The prince of demons (Befejezett)

36.rész

- Látom, sikerült végre hazaérned, és elszakadnod a vérszívódtól - köszöntött Jisub, mikor beléptem a hallba. - Akkor jó a szemed - húztam el a szám, ami neki nem igazán tetszett, de lehet, a hangnemmel volt baja, tudja a fene. - Menj a szobádba, és csomagolj! - utasított a szokásos parancsolgatós stílusával. - Minek? - kérdeztem tettetett döbbenettel, mintha Kris nem mondta volna el. A dokim javasolta, hogy viselkedjek bunkón, sértődötten és hisztisen, mert így nem bukhatok le az éjjeli akcióval. Természetesen azt is hozzátette, hogy kárt ne tegyek senkiben sem, mert később meg fogom bánni. Ebben igaza volt, mert sajnos mindig is nagyon lelkis srác voltam. - Átirattalak magántanulónak, holnap pedig mész az alvilágba. Nem fogom engedni, hogy még egyszer találkozz azzal a gyerekkel. Indulj! - mutatott türelmetlenül a lépcső felé. - Nehogy azt hidd, hogy nyertél - fordultam sarkon, és felmentem. Reméltem, hogy meggondolja magát, és letesz az elköltöztetésemről, de valahogy hozzászoktam, hogy az utóbbi egy évben csak mindenki lepasszolt, mert nem bírt velem. - Ezt nem hiszem el, a francba is! - vágtam bele az öklöm a falba, miután becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. - Mit nem hiszel el? - Annyira megijedtem a hirtelen kérdéstől a hátam mögül, hogy még egy lányos kis sikolyt is kiengedtem a számon. Nem számítottam látogatóra a szobámban. - Mit csinálsz itt, főleg ott? - kérdeztem az ágyamon fetrengő személyt összefont karokkal. Nem szeretem, ha kérdezés nélkül császkálnak a szobámban és fekszenek az ágyamon. - Jisub kijelölt, hogy vigyázzak rád itt, és az alvilágban is mától - adott választ, de olyan közönyösen, mintha ez a legtermészetesebb dolog lett volna abban a pillanatban. - Ez rohadt jó. Kikászálódnál az ágyamból? - utaltam kedvesen, hogy mennyire nem odavaló a hátsója. Szerencsére vette a lapot, és helyette megállt velem szemben. - Bocsi, elfelejtettem, hogy én nem ő vagyok - forgatta meg a szemeit. - Most megint miről beszélsz? - tudakoltam értetlen arckifejezéssel. - Az nem zavart, hogy ő ugyanabban az ágyban aludt, amiben te is, sőt, még a lábaid is szétraktad neki, mint valami olcsó kis kurva, akit minden fasz megkap. Minho is megvolt legalább? - Hirtelen felfogni sem tudtam, mi baja lett. Délelőtt le sem szarta az egészet, erre fordul egy teljes kört, és összevissza ócsárol. - Hülye paraszt - kevertem le neki egy csattanós pofont, de ő csak lenézően vigyorgott. Bevallom, megijesztett kicsit. - Ha szépen megkérlek, nekem is megengeded, hogy megrakjalak? Hiszen szerettél, vagy szeretsz, mindegy, melyik. Én is szeretném hallani a kéjes nyögéseid, miközben alattam vonaglasz, Kibumie - nyalta meg az alsó ajkát. - Te nem vagy normális - ráztam meg a fejem, és próbáltam menekülőre fogni a dolgot, de elkapta a karom, és erőből ráhajított az ágyra, majd pillanatok alatt felettem volt. Rémülettől kikerekedett szemekkel meredtem rá. Próbáltam lelökni magamról, de erősebbnek bizonyult nálam, démoni erőt meg nem akartam használni, mert rosszul is elsülhetett volna a dolog. Őt persze egy cseppet sem zavarta az ellenállásom, mert még mindig vigyorogva meredt rám. - Mit szólsz, Kibumie, tetszik a dolog, hogy velem is átélheted ezt a csodálatos pillanatot? - kérdezte lefogva a két karomat, és ráülve a csípőmre, hogy moccanni se tudjak. - Mit akarsz, Jonghyun? - suttogtam, megőrizve a maradék józan eszemet is, hogy megpróbálhassam észhez téríteni, mielőtt tényleg valami baromságot csinálna. - Egyértelmű, nem? Visszaveszem, ami az enyém - hajolt közelebb, és