emberekkel éltem együtt a családommal. Persze a nővérem szent és sérthetetlen volt, maga a megtestesült tökéletesség. Ellentétben vele, én már az oviban elkezdtem verekedni, és ez idővel sem változott semmit sem. A felnőttek már alapból úgy könyveltek el, hogy egy agresszív gyerek vagyok, ami igaz is volt, de senki nem tudta, miért, csak a család. És leszögezem, nem azért, mert démon vagyok. Mindig is túltengett bennem az energia, egy kicsit hiperaktív voltam, amit nem igazán néztek jó szemmel. Anyám és apám is a húgomat istenítették egyfolytában, én csak arra voltam jó, hogy kihasználhassanak és leverjék rajtam a dühüket. Persze akkor még semmit sem tehettem ellene, csak tűrtem, ahogy nap mint nap kiélték magukat rajtam, nem egyszer úgy, hogy felkelni sem tudtam már a végére. Tizennyolc éves koromban ezt megelégeltem, és úgy döntöttem az egyik sulis nap után, hogy nem megyek haza. Helyette megszálltam pár éjszakára az egyik haveromnál, akivel egész jól kijöttünk. Sokkal jobb kedvem volt azokban a napokban, még a hangulatom is teljesen megváltozott. Aztán apám eljött értem, és berángatott az autóba, többször is emlékeztetve, hogy ezért nagyon meg leszek büntetve. Előre féltem, hogy megint előveszi a fémpálcát, és azzal fog megverni, hiszen a démonoknak nagyobb tűrőképességük van. Otthon apám beráncigált a házba, ahol anyám egy jó nagy pofonnal köszöntött, majd apám kezébe adta a kedvenc eszközét. Ami utána történt, azt én nem akartam, de teljesen kikeltem magamból. A második fájdalmas ütésük után ösztönösen változtam démoni alakba, és gyilkoltam le az egész családom. Még a nővérem sem kíméltem, mert ekkorra már megbizonyosodtam róla, hogy ő szította fel mindig anyámékat ellenem, bár erre semmi bizonyítékom nem volt. Szerencsémre a démonok holtteste nem marad meg, majd a vérfoltokat is eltüntettem, így erre a tettemre semmi bizonyítékot nem találtak volna. Erről az egészről is csak egy démon tudott, akivel később ismerkedtem meg. Rendrakás után összecsomagoltam a fontosabb dolgaimat és az összes pénzünket, majd hatát fordítva Japánnak Koreába költöztem, ahol nem ismertek, és az egyetemet is ott kezdtem. Persze ugyanolyan rohadt szemétládaként viselkedtem ott is, mint az előző helyen, egészen addig, amig meg nem ismertem őt. Már az első naptól fogva szimpatikus volt, pedig egy szót sem szólt hozzám, a viselkedése pedig vetekedett az enyémmel is. Ha valaki csak egy kicsivel is közelebb állt hozzá a kelleténél, akkor ő csak simán fellökte, és ha az illető meg mert szólalni, akkor bevert neki egyet. Még a tanárok is nagy ívben elkerülték, mert tartottak tőle. Velem is úgy találkozott, hogy nem engedtem előre a büfében, és összeugrottunk. Már az elején tisztában voltam vele, hogy ő sem ember, és ez még jobban a kedvemre tett. A bunyó végül döntetlen lett, és ott, akkor született meg a mi barátságunk. Egy évvel később csatlakoztam az alvilági csoportjukhoz, rengeteg új barátot szerezve. Ki is alakult a mi kis, körülbelül harminc valahány fős társaságunk, aminek ő volt a vezére, én meg a helyettese. Aztán szép lassan alakultak közöttünk a dolgok, míg végül össze nem jöttünk, és nagyon sokáig együtt is voltunk. A kapcsolatunknak akkor lett vége, amikor Dongwoon herceget a másik csoport fejedelme, Soo Jisub és a testvére, Sooman meggyilkolta. Addigra már erősebb voltam nála, és az egész klánt én vezettem. Ő akkor