The prince of demons (Befejezett)

49.rész (Kibum POV)

Életben vagyok, de talán mégsem. Nem tudom, ki vagyok, ki voltam a felébredésem előtt. Csak belecsöppentem ebbe a világba, ahova hívtak. Erős vagyok, ezt én is érzem, és a sárkány is mondta nekem. Azt tudom, hogy a Sátán vagyok, a herceg valódi énje, az alvilág legerősebb lénye, aki a démonokért felelős. De ki voltam előtte? Milyen volt az emberi személyiségem? Mert volt olyanom, ebben biztos vagyok, de Dreg sem emlékszik rá, ahogy a saját életére sem. Mindketten olyanok vagyunk, mint akik amnéziában szenvednek, csak ezek az emlékek talán sosem térnek vissza, hiszen az emberi részem halott, az akkori emlékeimmel együtt. A hosszadalmas álmom alatt a régi énem megkért, hogy segítsem a démonokat, és keressem meg a bátyját, a kéksárkányt, aztán végleg eltűnt a semmiben. Egyáltalán hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? Ki ölt meg? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amikre egyszerűen nem tudtam választ találni. Mint egy üres könyv közepe, aminek az eleje és a vége is üres. A végét én alakíthatom, de az eleje sohasem telik be. - Indulnunk kell - állt fel mellettem Dreg, nem sokkal azután, hogy felébredtünk. Én is éreztem, hogy baj van, de nem igazán tudtam, micsoda. Aztán hirtelen bevillant egy kép, ahogy két démon gyilkolja egymást. - Vess véget neki! - utasítottam telepatikusan a kéksárkányt, mert éreztem a jelenlétét, bár fogalmam sem volt, hogy ki az. -Teleportálva gyorsabban odaérnénk - javasolta a sárkány. - Tudom. Viszont előtte van egy kis dolgunk. Nem vagyok annyira erős még, hogy egyedül legyőzzek egy egész hadsereget, segítséget kell kérnünk - avattam be a tervembe. Rengeteg dolgot tudtam az alvilágról, mintha beleültették volna a fejembe. Tudtam, hogy a démonokat a farkasok és a tündérek támadták meg, hogy a vámpírok és angyalok a szövetségeseink, valamint hogy az ötödik nagyhatalom, a kentaurok semlegesek. Ezek mind a fejemben voltak, ahogy az erőm használatáról minden, emlékeim viszont egyáltalán nem voltak. Nem értettem a logikát. - A kentaurokhoz akarsz menni? - kérdezte a társam. Csak egy apró bólintással válaszoltam, majd felmásztam a hátára, és elindultunk. - Segíteni fognak szerinted? - kérdezte Dreg már a levegőben. - Fognak. Még egy régebbi ügy miatt tartoznak a hercegnek. Nem pont nekem, hanem egy előzőnek, de az nem számít. Ők becsületesek, nem fognak cserbenhagyni minket - válaszoltam. Ettől viszont még nem kellett volna mindenképp a mi oldalunkra állniuk, mert ez a segítség csak egy régi tartozás kiegyenlítésének számított. - Kibum, aludj egy kicsit, még nem vagy teljesen jól - dörmögte Dreg, miközben az égen szárnyalt. Elképesztő volt fentről a kilátás. A fák is olyan aprónak tűntek alattunk, mintha egy miniatűr makett lenne csak az egész. - Te sem vagy, mégis itt repkedsz velem - szálltam vele vitába. - Én sokkal gyorsabban erőre kapok, mint te. Meg csak féltempóval haladok, így rengeteg energiát megspórolok. Te viszont tényleg pihenj kicsit közben, vigyázok rád. Délutánra a kentauroknál leszünk. - Jó, pihenek egy kicsit - adtam meg magam. Dregről lehetetlenség volt leesni, mivel rettentően széles háta volt, és a vastag tüskék is védelmet nyújtottak. És még ő is vigyázott rám. - Kibum, itt vagyunk, leszállok - ébresztett a sárkány. Nem is emlékeztem, mikor aludtam el. Álmodni sem álmodtam semmit, szinte kiesett minden azután, hogy lecsuktam a szemem. Ez is csak arra utalt, hogy