The prince of demons (Befejezett)

17. rész

- Ez lehetetlenség - mondtam, és közben röhögtem kínomban. A hang tulajdonosa ott állt velem szemben, és én mégsem hittem el, hogy ő az, mivel az első alkalomnál is ott volt a közelemben. - Ha te vagy, akkor miért nem mondtad el előbb? Lett volna rá alkalmad bőven, ahelyett, hogy az őrületbe kergettél - mondtam teljesen nyugodt hangon. Nem lett volna értelme kiabálni, mert akkor megjelentek volna Jisubék is, és semmit nem tudok meg. Valami nagyon sántított a dologban, csak éppen nem tudtam rájönni, hogy mi az. - Key, ez bonyolultabb, mint gondolod. Nem így akartuk intézni, de mivel ez a vizsga dolog bekavart, ezért előre is sajnálom - rágta a szája szélét Eli. - Miről beszélsz? - kérdeztem tőle, közben Kris is odajött mellé. - Itt nem mondhatom el. Gyere velem, és akkor elmondok mindent - nyújtotta a kezét. Krisre néztem, aki csak bólintott egyet, mégsem csináltam semmit. - Jisubékkal mi lesz? - kérdeztem, mert nem akartam, hogy aggódjon. - Kris beadja, hogy elszöktél vadászat közben, mert megijedtél a vizsgától. Két-három nap múlva már vissza is mehetsz - informált Eli. - Ezért meg fog ölni, ha visszamegyek - fintorogtam, és komolyan is gondoltam. - Szóval inkább nem akarok tudni semmit, és most visszamegyek a többiekhez - léptem hátra kettőt, de Kris elkapta a karom. - Ez nem így működik, Kibum. Mindenképp Eli-al kell menj, nem lesz semmi bajod - próbált nyugtatni, de én egyre jobban féltem tőlük. - Tényleg nem fogunk bántani, akkor már megtehettük volna. Bízz bennünk, mert ha elutasítasz, akkor erőszakkal kell elvigyelek, bármennyire is nem szeretném ezt - lépett felém, és újra a kezét nyújtotta. Futni akartam, de esélyem sem lett volna. Kris ezerszer erősebb volt nálam, ráadásul ott volt Eli is, aki... akiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. - Hova akarsz vinni, és mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem félénken, mert már teljesen úgy éreztem, hogy nem ismerem az előttem álló két személyt. - Csak beszélgetünk, elmagyarázok mindent az elejétől fogva - mondta kissé türelmetlen hangon. Bizonytalanul tettem a kezem az övébe. Azt hittem, teleportálni fogunk, de tévedtem. Viszont hirtelen már nem féltem, teljesen megnyugodtam. Ösztönösen követtem őt kifelé az utcából, egészen egy fehér autóig. Kinyitotta a hátsó ajtót, majd miután beszálltam, be is csukta utánam. Útközben nem szólt hozzám, csak a vezetésre figyelt. Néha észhez tértem, és féltem, hogy marhaságot csinálok, aztán újra megnyugodtam. Olyan volt, mintha valami drogot szívtam volna. Biztos voltam benne, hogy Eli jelenléte volt rám hatással, csak azt nem tudtam, miért. Körülbelül húsz perc után álltunk meg egy hatalmas szálloda előtt. Ismertem a helyet, mert rengetegszer szerepelt az újságokban, mint az egyik legdrágább hely. Meglepődtem, hogy mit keresünk ott, de nem volt erőm megszólalni. - Ezt húzd fel, és gyere - nyomott a kezembe egy kapucnis pulcsit. Megtettem, amit kért. A kapucnit a fejembe húztam, és követtem befelé. Többen is megnéztek minket, de nem különösebben foglalkoztak velünk. Beszálltunk a liftbe, majd Eli megnyomta a tizenegyes számot. - Helyezd magad kényelembe - mutatott a szobában lévő kanapéra, én pedig leültem. Az ablak teljesen el volt sötétítve, hogy még véletlenül se lehessen belátni. - Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdezte. - Egy pohár víz jólesne - mondtam még mindig kicsit kábán. Elővett egy poharat, megtöltötte, majd odajött vele hozzám. A poharat a kezembe adta, ő meg leült velem szembe az egyik fotelbe. - Sajnálom - kulcsolta össze a kezét az ölében. - Mégis... mit? - néztem rá bambán. - Mindent. Azt, hogy hazudtam, hogy irányítottalak, és úgy mindent - húzta el a száját. - Nem haragszom, csak tudni akarom, mi folyik itt - tettem le a poharat, és