azt mondta, hogy neki elege van ebből az életből, és kilép. Hát, a szívem szakadt meg ezt hallva, és legszívesebben bezártam vagy megöltem volna, de mellette megtanultam, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni. Én biztos voltam benne, hogy ha jelentettem neki valamit, akkor visszatér majd hozzám. Természetesen a szakítás után is figyeltem, mi van vele. Megtudtam, hogy orvos lett belőle, és Sooman kis démon fiával tölti a legtöbb idejét, aki a kéksárkány lett... - Uram, megjött - zavart bele a gondolatmenetembe Leo. - Na végre, erre vártam - csaptam össze boldogan a tenyereim. Az egyik kémem, aki a fejedelemségbe volt beépülve, felhívott, hogy előbújt a hercegünk. - Szia, Tao - lépett be a várva várt vendégem, akivel kiskora óta nagyon jóban voltunk. - Hát, szevasz, már tűkön ültem, míg ideértél - álltam fel az asztaltól, és odamentem megölelni. A srác tizenhét éves volt, én meg a rejtegetett keresztapja, aki a szomszédját játszotta. Kiskorában lett megkeresztelve, az édesanyja pedig megkért, hogy figyeljem a gyerekét, hogy ha esetleg elérkezik majd az idő a démonná válásához, akkor segítsek neki. Igazából a fiú már tíz éves korában tudott a dologról, ezért mindig beszélgettünk is róla, meg úgy az egészről. Aztán elmeséltem neki a tervem a hercegről, ő pedig bevállalta, hogy segít nekem, és kémkedik majd, ellátva engem az információkkal, amiket meg is tett. Bármilyen apróság történt, ő azonnal a tudtomra is adta. - Gondoltam, hogy nem fogsz tudni uralkodni magadon - vágódott le az egyik székre. - Na, de mesélj már, ki az? - húztam a közelébe a másik széket, és figyelni kezdtem, mintha az életem múlott volna rajta. - Hát, nekem az állam is leesett, mikor megtudtam, hogy ő az. Ez a srác több meglepetést tartogat magában, mint az elképzelné az ember - nevette el magát, én meg türelmetlenül doboltam a lábamon. Tudni akartam már, hogy ki az. - Mond mááár! - húztam el a szó végét hisztisen. - Kim Kibum - tárta szét a karját, egy óriási vigyorral a képén. - Mi? - kérdeztem vissza döbbenten, mert tényleg hihetetlenül hangzott a szájából. Az a kis kölyök a tizenhetet sem töltötte még be, és alig fél éve lett démon. Már az is érdekes volt, hogy ő lett a kéksárkány, de ez a hír, hogy... hogy ő lett a herceg, ez valami vicc. - Ez jó poén volt, bevallom, de most komolyan, ki a herceg? - tettem fel újra a kérdést, de a besúgó keresztfiam arcáról nem tűnt el a mosoly, ami kicsit összezavart. - Hát, most mondtam, hogy Kibum - erősítette meg a válaszát. - Én ezt még mindig nem tudom elhinni. Nem lehet, hogy csak fejlődött a kéksárkány ereje, és amiatt hiszitek azt? - próbáltam ésszerű magyarázatot találni, de belegondolva, én és a démonjaim is érezték a herceg erejét. - Biztos ő az. Ha láttad volna, hogy milyen gyönyörű, fekete, hatalmas angyalszárnyai vannak... elképesztő - mondta mindezt csillogó szemekkel. Látszott, hogy tisztelte az új herceget, mégis, ha csak egy kicsit is, de a féltékenységet is fel lehetett fedezni benne. De nem tehetett róla, biztos voltam benne, hogy többezer démon érzett ugyanígy, vagy még rosszabbul. - A többiek hogy fogadták? - Taeyang és Sekyung fura volt, mintha már tudták volna, és csak erre a pillanatra vártak volna. Nekünk pont az átváltozása előtt volt vele vitánk a leköltöztetés miatt, mert meg akart lógni, és egy kisebb harc lett belőle - sóhajtotta fáradtan. - És a fejedelem? - tértem rá a leglényegesebb személyre, hiszen tőle kellett megszereznem a saját unokaöccsét. - Jisub meg akarta ölni ott helyben, és Kibum ki is áll vele... - Megölte? - hajoltam közelebb, minden porcikámban megfeszülve. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne. - Nem, csak az ereje felét elvette tőle, így most egy normál démon ereje van csak benne. - Az is jobb, mint a semmi. Mikor rablod el a srácot? - ugrottam a fő tevékenységére, de ő csak a fejét rázta. - Azt akarod, hogy a doki megbocsásson neked, ugye? - kérdezett vissza. - Egyértelmű, miért? - Kris jelenleg Kibum első számú testőre, a démon, aki már a kezdetektől tudta, hogy ki lesz belőle. Ha most elraboltatod a srácot, akkor az esély, hogy megbocsájt, nulla - magyarázta el a helyzetet, és be kellett látnom, igaza volt. Yifant képtelen voltam elfelejteni, és nem akartam még jobban magam ellen szítani, de a hercegre meg szükségem volt, szóval valamilyen tervet ki kellett eszelnem. - Akkor, mi legyen? - kérdeztem meg a keresztfiam is, hátha neki eszébe jut valami használható gondolat. - Beszélj vele, kérd meg, hogy találkozzatok reggel, mielőtt az alvilágba megy, hogy csak társalogni akarsz vele, én pedig majd megjelenek utánad, és segítek meggyőzni valahogy. Így ha szerencsénk van, akkor magától velünk tart, és nem lesz semmi erőszak - mondta el az ötletét, ami nekem kifejezetten tetszett, és még abban is bíztam, hogy sikerrel fogok járni. - Ez jól hangzik. - Akkor megbeszéltük. Itt van a száma, írj majd neki. Én elmegyek vissza, mert feltűnő lesz azért, hogy eltűntem az ünnepi előkészületről - adta oda egy papíron a srác telószámát, majd egy rutinos ölelés után elment. Vigyorogva szorítottam a számot a kezemben, majd a hátsó udvarra mentem, ahonnan sikeresen a lakásomba teleportáltam magam, ahol az emberi teendőimet szoktam intézni. Az alvilág jó hely, ezen nem lehet vitatkozni. Mindenki egy rémes, sötét, lávával és halott lelkekkel teli helynek képzeli el, pedig nem az. Az alvilág egy másik dimenzió. Persze van egy olyan rémes része is neki, de oda nem sokan járnak. Sokkal jobban szeretjük a világos, kék eges, napos részét. Viszont ami rossz, hogy technikai dolgokat tényleg nem lehet használni. Nem azért hogy egész nap azon lógjunk, de az ilyen fontos ügyek miatt néha jól jönne. Kisebb gondolkodás után írtam Kibumnak, hogy kora reggel szeretnék vele beszélni, amire érdekes és meglepő módon azonnal kaptam is egy beleegyező választ. Ezután gyorsan megegyeztünk a helyben és időben, majd befejeztük az üzenetváltást. Nem igazán értettem, hogy miért egyezett bele minden megelőző kérdés nélkül, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Inkább a hátralevő pár órát hasznosan töltöttem el, és a papírjaimmal foglalkoztam. Aludni úgysem tudtam volna az izgatottságtól. Indulás előtt még gyorsan lezuhanyoztam, és már mentem is a megbeszélt helyre, ami Yifan házától nem messze lett megbeszélve. Se ő, sem pedig én nem akartuk, hogy valaki megzavarjon minket, esetleg elinduljon valamiféle pletyka, miszerint bármiféle kapcsolat lenne köztünk. Többször is ellenőrizve a terepet közelítettem meg a találkozóhelyünket, hogy biztosra menjek, nincsenek-e hívatlan személyek a környéken. Nem szeretem a meglepetéseket. Az időpont hat óra volt, de én kicsivel előbb érkeztem meg. Vezetőként jobban szerettem én várni, mint az üzlettársaimat