még feleannyira sem voltam jól, mint szerettem volna. - Csak ne taposs össze senkit, ha lehet – nyújtóztattam ki a végtagjaimat, majd még egy nagyobb ásítást is megengedtem magamnak. - Elég nagy vagyok ahhoz, hogy lássanak – motyogta, miközben egy kisebb patak mellett földet ért. Szép hely volt, bár semmiben sem különbözött a többitől. Ugyanúgy zöldek voltak a fák és a fű, és kék az ég. Mégis teljes nyugalommal töltött el a hely, talán azért, mert ott nem kellett semmilyen veszélytől tartanunk. - Már vártuk az érkezését – lépett egyből mellém két félig ember, félig ló alakú lény. Elképesztőek voltak, mást nemigen lehet rájuk mondani. Izmos, erős férfi- és lótest kapcsolódott egymásba, ami elég bizarr, mégis csodálatos teremtést hozott létre. - Honnan tudtátok, hogy jövök? – kérdeztem meglepetten, miután lesegítettek Dregről. - A vezérünk érezte a jelenléted. De menjünk, már nagyon szeretné látni magát – indultak meg előttem, én pedig követtem őket. - Én inkább fent maradok, itt lent nem tudok haladni a sok ág miatt – mormogta a sárkány, és pillanatok alatt fel is emelkedett újra, hogy onnan tartson velünk. - Egy ekkora teremtménynek nem igazán kedvez ez az erdős rész, igaz? – kérdezte az egyikük. - Sajnos nem, de ő megoldja a problémákat – pillantottam fel, de a sűrű lombtakaró miatt nem sok mindent láttam. Ezután már csendben haladtunk a kis földes ösvényen, amin jól látszott, hogy lópaták taposták ki. Valahogy hangulatos volt az a kis erdei séta, igazán meg tudta nyugtatni a lelkem. - Kibum herceg, üdvözöllek nálunk – tárta ki a karját az egyikük, és mielőtt észbe kaptam volna, már a szoros ölelésében találtam magam. - Én is örülök-hámoztam le magamról a karjait, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Testalkatra erős volt, ez jól látszott az izmos testén. Ami viszont a leginkább megfogott, az az éjfekete ló része volt. A többiek között egyiküknek sem volt ennyire fényes fekete színe, csak neki, ez pedig tökéletesen illet a hosszú, lófarokba fogott fekete hajához és barna szeméhez. Nem volt ázsiai, ez biztos, viszont nem tudtam volna megmondani, hogy milyen nemzetiségű lehetett. - Jared vagyok, a kentaurok vezére. Amint megéreztem, hogy élsz, rettentő boldogság járta át a szívem. Nem volt még herceg, aki ilyen rövid idő alatt ennyi mindent megtett volna a démonjaiért – karolt át lelkesen, közben a sárkány is talált egy számára alkalmas helyet a landolásra, ezzel mindenki figyelmét magára vonzva. - Minden rendben lesz? – kérdezte, miközben letelepedett a fűbe. - Természetesen – mondtam hangosan, de ez Jaredet cseppet sem zavarta. Jól tudta, hogy nem neki szól. - Sajnos semmire sem emlékszem, hogy mit tettem, vagy mit nem. Az a részem meghalt – ráztam meg a fejem. - Nem is ez a lényeg. Gondolom, segítséget szeretnél kérni tőlünk, hogy megvédjük a démonokat – tért egyből a lényegre. - Ahogy mondod. Nem akarom rátok erőltetni, de én nem bírnék velük jelenleg. Gyenge vagyok még. Az erőm felét tudnám maximum aktiválni, de ők túl sokan vannak. Ha lett volna még pár napom, akkor talán egyedül is szembeszálltam volna velük, de így muszáj hozzátok fordulnom – ecseteltem röviden a problémámat neki. Jared csak csendben hümmögött, miközben egy kupa bort nyújtott felém, amit nem utasíthattam vissza. Náluk az egyenlő lett volna egy gyilkossági kísérlettel. A bor szent volt, ezt tudni kellett. - Tudod, évezredek óta tartozunk a démonoknak ezzel a segítségnyújtással. Mikor rónánk