The prince of demons (Befejezett)

18.rész

Azt hittem, hogy álomban vagy mimben egy sötét szobában leszek, de tévedtem. Egy zöld mező kellős közepén ültem, amit egyik oldalról hatalmas fák szegélyeztek, a másikról pedig sziklás hegyek. Alattam a fű olyan puha volt, hogy hirtelen kedvem támadt hemperegni benne. Szerettem a természetet, a finom illatokat, még akkor is, ha tudtam, hogy ez csak a fejemben van. Már csak a kis fehér nyuszi hiányzott, aki elkezd előttem ugrálni, majd odaér hozzám, és megszimatol. Ehelyett hirtelen feltámadt a szél. Kíváncsian álltam fel, és forgattam a fejem, hogy honnan jöhet, amikor megláttam Dreget. Csakhogy messze nem volt az a kis húszcentis cuki sárkány, aki a medálomba karmolt. Kifejlett példánynak sem mondtam volna, de nagy volt. A karmai, a fogai, a szárnyai és úgy mindene sokkal nagyobb lett. Szerintem a hossza simán elérte már a három métert is, a kitárt szárnyai pedig úgyszintén. Nagyon szép volt. - Azta! - böktem ki az első szót, ami eszembe jutott. - Így kéne kinéznem a jelenlegi korommal. De mivel nem találkoztunk eddig, ezért nem tudott fejlődni a testem. Mire felébredsz, addigra azért nagyobb leszek egy kicsivel, és már kommunikálni is fogunk tudni - dörmögte a mély hangján, amitől még a vér is megállt az ereimben. Egyszerre volt szimpatikus és ijesztő is számomra. - És mekkora leszel felnőtt korodban? - kérdeztem kíváncsian. - Hm... akár tizenegy méter hosszú is lehetek, és majdnem öt méter magas. A szárnyfesztávolságom pedig a hosszom kétszerese, hogy minden gond nélkül elbírjon - válaszolta készségesen. Őszintén, elképzelni sem tudtam, hogy mekkora lesz majd, még így a számadatok segítségével sem. Annyi biztos volt, hogy hatalmas. - Gondolom, fogalmad sincs, hol vagyunk most - nézett körbe, követve a tekintetem. - Nem... nagyon - vallottam be félénken. A kérdéséből ítélve ismerős helynek kellett lennie, de nekem nem volt az.. - Az alvilágban. Ez a sárkányok földje volt valamikor, de már kihalt. Évezredekkel ezelőtt az egyik herceg legyilkolta az összes sárkányt, mert azok fellázadtak. Azóta nem is született új, rajtam kívül - ismertette a hely történetét. - De ha évezredek óta nem volt sárkány, akkor te hogy lettél? - tudakoltam tőle, mert nem igazán értettem. Még egy sárkány sem maradhat ennyi ideig a tojásában. - Én nem rendes sárkány vagyok. Én a herceg testőre vagyok, vagyis a tied. Kris a segítőd, aki akkor is ott lehet veled, ha emberek között mászkálsz. Nem kicsit akadnának ki, ha egy óriásgyík követne téged. Eli pedig az én nevelőm volt eddig. Tizenhét éven keresztül ő vigyázott rám, előtte pedig a tojásra - magyarázta el a körülöttem lévő emberek szerepét. - Úgy, mint az Eragonban? Hogy csak akkor kelt ki a sárkány, amikor a megfelelő személy kezében volt? - traktáltam tovább a kérdéseimmel. De hát, elvileg azért történt mindez, hogy tudjunk beszélni, akkor most teljesítsük a feladatot. - Fogalmam sincs, mi az az Eragon, de nem egészen úgy történt. Én ugyanabban a pillanatban születtem meg, mint te. Ugyanis amikor a világra jöttél, akaratlanul is közölted velem. Eli csak kisebb szívrohamot kapott, amikor kidugtam a fejem - hallatott közben egy kis nevetést is, de ezt csak a hangja alapján tudtam megállapítani, mivel az arca meg sem rezdült. - Értem - bólintottam lassan. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy én leszek majd egyszer az, aki a démonok hercege lesz. Sosem voltam egy parancsolgató és uralkodó típus. És mégis, ott állt előttem egy sárkány, aki mindent alátámasztott. Hihetetlen volt. - Eli mondta, hogy minden hercegnek van egy célja, amit nem mindenki tud elvégezni. Nekem mi az? - jutott eszembe az utolsó kérdésem, legalábbis amit fontosnak tartottam hirtelen. - Fogalmam sincs - felelt egyszerűen. Azt hittem, hogy ott helyben lecsapom. - Heh? Azt hittem, ti tudjátok - nyöszörögtem erőtlenül. - Dehogyis. Azt csakis te tudod, hogy mit kell tenned, és akkor leszel teljesen herceg, ha ezt sikerül teljesítened. Ha nem, akkor is te leszel a legerősebb démon, de nem fogod tudni felvenni soha az eredeti alakod - tisztázta a dolgokat. - Viszont egy feladatod van, amit el kell végezz. A vizsgádon, ami három nap múlva lesz, mindenképpen Taeyanggal kell harcolj, és a végén meg kell öld - közölte. - Megölni? De hát ő erősebb nálam, esélytelen, hogy meg tudjam ölni. Ráadásul az egyik társam is - akadtam ki egy kicsit, de nem voltam ideges, inkább csak nyugtalan. Nem szerettem Taeyangot, de azért megölni sem terveztem. - Ez a feladatod, ha nem teszed meg, akkor mindenképp meghalsz majd. - De engem Minho fog húzni, elintézték, hogy ne legyen bajom - kotyogtam el neki a titkot, de hát benne megbízhattam. - Ezt majd megoldom neked, ne aggódj. Viszont mennünk kell vissza. Amit megtudtál, arról senkinek nem szólhatsz. Se Jisubnak, se Jonghyunnak, senkinek. Négyünkön kívül senki nem tudhatja, hogy te vagy a herceg, de ezt majd megbeszéljük, mikor felébredsz. És kérlek, ne ijedj majd meg tőlem - nevetett a végén megint, majd kinyitotta a szárnyait, újabb szélvihart keltve, amikor felrepült velük a magasba. Ámulva néztem utána, majd lassan kezdett eltűnni a mező. - Elég szépen kiütötted, hogy még mindig alszik - hallottam a halk suttogást magam mellől. Nyöszörögve a másik irányba fordultam, de valami mellém esett. Hirtelen kinyitottam a szemeim, és ösztönösen arrébb ugrottam. - Megmondtam, hogy ne ijedezz - hallottam Dreg hangját a fejemben. Tényleg nagyobb lett, már majdnem akkora, mint... mint egy kisméretű kutya. - Bocsánat, még nem szoktalak meg - kértem tőle elnézést. - Mi a helyzet? - kérdezte Kris. - Fáradt vagyok - emeltem át Dreget a másik oldalamra, és én is arra fordultam. Kris halvány mosollyal az arcán figyelt. - Eltart egy kis ideig, amire visszanyered az erőd. Nagy valószínűséggel holnap estig nagyrészt aludni fogsz. - Mi? Kris, nekem három nap múlva vizsgám lesz - emlékeztettem kétségbeesetten. - Nyugodj meg. Dreg már átadott az erejéből, de hogy használni is tudd, ki kell pihend magad, a vizsgára pedig ott leszel - próbált megnyugtatni, és sikerült is neki. Nem tehettem róla, benne megbíztam. - Rendben. És Jisub? - jutott eszembe megint a bácsikám. Hiába kaptunk össze múltkor, mégis nagyon hiányzott már. - Azt mondtam neki, hogy leütöttél és elfutottál, mert megijedtél a vizsgától. Reggelig