várakoztatni, főleg, ha ilyen rangos személyről volt szó, aki jelenleg egy tizenéves kölyök volt. - Tao? - szólított valaki a nevemen a hátam mögött, mire gyorsan megpördültem a tengelyem körül. - Kibum - hajtottam fejet neki, hogy lássa, bármit is meséltek rólam, én igenis tisztelem őt. Magamban persze még mindig hihetetlennek találtam, hogy ez a szőke fiú kapta meg ezt a hatalmas rangot. Még meg is mosolyogtam kicsit, ahogy ott állt előttem kialvatlan fejjel, szabadidő alsóban és fehér ujjatlanban - Mi az? - kérdezte félénken, végignézve magán. - Semmi, csak nehéz elhinni, hogy te vagy a herceg - erőltettem vissza magamra a komolyabb arcomat, nehogy azt higgye, hogy kinevetem. Akkor mindent elrontanék még azelőtt, hogy bármit haladtam volna. - Nem te vagy az első, aki ezt mondja - motyogta szemforgatva. - Leülsz? - kérdeztem udvariasan, a mellettünk álló padra mutatva. - Gondolom, nem azért hívtál ide ilyen korán, hogy egy padon beszélgessünk az élet nagy dolgairól, igaz? Az a bizonyos áruló, akit nem találtam meg, az előbbiek alapján már tudatta veled, ki vagyok, szóval ennek is nagy szerepe van abban, hogy itt vagyunk - foglalt helyet a monológja végén, és fáradt tekintettel rám nézett. Okos srác volt, ezt nem lehetett tagadni. Sokkal érettebben viselkedett a vele egykoruaknál. - Ez így van. De gondoltam, sokkal értelmesebb megbeszélni veled a dolgokat, mint rád erőltetni. Nem tudom, ki mit mondott rólam eddig, de biztos vagyok benne, hogy én voltam a leggonoszabb szörnyeteg, akit eddig ismertek - nevettem el magam a saját hülyeségemen. Ismertem már annyira Jisubot és Soomant is, hogy tudjam, így volt. - Valahogy így történt, de ha adtam volna a szavukra, akkor már múltkor is elmenekültem volna, és most sem lennék itt. Szeretem magam megítélni az embereket és démonokat. Ha pedig akkora veszélyt jelentenél rám, mint mondják, már ösztönösen megöltelek volna, hiszen ez a kéksárkány dolga - emlékeztetett a dupla erőre, ami benne volt. Felmérve a helyzetet, tényleg én voltam az, akinek veszélyben kellett volna éreznie magát, hiszen abban az állapotában bármikor megölhetett volna, vagy csak engem is ártalmatlanított volna, mint a bácsikáját. Érdekes srác volt. Egyszerre volt félénk, szelíd, nyugodt, és magabiztos, de vérengző gyilkos is, ha kellett. Az a bizonyos tökéletes herceg, akiről Dongwoon beszélt az utolsó pillanataiban. Egy másodpercig sem hittem, hogy tényleg meg fogja találni azt a személyt, akire ez a jelző illeni fog, és mégis. -Tehát úgy gondolod, hogy nem jelentek rád veszélyt? - Ilyet nem mondtam, csak azt, hogy nem akarsz ártani nekem. Szóval térjünk a lényegre - kulcsolta össze a kezeit a térdén. - Tudod, nem akarlak kihasználni semmilyen önző cél érdekében, azt sem akarom, hogy azért állj át az én oldalamra, hogy egy lehetséges háborúban a két csoport között mellettem harcolj. Igaz, hogy mi kicsit másként vadászunk mint ti, hogy van, amikor csak azért ölünk, mert éppen ahhoz van kedvünk, de ennyi. Az utóbbi, lassan majdnem húsz évben én is változtam. Már nem vagyok oda ezért az életért, és a klánom tagjainak nagy része is mellettem áll ebben, persze vannak, akiket nem lehet megváltoztatni - meséltem el neki az utóbbi éveket. Kris elvesztése szörnyű traumaként ért, és megfogadtam, hogy mindent megteszek a visszaszerzése érdekében, ami kicsit nehezebb lesz úgy, hogy ő a herceg testőre.