olyan mohón tapadt az ajkaimra, mintha mindig erre várt volna, és nem akarná elszalasztani a lehetőséget. Gyorsan elfordítottam a fejem, de elengedve az egyik kezem megragadta a hajam, és visszarántotta. A vér is megállt bennem, mikor tudatosult, hogy az a vadbarom komolyan gondolja amit tesz, és nem nagyon áll szándékában leállni. - Nem vagyok a tied, Jonghyun - préseltem ki magamból a mondatot. Soha nem lehettem a tied, mert te mással vagy, és mást szeretsz. Mit akart elérni az erőszakos viselkedésével? - Ezen segítünk most - harapott rá az alsó ajkamra, hogy utána lenyalhassa a lassan kicsordogáló vérem. - Engedj el! - kezdtem el megint a kapálózást, de neki esze ágában sem volt ilyet tenni, helyette végignyalta a nyakam, ahol nemrég Jonathan megharapott. - Élvezni fogod, nyugi. Megmutatom, hogy egy démon is tud olyan élvezetet nyújtani, mint az a vérszívó - vicsorított az arcomba, félig a démoni alakját felvéve. Valahogy nem volt jó előérzetem, amikor megláttam a kihegyesedett tépőfogakat a szájában, és a hegyes karmokká alakult körmeit, amikkel fél pillanat alatt szabadított meg a pólómtól. - Nem tudom, mi ütött beléd, de beszéljük meg a dolgot. Sekyungra is gondolj, a leendő menyasszonyodra - dobtam be az utolsó lapot, ami eszembe jutott. - Nem érdekel - mordult rám. - Hagyd abba, te idióta! - löktem meg a vállánál, de csak erősen rászorított a csuklómra. - Jisub meg fog ölni! - sziszegtem dühösen. - Senki nincs itthon Cica, még van két órám, hogy végezzek veled - markolt rá farmeron keresztül a férfiasságomra, ami valamilyen oknál fogva élvezte a helyzetet, mert elég szépen keményedett. Egyértelműen Jonghyun miatt volt, hiszen képtelen voltam elfelejteni őt, vagy megmásítani az érzéseimet iránta. Úgy tűnt, a rohadék bármennyi szenvedést okoz nekem, én szeretni fogom, mert nekem ő jelenti a fényt a sötétben. - Térj már észhez, kérlek. Nem értem, miért lettél ilyen - próbáltam egyenletesen lélegezni, de elég nehezen ment, mert nem hagyta abba a lenti tevékenységeit. - Nem is értheted meg, mert nem vagy a helyemben. Nem tudom elviselni a tényt, hogy az a senki elvett tőlem, és még meg is dugott. De ne félj, ezután meg fogod tanulni, hogy senki más nem nyúlhat hozzád, csak én. Mától az enyém vagy, világos? - tartotta fogva az állam, kényszerítve, hogy végig ránézzek, mikor beszél. - Te megzakkantál! Tiszta vadállat vagy! - Kihasználtam, hogy egy pillanatig elengedett, és lerúgtam magamról, de féldémonként sokkal gyorsabb volt, és máris ugyanabban a pózban találtam magam, mint azelőtt. - Mit szólnál, ha én is hagynék egy kis nyomott rajtad? - simogatta a kulcscsontomat. Az agyam teljesen leblokkolt, és csak arra gondoltam, hogy az idióta meg fog harapni. Mi is ezzel a gond? Az, hogy a démon által keletkezett harapás- és karmolásnyomok nem minden esetben tűnnek el. A kisebbek igen, de elnézve az arcát, úgy tűnt, simán kiharaphat belőlem egy darabot, mert tudatni akarja másokkal, hogy ne érjenek hozzám, már az övé vagyok. - Jonghyun ne... - kezdtem bele, de ő gyorsabb volt nálam, ezért csak egy hangos sikoltás lett belőle, amikor a szó szoros értelmében átharapta a kulcscsontomat. - Finom vagy - nyalta végig a vértől vörös száját. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozott nekem ismét. - Undorító vagy, gyűlöllek! - kiabáltam az arcába, nem mintha meghatotta volna. Valamiért teljesen bekattant. - Remélem, felfogtad, hogy te csak az enyém lehetsz, Kibumie - kezdett el egyre lejjebb haladni, apró kis harapásnyomokat hagyva a mellkasomon és hasamon. - Megértettem - vergődtem alatta, mert az első harapása nagyon fájt. Olyan volt, mintha izzó vassal égették volna a testemet. - Okos fiú. Most pedig hívd fel, és mondd meg neki, hogy vége, mert velem vagy, utána folytatjuk - nyomta a kezembe a telefonom. Féltem tőle, a szó szoros értelmében rettegtem Jonghyuntól. - Vagy megteszed, vagy holnap lehet, hogy véletlenül meghal. Tudod, hogy bármire képes vagyok érted - fenyegetett meg, és látszott rajta, hogy nem szórakozik, megteszi ha kell, úgyhogy remegő kézzel kikerestem a vámpírom számát a híváslistából, és vártam, hogy felvegye. - Szia, baj van? - kérdezte egyből, miután felvette. - Jonny, sajnálom... de... de nem fog menni kettőnk között, Jonghyun... vele kell lennem - dadogtam remegő hanggal, végig Jonghyunt nézve. - Mi történt? Bántott? - kezdett el ijedten faggatni. - Izé... nem - harapdáltam a szám szélét, miközben a szívem szakadt meg. - Bármi is van, maradj a tervnél - Nyomta rám a telefont. - Most boldog vagy? - löktem rajta egy erőset, és sikerült bejutnom a fürdőbe, ahol magamra zártam az ajtót, majd lecsúsztam elé. Végre megszabadultam tőle. Az a srác nem Jonghyun volt, ő nem tett volna velem olyan szörnyű dolgokat. Legalábbis ezt szerettem volna bemagyarázni magamnak, de ki más lett volna? Egyszerűen megzakkant, vagy manipulálták, esetleg Jisub... nem, miatta nem ment volna ennyire messze. Teljesen tanácstalan voltam. Szerencsére Jonny nem reagált hülyén a helyzetre, így volt még esélyem elmagyarázni neki, mi is történt. Ha a harapás nem elég bizonyíték neki, akkor is ott van még Dreg, aki minden fájdalmamat megérzi valamilyen formában. Majd éjjel kiderül, hogy mi lesz... - Jól vagy, Kibum? - jött később az ajtó másik feléről a kérdés, mikor már jó ideje ültem bent. Visszatért az igazi énje, pont, mint múltkor, amikor először csókolt meg, és kért meg, hogy legyek vele, még ha ő nem is szeret. Ha akkor elmondja, hogy mit érez, egyből belementem volna, mert erre vártam. - Mit szeretnél, hogyan legyek? Majdnem megerőszakoltál, átharaptad a kulcscsontom, és elüldözted mellőlem az egyetlen embert, aki igazán szeretett... Igen, én vagyok a legboldogabb ember - feleltem cinikusan. - Én... én veled vagyok. Amit mondtam közben, az mind igaz, csak elborult az agyam. Tegnap nem tudtam enni, mert aggódtam érted, és ilyenkor minden kis dolog kihoz a sodromból. Én nem bírom kaja nélkül, mint te. - Velem vagy, mi? Sekyunggal mi a helyzet? Pár nap, és megkéred a kezét, őt szereted, mégis engem akarsz hitegetni. Jisub parancsolta meg neked, hogy bármi áron ezt tedd? - szorítottam ökölbe a kezem, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. - Semmi köze ehhez, én csesztem el, labilis kicsit az idegrendszerem az utóbbi időben. Sekyungot meg persze, hogy szeretem, de úgy, mint te a vámpírt. Csak azért kezdtem el vele járni az elején, hogy elfelejtselek téged, de már nem érdekel, hálából vagyok vele, vagyis voltam, ugyanis reggel szakítottam vele - motyogta a másik oldalról, ismét lesokkolva engem. - Miért? - húztam fel a térdeim, hogy kevésbé fázzak. Nem tudom, miért ültem le a földre, mikor a kád széle is a rendelkezésemre állt. Talán mert tudtam, hogy ő is a másik oldalon van, mint régen, amikor összekaptunk, és nem szóltam hozzá. Olyankor mindig egy papírfecnit dugott át az ajtó alatt. - Mert téged akarlak. Annyira próbáltam nem rád figyelni, hanem Sekyungra, de egyre nehezebb lett. Reggel pedig darabokra törtem, mikor... mikor megtudtam, hogy lefeküdtetek. Mielőtt Jisub idehozott, és elszakított tőled, akkor vettem észre, hogy többet érzek irántad, de te semmi jelét nem adtad, hogy meleg lennél. Aztán