le, ha nem most? Nem szívesen veszünk részt ilyen harcokban, de jó lenne végre törleszteni az adóságunkat, hogy utána már ne kelljen ezzel foglalkoznunk. Az én időm is lassan lejár, és ha megválasztjuk az új vezért, nem szeretnénk azt, hogy neki is ezen kelljen majd törnie a fejét – kortyolgatott bele a borába. – Ha akkor az a herceg nincs ott, akkor most talán én sem lennék, sőt biztos. Soohyun jókor volt jó helyen a bandájával. - Mi történt akkor? – kérdeztem rá, mert én sem tudtam, hogy mi miatt volt a tartozásuk, csak tudtam, hogy egy régi ügy miatt. - Én még gyerek voltam. Egy nagyon kíváncsi és szeleburdi kisfiú, aki utálta a testőrségét. Aznap is pont bóklásztam egyedül, miután nagy nehezen megszabadultam a két követőmtől. Arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel saját magamnak fogok problémát okozni, és belefutok egy fiatal farkasfalkába. Ők még agresszívak voltak, minden élőre rátámadtak, tehát rám is. Egyből felfogtam, hogy esélyem sincs négy-ötük ellen, ezért menekülni kezdtem, ami nekik még tetszett is. Egy eleven vacsorának néztek, szerintem legalábbis. A nagyobb folyóig értem el, ahonnan már nem volt menekülési útvonalam. Feladtam, és csak vártam, hogy valamelyik rám vesse magát, és végezzenek velem, de ekkor megjelent a nagy Soohyun, és a démonjaival megvédett. Esze ágában sem volt életben hagyni a farkasokat, mivel a mi területünkön támadták rám, ami véteknek számít. Lemészárolták mind, engem pedig hazakísértek apámhoz, aki nem tudta, hogyan hálálja meg. Soo csak annyit mondott, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor leróhatják a köszönetüket, majd távoztak. Hát, azóta eltelt pár évezred, és most itt vagyunk, hogy te jöttél segítséget kérni, mi pedig segítőkezet nyújtunk neked – húzta halvány mosolyra a száját. - Ezt tehát igennek vehetem? – emeltem a számhoz a poharat, és kóstoltam bele az édes vörös italba. - A vénekkel már megbeszéltük, hogy segítünk. Te, még ha nem is emlékszel rá, megérdemled. Nem szálltál el magadtól, még most sem, mikor már egy cseppnyi emberség sem maradt benned. Ezt a szintet egy herceg sem érte el, mert addigra már beleőrültek a hatalmukba, és megölték őket. Igen, segítünk neked, hogy utána már ne azért lássunk csak vendégül, hogy ilyenekről beszéljünk – nyújtotta felém a kupáját, hogy egy koccintással érvényesítsük a megállapodásunkat. - Egyetértek, jobb minél előbb letudni – húztam le én is a maradék boromat. - Egy kicsit még viszont várni kell az indulással. A fiúk már készülődnek, de eltart még egy kis ideig. Addig is felajánlom neked a házamat, menj, pihenj még egy kicsit, hogy valamennyi erőt magadhoz vehess – mutatott maga mögé, a házára. - Köszönöm, szívesen elfogadnám, de jobban szeretek a sárkányom közelében aludni. Ez olyan megszokás, azt hiszem – húztam halvány mosolyra a szám. - Megértem. Akkor csak tegyél, ahogy szeretnél, szólunk, ha kész vagyunk – állt fel utánam. - Na, minden rendben ment? – kérdezte Dreg, mikor leheveredtem a biztonságot nyújtó szárnya alá. - Pontosan – ásítottam egy nagyot, és ismét mély álomba merültem. Álmodtam, legalábbis, reméltem, hogy csak álom volt. A farkasok és tündérek már megtámadták a démonjaimat, és én tehettem semmit. Tehetetlen voltam, mert csak álltam, és néztem, ahogy leigáznak mindenkit. Nem akartam, hogy így történjen, segíteni akartam nekik, még ha rettegtek is tőlem. Mert így volt, éreztem rajtuk, mikor a kéksárkánnyal beszéltem, hogy félnek tőlem. Megértettem