hátradőltem. Már nem éreztem Eli nyugtató hatását, de már nem is féltem. Ketten ültünk egymással szemben, és úgy beszélgettünk, mint régen, csak sokkal komolyabb dolgokról. - Akkor kezdjük azzal, hogy te kérdezel, én pedig válaszolok - adta meg a lehetőséget, hogy csillapítsam a kíváncsiságom. Ezzel az volt a baj, hogy túl sok mindet akartam tudni hirtelen. - Nem te vagy a hang, igaz? - tettem fel az első kérdést, mert biztosra vettem, hogy Eli nem lehetett az. - Okosabb vagy, mint gondoltam - nevette el magát, de pillanatok alatt el is komolyodott. - Nem, tényleg nem én vagyok. Vagyis... én közvetítettem neked, mert amíg nem lépsz kapcsolatba az igazival, addig ő nem tud veled kommunikálni - válaszolta. - Ki a hang? - kezdtem izgatott lenni. Eli elbambult, és mereven nézett. - Akkor jött a világra, amikor te, csak ő ezerszer erősebb már. Viszont addig nem tud tovább fejlődni, amíg nem találkoztok - mondta még mindig erőteljesen koncentrálva. - Gondolom, Jisub már mesélt a démonok történelméről és a hercegről is, szóval azt a részt ugorhatom - nézett fel rám. - Igen. De mondd már... - Türelem - csitított el. - Először beszéljünk rólad. Tudsz bármit is arról, hogyan lettél démon? - kérdezte még mindig teljesen nyugodtan. Én már kevésbé voltam az. - Nem, de egy álomra emlékszem, amikor elgázolt egy autó. Akkor anya mutatott magán egy tetoválást, ami hasonló volt, mint ami rajtam is van - emlékeztem vissza. - Az nem álom volt. Akkor ott egy pillanatra meghaltál elvileg, de ez nem biztos. Azt mondják, csak akkor lehet odaadni a démonnak a medálját, amiben az erejét hordozza, ha egyszer meghal. Máskülönben a medál öli meg őt, és akkor többet nem ébred fel. De ez még nem biztos, hogy így is van - vont vállat. Nagyokat pislogva néztem rá. Nekem nem rémlett, hogy meghaltam volna akkor, inkább olyan volt, mintha elájultam volna. Még az orvos sem mondta, hogy ez történt. - Akkor anya is démon volt, ugye? - próbáltam megfejteni a dolgot, de semmivel nem voltam előrébb. - Igen. Démon lehetsz úgy, hogy csak egy szülő volt az a családból, viszont te sárkánydémon vagy. Ezek a démonok rangosak, ami azt jelenti, hogy mindkét szülő sárkánydémon kell legyen... - Apám angyal - vágtam bele. - Még nem fejeztem be, Kibum - forgatta meg a szemeit. - Azt akartam mondani, hogy a többieknél így volt, kivéve nálad. Neked csak anyád volt az, apád angyal, és még Jisub sem sárkánydémon, ahogy a testvéred sem - sorolta fel a többieket is a családból. - Kilyukadunk végre valahol? - kezdtem el nyafogni. Több mint egy órája beszélt, de még mindig ugyanott voltam, ahol előtte. Nem tudtam semmit, még azt sem, hogy mit kerestem ott vele. - Azt már észrevetted, hogy te más vagy, mint a többiek. Nemcsak a mintád más, hanem te magad is. De nekünk az volt feltűnő, hogy sárkánydémon lettél, miközben nem lehettél volna az. Sőt, még démon sem, mivel apád angyal. Neked hétköznapi embernek kellett volna lenned a két erő kiegyenlítése miatt. Aztán jött a hang. Nem gondoltam volna, hogy fog rajtad működni. Amikor nekilöktelek a kőfalnak, és utána mondtad, hogy hallod, akkor tudtam, hogy te vagy az - mesélte kicsit izgatottabb hangon. Én vagyok az... mégis micsoda? - Csak ez járt a fejemben, mert egy árva szót nem értettem meg azon kívül, hogy nem lehetnék démon. - Eli, kezdek fáradni és marha éhes is lenni. Essünk túl ezen a beszélgetésen, hogy mehessek végre - kérleltem. - Kilencven százalék, hogy te... hogy te vagy a herceg - nyögte ki nagy nehezen. Hogy mit reagáltam? Röhögtem. Oltári hangosan röhögtem, sőt, még el is dőltem az ágyon. Ekkora marhaságot is csak ő találhatott ki. Én vagyok a leggyengébb démon, és pont rám találták ezt ki? Még azt is előbb elhittem volna, hogy valójában lánynak születtem. Ez viszont hihetetlen volt. - Szólj, ha abbahagytad - mondta unottan, de nem hatott