megláttalak Minhóval, onnan meg csak úgy jöttek a dolgok. - Értem - válaszoltam neki ennyivel, mert semmi értelmeset nem tudtam kinyögni. Nehéz volt elhinni, hogy féltékeny volt, és valójában is engem akart, mint én őt. - Gondolom, ezt már soha nem fogod megbocsájtani. Megígérem, hogy testőrödként sem fogok hozzád érni, de nem adom át a helyem, mert nem bízok senkiben. Sajnálom, Key, tényleg nagyon sajnálom, szeretlek, de gondolom, már mindegy. Szeret!!! A volt legjobb barátom, az első titkos szerelmem azt mondta, szeret. Minden testrészemet meg kellett feszítenem, hogy ellenálljak a késztetésnek, és feltépve az ajtót a nyakába ugorjak. Nem tehettem meg, ezek után már nem. És Jonathannel sem lehetett már semmi, mert nem tudtam, mit hisz rólam, ráadásul Jonghyun megjelölt. Tudatosan vagy sem, de elérte, hogy ne lehessek mással. Kenhetném az egészet rá, de az istenért is, én voltam az, aki nem változott át, és nem rúgta le, majd bénította meg őt. Más szóval... félig hagytam neki, hogy megtegye. Mert nem tudom bántani, még annak ellenére sem, amit tett. Miután kisírtam magam a padlón, elvánszorogtam a zuhanyzóig, hogy lemossam magamról a sok vért, ami elég sokáig tartott, mert az újonnan szerzett sebeimre vigyáznom kellett. Amikor végre végeztem, körbetekertem magam egy törölközővel és úgy mentem vissza a szobába. - Minho? - torpantam meg az ágy mellett, mert biztos voltam, hogy egyből kiszúrta rajtam a még vérző sebet és kisebb harapásokat. - Húzz egy gatyát, és ülj le - adta ki kedvesen az utasítást, aztán eltűnt a fürdőben. Jonghyun a szobám másik sarkában ült. Egy szót sem szólt, csak csendben figyelte minden mozdulatom, szörnyülködve a munkáján. Igen, Jonghyun, te tetted ezt velem. Bemasíroztam a gardróbomba, és felkaptam magamra az első kezembe kerülő bokszert és melegítőnadrágot, figyelmen kívül hagyva a vállamba nyilalló fájdalmat, majd visszamentem és leültem az ágyamra, amin Minho már várt. - Neked nem suliban kellene még lenned? - néztem az órára, ami csak kettőt mutatott. Legjobb esetben is három után szoktak hazaérni. - Az a barom felhívott, hogy sürgősen jöjjek haza, mert hülyeséget csinált. Esküszöm, nem gondoltam, hogy ez a látvány fog fogadni - mutatott rám, közben egy fertőtlenítős vattával elkezdte lekezelni először a kisebb sebeket. Hát nem volt egy leányálom. - Próbálok óvatos lenni - engedett meg magának egy halvány mosolyt, mikor sziszegve rándultam meg, elképzelni sem akartam, milyen borzalmas lesz, mikor a vállamhoz ér. - Nehogy azt hidd, hogy te meg ennyivel megúsztad, ezután kiverem belőled az összes létező szervedet - intézte a mondatot Jjong felé, aki meg sem moccant. - Nem is akarom azt hinni - suttogta maga elé. Ekkor vettem csak észre, hogy a szeme alatt felrepedt a bőr. Minho elég szépen beverhetett neki egyet. - Jonghyun, vérzel - mutattam a vékony csíkra, ami lefele haladt az arcán. - Nehogy már vele foglalkozz, mikor belőled meg hiányzik egy darab! Az övé pár óra, és eltűnik, de a tied megmarad, és nem kicsit fog fájni a napokban - rótt meg mellettem Minho. Igaza volt, de én mégis a hülye miatt aggódtam. - Basszus! - ugrottam hirtelen fel, véletlenül felvéve a démoni alakom, mikor hozzáért a nagy sebhez. Ezzel is csak magamat igazolva, hogy miért nem mentem neki Jjongnak, mikor az ezerszer rosszabb volt. - Key, vissza, tudom, hogy nem kellemes - mutatott maga mellé. - Megöllek, ha még egy ilyet csinálsz! - sziszegtem mérgesen. - Azt a hadi barmot miért nem támadtad meg? Akkor most nem kéne a sebed kezelgetnem - vonta fel a szemöldökét hol rám, hol a másikra nézve. - Nem tudom... - Nem