őket, mert nem tudhatták, hogy ki is tért vissza valójában. Talán a kéksárkény még reménykedett benne, hogy visszakapja a testvérét, de már nem így volt. Kívülről sem nagyon hasonlítottam már sokban az emberi énemre, hiszen nem is tudtam teljesen felvenni azt az alakom. Fekete, hosszabb hajam lett, a fekete szárnyaim is kint voltak, az emberi arcom pedig eltorzította a démoni szarv és megvastagodott bőr, de azért felismerhető voltam, gondolom. - Herceg, mi készen állunk – ébresztett Jared, már teljes felszereléssel. Nagy nehezen kikászálódtam Dreg méretes szárnya alól. Előttem pedig ott álltak felfegyverkezve a kentaurok. A legtöbbjüknél íj volt, a többieknél pedig dárda vagy kard. Teljesen fel voltak szerelkezve, indulásra készen. - Akkor indulhatunk – simítottam végig Dreg szárnyán, jelezve, hogy szeretnék felszállni rá. Természetesen ő egyből vette a jelet, és már úgy is helyezkedett, hogy a mellső lábánál kényelmesen felmászhassak rá. Mintha magát a Mount Everestet másznám minden alkalommal. Sajnos annyira gyorsan nem tudtunk haladni, mint szerettünk volna, mivel a kentaurok hiába vágtattak szélsebesen, Dregnek így is vissza kellett vennie a tempójából. Egy sárkány azért ezerszer olyan gyors, mint egy ló. Szóval mi kényelmes tempóban repkedtünk fent, míg ők irdatlan tempóban vágtáztak alattunk, erdőkön, mezőkön és hegyeken át. Nagyon szívósak, ezt minden alvilági lény jól tudja róluk, talán éppen emiatt nem zargatja őket senki sem, maximum csak véletlenül, mint ahogy akkor azok a farkasok is tették. A fiatal lényeknél, nemcsak a farkasoknál, előfordul, hogy lázadni kezdenek, és leszakadnak a nagyobb csoportoktól, azzal a vággyal, hogy ők majd önállóan fognak élni. Hát, ilyenkor alakulnak ki ezek a véletlen támadások. - Dreg, menjünk kicsit lejjebb, kérlek – mutattam Jared felé, amikor már a démonok földjének a határánál jártunk, és megcsapta az orrom a tömény vérszag. - Megyek – kezdett el gyorsan landolni, amitől kicsit megijedtem, mert féltem, hogy esetleg letarolja a fél kentaursereget, de szerencsére nem így tett, mert éppen a vezér feje felett fékezett le. - Jared, gondolom te is érzed. Itt már nagyobb a veszteség, mint szerettem volna, szóval vágtassatok a közepébe, én pedig felülről érkezem – adtam ki neki az utasításokat, nem mintha lett volna hozzá jogom. Na jó, volt hozzá jogom, hiszen erőm teljében egyszerre tudtam volna szétszedni az összes alvilági vezért, csak ahhoz még kellett volna egy kis idő. Nemsokára a vár közelébe értünk, ahol olyan látvány fogadott, amire a legrosszabb rémálmomban sem tudtam volna számítani. Annyi halott volt, hogy már lépni is nehezen lehetett köztük. Jared, tartva magát a tervhez, bevágtatott a kapun, míg én fent köröztem egyet, hogy leszálljunk. Amikor ez sikerült, szinte mindenki mozdulatlan lett a csatatéren, mintha megbénították volna őket. Jared várt, ahogy mindenki más is. Én a szememmel a legfontosabb személyt kerestem, akit az emberi énem rám bízott. - Kéksárkány, ide – pillantottam arra, amerről az energiáját éreztem, mire elindult az egyikük, követve pár másik. Én is leröppentem Dregről, aki oltalmazóan zárta el az utat köztem és az ellenség között. - Te lennél a kéksárkány? – kérdeztem tőle. Helyes fiú volt, elhinni is nehéz volt, hogy ő az idősebb kettőnk közül, mikor én sokkal öregebbnek tűntem. - Én... vagyok – dadogta. - Hm. Akkor te vagy a testvérem. Látom, féltek tőlem, de nem kell. Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek lerendezni ezt a harcot. Az emberi személyiségem majdhogynem teljesen megszűnt. Nem tudom, kik vagytok, milyen szerepet töltöttetek be az előző életemben, de felelős vagyok a démonokért, és nem hagyom veszni őket – tettem a kezem a bátyám vállára, akinek csalódottság csillogott a szemében. Nem róhattam fel neki, hiszen nem engem várt. Őt már nem kapja vissza, én pedig sosem fogom tudni pótolni őt. - Egyáltalán nem emlékszel ránk? – lépett elém az egyikük. Kicsit dinópofija volt, de valamiért nagyon vonzó volt, ahogy a mögötte álló idősebb démon is, aki nem volt sárkány, éreztem rajta. - Semmire. Abban biztos vagyok, hogy vele – mutattam itt az idősebbre – szoros kapcsolatban állok, talán a segítőm lehet. - Wu Yifan, de csak Kris, és igen, eltaláltad – mutatkozott be, de nekem semmi nem rémlett sajnos. - Remek, akkor vidd innen őket, és a barátodat is. Még nem halt meg. Ha ezt túlélem, akkor majd segítek rajta valahogy. Induljatok! – parancsoltam rájuk a végén, majd hátat fordítottam nekik, és visszamentem a csatamezőre. Hiszen a harcnak nem volt vége, csak kicsit belezavartam, emiatt szünetelt. De egész végig magamon éreztem Thanos gyilkos tekintetét, ami rettentően irritált. - Te halott vagy, mit keresel itt? – kérdezte döbbenten. - Ez csak a szellemem, ami azért jött ide, hogy letépje a fejed, és kitűzze a kerítésre, hogy elrémissze a hozzátok hasonló szemeteket – adtam választ az idióta kérdésére. - Mit tudnál te itt kezdeni? Ha élsz is, feleannyi erőd nem lehet, mint az itt levőknek – mutatott körbe. - Ugyan már, Thanos, vegyél vissza az egoista képedből, mert kezdesz nagyon irritálni – suhantam hirtelen elé, teljesen az arcába mászva. - Ezt pont te mondod, jótékony hercegecske? – grimaszolt a végére. - Tudod, semmire sem emlékszem abból az időszakból, de ha szeretnéd látni, hogy mennyire nem vagyok jókedvemben, akkor pofázz még tovább, és az elkövetkezendő tíz percet sem fogod megélni, erről biztosíthatlak. Azt hiszitek, erősek vagytok, mert lemészároltatok egy olyan népet, akiknek nem volt vezérük? A kentaurok sokkal erősebbek nálatok, és már én is itt vagyok. Szóval fogjátok magatokat, és kotródjatok, különben meghaltok. És igen, vedd fenyegetésnek, hiszen én itthon vagyok, azt csinálok, amit akarok – tártam szét a szárnyaim, majd egy nagyot suhintva velük, a közelebb álló farkasok és tündérek hátrébb kötöttek ki. – Szóval hogy döntöttél? – néztem rá várakozóan. - Valahogy így – ugrott volna nekem, de Dreg olyan szélsebesen tette elém a hatalmas szárnyát, hogy még én is megtántorodtam hirtelen. El is felejtettem, hogy ő is ott volt mögöttem. - Köszönöm – fújtam ki a levegőt, majd összeszedtem magam. – Szóval így állunk, hát rendben – vettem fel a teljes sátáni alakom. Ha eddig rettegtek tőlem, akkor ezután már tényleg volt rá okuk. – Tietek a kicsik, én megyek Thanosra és a nőre! – csattantam fel, és kezdődött is az igazi harc. Sajnálatukra mi még kipihentek voltunk a démonokhoz képest, ráadásul a kentaurok, bár békés lények voltak, igen képzettek a harcművészetekben, emiatt nem kellett aggódnom miattuk, és foglalkozhattam a saját ellenségeimmel. Bevallom, nem volt egyszerű egyszerre kettő ellen védekezni, mivel Tiana távolról, Thanos pedig közelről támadt. - Ahogy látom, nem igazán vagy a toppon – gúnyolódott Thanos. - Ennek ellenére még egy ujjal sem értetek hozzám – hajoltam el egy újabb támadása elől, közben kicsit arrébb taszítottam Tianát. A lány