meg, mert folytattam. - Ha így folytatod, akkor nem fogod megtudni, hogy ki a hang - mondta közben, én pedig hirtelen megpróbáltam befejezni. - Bocs, csak ekkora marhaságot sem mondott még nekem senki - mondtam még kisebb röhögésekkel. - Mert ez az volt. Én nem lehetek az - vágtam komoly arcot, ő viszont nem röhögte el magát. Tényleg komolyan gondolta. - Ma itt alszol. Felteszek egy kérdést, amire reggel válaszolnod kell, rendben? - kérdezte. - Aham, okés - biccentettem, és vártam. - Válassz ki az eddigi életedből egy személyt, akire minden további nélkül rábíznád az életed. Csak egy ember lehet, akiben tényleg megbízol. Reggel hatkor jövök, és akkor válaszolsz rá. Addig is, jó éjszakát - állt fel, és otthagyott egyedül. Kire bíznám magam? Ez a kérdés ugrált a fejemben egyfolytában, a válasz mégis ugyanaz volt: Jonghyunra. Ő mindig megvédett, kisegített már a kezdetektől fogva. A legjobb haverom volt, aki nélkül nem tudtam volna elképzelni az életem többé. Jjong volt az a személy, akiben vakon is megbíztam volna. Úgy gondoltam, hogy ő ugyanezt mondaná rólam, mert elég szoros kötelék alakult ki közöttünk. Úgy ismertük egymást, mint senki más. Tudtam mikor fog tüsszenteni, pislogni vagy éppen levegőt venni. Mindent tudtam róla, amit csak kellett. Még akkor is ezeket az érveket soroltam fel magamban, amikor befeküdtem a frissen vetett ágyba. Jonghyun volt a válasz, számomra legalább is ő volt. Másnap reggel arra ébredtem, hogy Eli próbál felrázni. - Kelek már, naaa - morogtam a párnába, de eszem ágában sem volt kikelni az ágyból. - Jó is lenne - mondta kedvesen. Nagy nehezen feltápászkodtam. Eli egy tálca reggelit nyomott az ölembe. - Estig érd be ezzel - nézett rám szomorúan. - Rendben - egyeztem bele, és beleharaptam az egyik húsos szendvicsbe. - Szóval, mondj egy nevet - tért egyből a lényegre. - Kris - vágtam rá, de abban a pillanatban meg is lepődtem. Egész éjjel Jonghyunt istenítettem, mégis Kris nevét mondtam. Nem értettem, hogy miért tettem. Igaz, Kris rengeteget segített nekem, de korán sem ismertem annyira, mint Jjongot. Visszagondolva viszont, abban a pár napban, amit velük töltöttem, nagyon megkedveltem, és amikor a hang a fejemben volt, akkor mellette éreztem magam a legnagyobb biztonságban. - Helyes válasz - mosolyodott el Eli. -, ugyanis, ő a hivatalos segítője a hercegnek. - Eli, biztos vagy te ebben? - kérdeztem meg komolyan, mert én kételkedtem benne. - Tudod, a hercegnek nem kell kigyúrt állatnak lennie. Az ereje a fontos, és az esze, amivel irányítani tud. És még nem ma leszel herceg, hanem majd idővel. Minden hercegnek volt egy célja, amit teljesítenie kellett ahhoz, hogy megkapja a teljes erejét. Nem sikerült mindenkinek, mert nem egyszerű a dolog - magyarázta el. - Most pedig bemutatom neked a hang eredeti tulajdonosát - húzta mosolyra a száját. - Tényleg? - tettem félre a tálcát, és izgatottan vártam, ki lehet az . Eli kiment és egy... egy csupasz... összegömbölyödött izével jött vissza a tenyerében. - Key, ő itt Dreg - mutatott rá a valamire halkan suttogva, ugyanis a gömböc aludt, azt hiszem. - Eli, ez... ez micsoda? Még szőre sincs. Úgy néz ki, mint egy kínai kopasz kutya, de még azok is szebbek - kezdtem el fintorogni. - Kibum, ne beszélj így. Ez az izé, ahogy te fogalmaztál Dreg. Ő lesz az, aki miután behatol az elmédbe, átadja az erőd egy kicsiny részét - mondta, de nekem eszem ágában sem volt hozzáérni. - Gusztustalanul néz ki - suttogtam, de kételkedtem, hogy érti, amit mondok. - Itt hagyom neked. Ha felébred, akkor majd megismerkedtek egymással. Nekem dolgom van. Vigyázz rá! - nézett rám szigorúan. Én csak felhúzott lábakkal figyeltem, ahogy leteszi gömböcöt az ágyam végébe, és elmegy. Komolyan otthagyott vele. Hosszú ideig csak mozdulatlanul meredtem a kis valamire, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy nem ébredt fel, megpróbáltam kimászni az ágyból. Először csak az egyik lábam lógattam le, majd lassan a másikat is; így már az ágy szélén ültem. Egy kicsi szünetet tartottam, hogy ellenőrizzem gömböckét. Még mindig nem mozdult, aminek nagyon örültem. Reméltem, hogy fel sem fog ébredni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor sikeresen elvégeztem a dolgom a fürdőben. Aztán nekiálltam fogat mosni, közben Kris járt a fejemben. Még mindig nem értettem, hogy miért az ő nevét mondtam Jonghyun helyett. Befejezésként gyorsan öblítettem egyet, aztán indultam volna vissza a szobába, de Gömböc ott állt előttem.. Hirtelen felsikítottam, és felugrottam a kád szélére. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy csaj, aki megijedt egy egértől. - Menj innen! - szóltam rá, mint egy kutyára, pedig nem kutya volt, hanem... sárkány. Gömböc egy kicsi szürke sárkánybébi volt, ránézésre alig húsz centi hosszú. A szárnyai a padlót súrolták, ahogy felém totyogott a négy kicsi... mancsán. A szemei viszont hatalmasak voltak, és rikító kékek. Így jobban megnézve, már nem is volt annyira ronda és ijesztő. Ennek ellenére nem akartam lemászni a kád széléről. Gömböc, vagyis Dreg elég makacs kis személyiséggel volt megáldva. Erőteljesen csapkodni kezdte a kicsi szárnyait, amik nem voltak nagyobbak a fél tenyeremnél. Még én is láttam, hogy nem tud velük repülni, de ő nem adta fel. Én pedig megsajnáltam. Leléptem mellé, és vártam, mit fog csinálni. Kicsit féltem tőle, de egy pillanat alatt össze tudtam volna törni az összes csontját, olyan apró volt. Erre viszont nem került sor, ugyanis ő csak ült a kis fenekén, mint egy kiskutya, és rám meresztette a gyönyörű szemeit. - Mit szeretnél, mi? - kérdeztem tőle, de tudtam, hogy amíg nem hatol az elmémbe, addig nem fogunk tudni szót érteni egymással. - Gyere, visszateszlek az ágyra - guggoltam le mellé, és odatartottam neki a kezem, hogy rámásszon. A kicsi testén még messze nem lehetett érezni a pikkelyeket, inkább puha, vékony bőre volt. Mielőtt fel tudtam volna állni vele, ő hirtelen felfutott a vállamra, és ott helyezte magát kényelembe. Egy pillanatig kirázott a hideg, de próbáltam gyorsan túltenni magam rajta. - Na, látom összehaverkodtál vele - jött be Kris az ajtón. - Az túlzás, de annyira nem vészes - mondtam, és leültem az ágyra, majd letettem magam mellé Dreget is. - Beszéltetek már? - kérdezte. - Nem tudunk beszélni még - ráztam meg a fejem, és a sárkányra néztem, aki a kis karmait éppen a felsőmbe akasztotta, hogy felmásszon rám. Nem fájt, de azért kellemes érzés sem volt. - A medálodhoz akar eljutni - mutatott a mellkasomra Kris. - Minek? - néztem rá rémülten, közben pedig próbáltam lehámozni magamról a kis szörnyet. - Mert az a te erőd gyűjtőhelye. Ahhoz, hogy átadjon az övéből, össze kell kapcsolódnia vele. Nem lesz fájdalmas, csak kiüt egy-két órára. Legalábbis Elinak ezt mondta. Meg azt is, hogy olyan lesz, mintha álmodnád a beszélgetést vele, az elsőnél mindenesetre biztosan úgy fogod érezni - mesélte, közben Dreg szárnyát birizgálta, akit a kezemben tartottam. - Na neeem, nekem elég volt már ebből a sok hülyeségből, ami ebben a három hónapban történt - ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy igazából nincs választásom. Ha ennek így kell történnie, akkor előbb vagy utóbb be is fog következni. - Jobb előbb túlesni rajta - veregette meg a hátam. - Itthagylak titeket, este majd benéz valamelyikünk - mosolygott rám, és ő is elment. - Ha fájni fog, esküszöm, megöllek utána - fenyegettem meg a kis gyíkot a kezemben. Ezután kigomboltam az ingem felső két gombját, és hanyatt feküdtem. Dreg utoljára még a szemembe nézett, utána belekarmolt a medálba. Erős fájdalom futott végig az egész testemen, majd minden izmom megfeszült, végül tényleg elájultam vagy elaludtam.