kerestünk a környéken, de nem kerültél elő - mesélte el röviden a hazugságát. - Ezért ő fog megölni, nem pedig Taeyang - vágtam kétségbeesett képet. Dreg befészkelte magát az ölembe, és pihent. - Hát, annyi szent, hogy iskoláig nem nagyon fogod kitenni a lábad a házból - húzta el a száját. - Akkor ezt elég könnyen megúszom - könnyebbültem meg egy kicsit. - Nem fog megenni, emiatt ne aggódj. Viszont jobban járnál, ha aludnál még. Össze kell szedd magad. Dreg is alszik - biccentett a sárkányom felé. Észre sem vettem, hogy beszélgetés közben végig a hátát simogattam. Még nem voltak tüskéi, így nem jelentett gondot. - Rendben - egyeztem bele. - Elvigyem Dreget? - kérdezte miközben felállt. - Nem, hagyd csak - ráztam a fejem, és simogattam tovább Gömböckét. Nekem akkor is Gömböcke fog maradni, ha már tíz méteres lesz, ugyanis amikor alszik, akkor olyan a formája. - Ha kell valami, akkor szólj - intett az ajtóból. - Okés - integettem vissza, és miután becsukta az ajtót, visszafeküdtem. Dreget a mellkasomhoz húztam, pont úgy, mint kiskoromban a kedvenc plüssállatomat. - Ha összenyomsz, kettéharapom a torkod - mondta nevetgélve. - Nem foglak - motyogtam vissza, és nemsokára, igazat adva Krisnek, el is aludtam. Nem álmodtam semmit, csak arra emlékszem, hogy többször is felébredtem és visszaaludtam. Egyszer az alvótársam is megfordult, és pont úgy helyezkedett, hogy a feje a nyakamban legyen. Még az is jólesett, amikor a meleg levegőt fújta rám. Amennyire féltem tőle reggel, annyira szerettem meg pár óra alatt. Egyedül sétáltam a sötét utcán. Kris ezt tartotta a legjobb ötletnek, mert így nem bukhattunk le, ha megtalálnak Jisubék. Óvatosan közlekedtem, mert nem szívesen futottam volna össze Taoval, vagy az egyik csatlósával. Az erőm fele sem tért még vissza, nemhogy erősebb lettem volna. Gömböcke elég szépen leszívta az energiám. - Élsz még? - kérdezte Dreg a fejemben, amitől egy pillanatra megijedtem. Alapjáraton már hozzászoktam, hogy a fejemben beszélnek, de olyankor nem mászkáltam egyedül a sötétben. - Igen megvagyok még - mondtam félhangosan. Kicsit féltem, hogy hülyének néznek, mert magamban beszélek, de Dreggel még csak így tudunk társalogni. - Akkor ne ijedj meg, de valaki követ. Nem Tao embere, nem tudom, ki az. - Nagyot nyeltem, és gyorsabbra vettem a tempót. A szívem, a torkomban kezdett dobogni, és a levegőt is szaporábban vettem. Megijedtem, még szép, hogy megijedtem. Pár perccel később, mikor úgy éreztem, hogy már biztos lehagytam, megfordultam. Nagyot tévedtem, mert még mindig jött utánam. - Még mindig jön - suttogtam, és újra sietni kezdtem. Sőt, majdnem futottam már. - Csak szedd a lábad - utasított Dreg, én pedig hirtelen futásnak eredtem. Gyorsan hátrapillantottam, és elkönyveltem, hogy a másik is nekieredt. Minden erőmet beleadva rohantam előre, remélve, hogy lassan belefutok végre valakibe, közben egyfolytában hátrapillantottam a vállam felett. Az alak egyre közelebb ért hozzám. - Gyerünk, Key, fuss! - zaklatott tovább Dreg. Könnyen mondta, de nekem már majd' szétment a lábam, és a fejem is zúgott. Messze nem voltam kipihenve, és még éhes is voltam, ugyanis az