tudod bántani, mi? Ez a te nagy hátrányod, Kibum, hogy ez a fogyatékos bármennyire is bánt meg, bármekkora fájdalmat is okoz neked, nem fogod bántani. Túl jó szíved van ahhoz, hogy démon legyél - túrt bele a hajába. - Vedd át, felhívom Krist - tette le a vattát a kezéből, és otthagyott, hogy megint kettesben legyek vele. - Ne merj hozzám érni - szóltam rá, mikor felállt a helyéről. - El fog fertőződni - lépett újabb két lépést felém. - Megígérted... hogy... - kezdtem bele, de forogni kezdett velem a szoba. - Kibum, minden rendben? - Csak... szédülök kicsit - dőltem hanyatt az ágyon. - Túl sok vért veszítesz. - Már megint a dokimnak kell kimentenie a szorult helyzetből, Jonghyunt meg tuti feldarabolja a szikéjével. Nem mintha nem ártana neki, mert tényleg haragudtam rá. - Mindjárt itt van, addig szorítsd el neki, Jonghyun - lépett be Minho. - Miért ő? - kerekedtek ki a szemeim. - Mert ő az egyik legjobb, aki elsajátította az elsősegélyt - motyogta unottan. - Remek - kapta le az emlegetett a pólóját, és erősen a sebre nyomta. - Finomabban nem ment volna? - sziszegtem összepréselt fogakkal, bosszúból három körmömet is belemélyesztve a vállába. - Ha azt akarod, hogy ez elálljon, akkor ne hisztizz - szólt rám Jjong már kevésbé türelmesen. - Elképzelni sem tudod, mennyire utállak - csuktam be a szemeim, és magamban számolgattam, hányszor nyilall belém a fájdalom. Rettentő szarul éreztem magam, és már mindentől elment a kedvem aznapra. - Én is magamat. - Valld be, hogy meg akarsz ölni, vagy hogy megfordult a fejedben - motyogtam halkan. - Te bolond vagy! - háborodott fel a szerinte hülye feltevésemen. - A démoni viselkedésünket nagyban befolyásolják az emberi gondolataink és érzelmeink. Ez az egyik legfontosabb szabály, és ezért nem tudtam átváltozni, mert nem tudnék fájdalmat okozni neked, de neked nem vagyok ennyire fontos - hadartam el egy szuszra az egészet. - Csak éhes vagyok, és igenis az vagy - mentegetőzött, de nem igazán hittem neki. - Itt vagyok - esett be Kris az ajtón, de eszem ágában sem volt megmozdulni, csak feküdtem tovább. - Hála az égnek - sóhajtott fel Minho. - Kim Jonghyun, van fél órád megírni a végrendeleted, és elköszönni a pajtásaidtól, mert esküszöm, hogy kitekerem a nyakad, ha végeztem. Indulj! - nyomta meg az utolsó szót, amitől még én is összerezzentem. - Kibummal kell maradjak - felelt egyből, de érezni lehetett a levegőben, hogy rossz választ adott. Kris nagyon védett engem, hiszen volt ő az első számú testőröm, még ha a többiek nem is tudták. Elvileg azért is tanult orvosnak évekig, hogy az ilyen helyzetekkel is kezdeni tudjon valamit. - Nem érdekel, inkább örülj, hogy nem itt téplek cafatokra. Tudod te egyáltalán, mekkora kárt tettél a srácban? A csontja minimum egy hét, mire összeforr, a seb pedig végleg megmarad, eszednél vagy te egyáltalán? Komolyan mondom, húzd ki a beled innen! - váltott szigorú, sőt inkább dühös hangnembe. Jjong még nem tudta, hogy ilyenkor tényleg azt kell csinálni, amit mond, mert ő nem viccel, vele legalábbis nem. Valamiért már az első találkozásukkor sem volt szimpatikus neki, és ez nem is változott. - Megyünk - hallottam Minho gyors válaszát, gondolom meg akarta akadályozni a kialakuló vérontást, amit mindenképp Kris nyert volna meg. Hiába volt Jonghyun sárkánydémon, a dokim a másik fajhoz tartozott, emiatt zokszó nélkül képes volt eltenni bárkit láb alól, ha úgy érezte jónak. Akármennyire is változtatott a viselkedésén, és tartotta kordában a benne rejlő igazi erőt, ő akkor is a gyilkosok közé tartozott, igaz, évtizedek óta nem gyilkolt kedvtelésből.