utolsó alkalomról lemaradtam Eli-ék miatt. A végső erőtartalékom is felhasználva rohantam tovább, de már egyre közelebb hallottam a cipő és beton súrlódásának hangját. Ekkor elkövettem a legnagyobb hibát. Hátranéztem, és ezzel esélyt adtam neki, hogy teljesen beérjen. Annyi időm sem volt, hogy megforduljak és tovább szaladjak, mert már elkapta a karom. A srác nem volt koreai, de még ázsiai sem. Talán európai vagy amerikai lehetett. Azt viszont nem vitathattam, hogy eszméletlenül helyes srác volt, szinte tökéletes. - Mi a helyzet? - kérdezte győztes vigyorral a száján, közben alaposan végignézett rajtam. - Mit... akarsz? - A hangom teljesen elvékonyodott, és így teljesen olyan lett, mintha egy lány szólalt volna meg. - Csak egy kis vért, másra nincs szükségem - nyalta meg az alsó ajkát, ezzel felfedve előttem a szemfogait. - Nem fog fájni, szépen elalszol, és nem kelsz fel többet - mondta a nyugtató hangján, de én nem nyugodtam meg. Egy rohadt vámpír akart megcsapolni. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne - suttogtam rémülten. - Változz át, különben megöl. Siess! - parancsolta a hang a fejemben. - Szerintem meg igen. Ilyen szép srác vérét még amúgy sem kóstoltam - ismételte meg a nyelvével az előbbi mozdulatot, közben a falnak nyomott, és a két karom lefogta. - Rajta, Kibum! - kiáltotta Dreg. Én csak összeszorított szemmel vártam, hogy végezzen velem. Hallottam, ahogy a fülem mellett szuszogott, majd a nyelvével végignyalt a nyakamon. Akaratlanul is beleremegtem, amin elmosolyodott, de nem szólalt meg. - Szánalmas vagy, hogy ilyen könnyen feladod - szólt újra Dreg, de a hangja tele volt megvetéssel. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, de erőm sem volt, hogy tegyem, amit kell. - Nem megy - motyogtam alig hallhatóan. - Nem hagyhatod, hogy megharapjon! - kiáltotta el magát. Próbáltam eltolni a vámpírt, de ő erősebbnek bizonyult. - Nyugalom - suttogta kéjesen a fülembe. - Kérlek, ne csináld - nyöszörögtem neki, de ő csak tovább játszott a nyakammal. - Sssh, óvatos leszek, ne félj. - Alig mondta ki, de már éreztem a fogai hegyét a bőrömbe hatolni. Hirtelen mozdulni sem bírtam, egészen addig, amíg az első két szívás véget nem ért. Akkor szabadult fel bennem az adrenalin, és olyan erővel taszítottam rajta, hogy hátratántorodott. Megint olyan gyorsan változtam át, mint Jisubnál. - Megmondtam, hogy ne érj hozzám - sziszegtem a fogaim közül. - Már amikor játszottam a nyakaddal, akkor éreztem, hogy te nem vagy ember - rázta nevetve a fejét. - De meg kell mondjam, nagyon finom a véred. - Felejtsd el, hogy többet is kapsz belőle - reagáltam kicsit flegmábban. - Nyugi, nem is kell több. Démonok vérét nem fogyasztom szívesen, szóval nem bántalak - emelte a magasba a kezét, és eltüntette a fogait. Kis vacillálás után, én is felvettem az emberi alakom. - Jonathan Kingston vagyok, a vámpírok vezérének fia - nyújtott kezet. - Kim Kibum. A démonok fejedelmének unokaöccse - viszonoztam a gesztust, és kezet ráztam vele. - Sajnálom azt a harapást, de nagyon éhes vagyok - hajtotta le szégyenkezve a fejét. - Én is az vagyok - értettem vele egyet –, de meg kell keresnem a bácsikám - néztem én is lefelé. - Értem, akkor még egyszer sajnálom. Talán még találkozunk - mosolyodott el kicsit. - Igen, én is remélem - mondtam őszintén, mire odajött és megölelt. Először nem tudtam mit kezdjek magammal, végül már emeltem a kezem, amikor... - Engedd el te szemétláda! - üvöltötte valaki teljes torokból, és leteperte a vámpírom. - Minho, engedd el! - szóltam rá, és lerángattam Jonathanról. - Normális vagy? Megölhetett volna! - állt szembe velem, és szigorúan nézett a szemeimbe. - Csak megölelt - védtem meg a vámpírt. - Aham, azért véres a nyakad? Vagy esetleg felkínáltad magad neki vacsorának? - faggatózott tovább. - Nem. De semmi bajom nincs, szóval ne balhézz itt, kérlek - válaszoltam nyugodt hangnemben. - Én megyek, Kibum. Majd találkozunk - intett Jonathan, és a sarkon eltűnt. - Amúgy meg hol a szarban voltál? Mindenki aggódik érted. Jisub minden percben téged keres. Jonghyun azt hiszi meghaltál, a srácok nyugtatják, hogy semmi bajod. Erre megjelensz véres nyakkal, egy vámpírral ölelkezve. Tudtad, hogy a vámpírokkal nem vagyunk jóban? Te meg az örökössel pletykálkodsz - hadarta tovább a mondókáját. - Te is hiányoztál, Choi Minho - öleltem magamhoz, hogy elhallgattassam. Minho megmerevedett az elején, aztán fokozatosan lazult a testtartása, végül visszaölelt. A fejem a vállába fúrtam, és elmosolyodtam. - Aggódtam érted, te lökött szöszi - simogatta a hátamat. - Komolyan? - dőltem hátra, hogy a szemébe tudjak nézni. Minho mindenhova nézett, csak rám nem. Nem tudtam eldönteni, hogy hazudott-e, vagy csak cikinek tartja. - Igen, aggódtam érted, ahogy a többiek is. Még Taeyang is, mert így nem tud veled harcolni - húzta el szomorúan a fejét. - Nem úgy volt, hogy veled harcolok? - kérdeztem tettetett ijedtséggel. Már régen tudtam, hogy nem így fog történni, mert Dreg elintézi, de nem gondoltam, hogy ennyire gyors lesz. - Úgy volt, de valaki köpött a többieknek. Jisub persze tagadta az egészet, és azt mondta, hogy ha megtalálja a hazugot, akkor megöli. Szóval az lett a sorsolás vége, hogy Taeyang húzott téged. Sajnálom, Key, de ígérem, hogy ha kell, megszegem a törvényt, és megmentem az életed - szorított újra magához, én pedig megint hozzábújtam. Jólesett a közelsége. - Jisubék? - kérdeztem, mikor már elengedett. - Szerintem téged pórázra fog kötni ezentúl. Nagyon ki van bukva - közölte maga elé bámulva. - Fáj a nyakad? - kérdezte, de még mindig nem nézett felém. - Nem vészes - ráztam meg a fejem. - Mégis mit képzelsz te magadról? Próbálok jó fej lenni, erre fogod magad, és lelépsz, mert neked olyan kedved van? Halálra aggódtam magam miattad! - üvöltött velem Jisub, mikor meglátott, és túlestünk az üdvözlésnek szánt pofonján. Kris sajnálkozva szegte le a fejét. - És még meg is haraptak. Szerencséd, hogy Minho ott volt. Az a vámpír meg is ölhetett volna - folytatta az oktatást, de közben már Kris is ott volt mellettem, és a sebet fixírozta. - Ezt hol szerezted? - tudakolta kissé sápadtan. Elmeséltem nekik, hogyan találkoztam Jonathannal, és hogy nem lett semmi komolyabb bajom. Kicsit égett, de nem volt vészes. Simán elviseltem. - Mivel te még nem ettél, ezért megvárjuk, míg végzel. Utána hazamegyünk, és rád zárom az ajtót, mondjuk száz évre - morogta mérgesen. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mert előkerültem, ezért még a pofon miatt sem haragudtam rá. Bár nem érdemeltem meg, mert nem tehettem az eltűnésemről, de nem mondhattam el neki az igazat. Dreg azt mondta, hogy azért nem beszélhetek Jisubnak, mert akkor túlzottan féltene, és nem hagyna nekem teret. Márpedig arra sok szükségem lesz, ha elkezdünk edzeni Krissékkel is. A másik ok az, hogy véletlenül is kitudódhat, és akkor Tao vagy bárki erőszakkal kényszeríthetne arra, hogy az ő oldalára álljak, még azelőtt, hogy teljesen megkapnám a herceg erejét. A vadászat megint sikeresen meglepett. Nem tudom, mi ütött belém, de ahelyett, hogy levágtam volna az áldozataim fejét, átharaptam a torkukat, és közben mellkason szúrtam őket. Nekem ez már morbidnak számított volna, de miközben csináltam, nem is foglalkoztatott a dolog, csak már enni akartam. Minden egyes falatot élveztem, és még az sem érdekelt, hogy a többiek már összesúgnak a hátam mögött, amikor a negyedik férfit öltem meg. - Jóllaktál? - fogta meg a vállam Jisub. - Igen - feleltem, lenyalva a számról az odaszáradt vért. - Akkor megyünk haza. Jonghyun szerintem meg fog ölni téged - veregette meg a vállam, majd a szokásos teleportálás következett. Beszédelegtem a kapun, de még körbenézni sem volt időm, mert Jonghyun letepert a földre. Ráült a combomra, és lefogta a kezeimet is, hogy moccanni se bírjak. - Gyűlöllek, Kim Kibum! El tudod képzelni, mennyire aggódtam érted? Már azt hittem, meghaltál! - kiabálta az arcomba, a szemeiben pedig könnyek gyülekeztek. - Sajnálom - nyöszörögtem. Megsajnáltam, hogy ilyennek kellett lássam, de legalább megtudta, hogy nekem milyen érzés volt. - Key, pihenj lassan. Fel kell készülj a vizsgára - figyelmeztetett Dreg. - Könnyen mondod - válaszoltam neki halkan, de Jjong még így is hülye fejjel meredt rám. - Mi van? - kérdezte nagyokat pislogva. - Semmi, csak fáradt vagyok. Leszállnál rólam, kérlek? - dünnyögtem, ő pedig lassan lekászálódott a lábaimról. Megkönnyebbülten vettem egy mély levegőt, és én is felálltam. - Nem csinálsz többet ilyet, ugye? - meredt rám a kiskutya szemeivel. Hát nem lehet neki ellenállni. - Nem, nem áll szándékomban - mosolyodtam el, és őt is megöleltem. - De most megyek aludni - veregettem meg a végén a hátát, és elengedtem. Eszem ágában sem volt még egyszer rájuk ijeszteni. Elég volt nekem egyszer látnom, hogy mennyire szenvednek. - Jó éjt, Key - szólt még utánam, majd a barátnőjéhez fordult, aki nemrég lépett be a kapun. Fáradtan terültem ki az ágyamon, és kicsit sem lepődtem meg, amikor Jisub még utoljára leellenőrzött. - Sajnálom, de nem bízom meg benned. Legalább is egy ideig biztos nem - nézett rám csalódottan. Még hallottam, hogy tényleg rám zárta az ajtót. Nem különösebben izgatott a dolog, amúgy sem mentem volna sehova. - Jó éjt, Kibum - köszönt el Dreg is. - Neked is - mondtam az üres falaknak. Reménykedtem benne, hogy lassan majd a gondolataim segítségével is beszélhetek vele, mert így hülyének fognak nézni az emberek. Addig is, be kellett érnem ezzel.