- Élsz még, Öcskös? - hajolt bele az arcomba, ezért kinyitottam a szemem. - Aha - adtam rövid választ. - Tudod, ha veszélyességi pótlékot kapna utánad az ember, akkor milliomos lehetne - pöckölte meg az orrom. - Ezt ne csináld. - A vérzést gyorsan el kell állítanom, ezért Jonathan segítségével hoztam egy kis vámpírnyálat, amivel ők is el szokták, ha megharapnak valakit. Szerencséd, hogy ilyen ismerősöd van - magyarázott, miközben kotorászott mellettem a táskájában. - Nagyon haragszik rám? - kérdeztem lehangoltan. Nem akartam őt elveszíteni, még ha csak barátként is, de magam mellett akartam tudni. Ha választanom kellett volna a két pasi között, esélytelen lett volna, hogy bármelyiküknek igent tudtam volna mondani. Hiába kívántam Jonghyunt a pokolba a viselkedése miatt, őt is ugyanúgy szerettem, mint azelőtt. Jonathan pedig sokkal többet jelentett nekem, mint azt beismertem magamnak. Ezért nem is tudtam igazat adni Jjongnak, mikor mondta, hogy ugyanúgy érzett Sekyung iránt, mint én a vámpír iránt. Lehet, hogy én sem érthettem meg az ő érzéseit, de ő sem az enyéimet. - Nem haragszik, csak aggódik, de ezt este megbeszélitek majd. Éjfélkor slisszanj ki valahogy, ha kell, bénítsd le az elmeroggyant haverodat. Helyezkedj el kényelmesen, hogy utána már ne kelljen mozgolódnod - segített felülni, hogy rendes pozícióban feküdjek az ágyon, majd a kezébe vett egy nyitott fiolát. - Picit égni fog, majd lezsibbaszt egy ideig, addig gyorsan összevarrom ezt a szépséget - ismertette velem a folyamatot, amit tervezett elvégezni rajtam. Minden, amit mondott, úgy is történt. Az elején majdnem kettészakítottam magam alatt a paplant, annyira elviselhetetlen érzés volt, ahogy a folyadék érintkezett a húsommal, de szerencsére tényleg elkezdett érzéketlenné válni, egyre elviselhetőbbé téve a fájdalmakat, majd sikeresen meg is szűnt, olyan érzést hagyva maga után, mint amikor elzsibbad az ember keze. Aztán elővette a kis „varrókészletét", és nekiállt összefoltozni, amiből az égvilágon semmit sem éreztem. Ezer hálával tartoztam Jonnynak, amiért megmentett egy alapos kínszenvedéstől. - Végeztünk is - törölte meg a homlokát, mikor alaposan be is kötözött. Úgy nézhettem ki, mint egy félig elkészült múmia, akinél elfogyott a fásli. - Köszönöm, hogy megint idesiettél - mosolyodtam el hálásan. - Bármikor, bár azért ne legyen belőle rendszer. Most pedig pihenj kicsit, éjfél után találkozunk kint. Óvatosan mozogj csak majd, én pedig megölöm azt a kölyköt - kacsintott egyet, és megborzolta a hajam, de nekem már nem volt erőm kötekedni vele. - Ne kíméld - mormoltam az orrom alatt. - Nem fogom , aludj csak - terítette rám a takaróm. Nem is kellett kétszer mondani, mert pillanatok alatt aludtam el.