sokkal gyengébb volt, mivel az előző harcából elég szép sérüléseket kapott, ezért a támadásaimat rá irányítottam inkább. - Milyen férfi vagy te, hogy lányokat bántasz, mikor itt vagyok én? – ugrott be közém és az éppen felállni próbálkozó tündér közé. - Pont te kérdezed, aki a falkájával lemészárolt egy halom nőt és fiatalt? – mutattam körbe. - Megérdemelték, ti szörnyetegek vagyok, akik mindent uralni akarnak. Azt hiszitek, menők vagytok, mikor az embereket zabáljátok, gyilkoltok, de közben próbáltok beilleszkedni közéjük. Ez gusztustalan – folytatta a támadásait, amik nem igazán találtak célba. - Biztos így van, és akkor mi a probléma? Rengeteg démon boldogan él fent az emberekkel évtizedek óta, és semmi baj nem volt belőle – vontam vállat, mert nem igazán érdekeltek a gondjai. - A bátyád sem teljesen százas, hogy képes volt átállni hozzátok, gyilkosokhoz. Ugyanolyan ocsmány szörnyeteg lett, mit ti vagyt... - Na, ebből elég volt – kezdtem ideges lenni. – Mindannyiunknak megvan itt lent a hibánk, ez van, nem tehetünk ellene semmit. Figyelj, fogd a sereged maradékát, és húzzatok haza, ez az utolsó, hogy szóltam. Eddig visszafogtam magam, de kezd elszakadni a cérna. Menjetek – mutattam ismét a kapu felé, reménykedve, hogy tényleg elmennek, mielőtt bekattanok. - Nem arról vagyok híres, hogy megfutamodok – vicsorgott rám. - Rendben, akkor majd kipaterollak én titeket – léptem magabiztosan felé, Dreggel mögöttem. - Ugyan, fáradt vagy, látszik rajtad, hogy már a sátáni alakod is teljesen lehúzza az energiád. - Engem épp ez tölt fel – hazudtam a képébe. Igazából teljesen lényegtelen volt, hogy milyen alakban voltam, mert nem voltam teljesen jól még. – Na, kotródjatok! – léptem újra feléjük, és még Dreg is morgott egyet, de nem hatotta meg Thanost, mert megint támadni akart, de én megelőztem, és az előző hasonló energiahullámot bevetve az egész bagázst hátrahajítottam a kapu felé. Nem akartam bántani őket, de tudtam, hogy ha elkattan az agyam, akkor mindenkit meggyilkolok magam körül. Még a démonokat is, pedig őket nem akartam. Szerencsémre a gyengébbek vették az adást, és önszántukból elszaladtak, sőt még Tiana is úgy döntött, hogy hátrébb vonul, és inkább kimarad. - Engem ezzel nem ijesztesz el, ha nem is rohadtál eddig a föld alatt, akkor most majd teszek róla, hogy o... - Hallgass! – suhantam újból elé, és a torkánál fogva hajítottam el, majd mentem is utána. – Nem veszed észre, hogy még így is gyengébb vagy nálam? Nem csak te, jelenleg nincs olyan lény az alvilágban, aki engem legyőzhetne. Ha akarnám, az alvilág összes nagykutyáját legyőzhetném egyszerre, de nem akarom. Annyit szeretnék, hogy akadjatok le rólunk. Különben tényleg megöllek – szorítottam rá újból a nyakára, bizonyítva, hogy egyáltalán nem vicceltem. Kezdtem tényleg elveszteni az önuralmam, mert még akkor sem engedtem el, amikor már alig kapott levegőt a szerencsétlen. Meg akartam ölni, de nem tettem. Elengedtem. - Ezzel még... nincs... vége – rázta a fejét. - Legközelebb a határig sem fogsz elérni, mert amint beteszed ide a lábad, cafatokra téplek. Viszlát – intettem neki, és kihajítottam a területünkről, majd fáradtan túrtam bele a hajamba. - Kibum, mi majd elkísérjük őket, hogy minden rendben legyen- lépett mögém Jared. - Köszönöm. Mindent köszönök, nélkületek nem ment volna. Sokan elestek? – néztem körbe. - Senki sem, ahogy tőlük sem túl sok. Vigyázz magadra, és a démonokra – veregetett vállon, és ők is elmentek. Sikerült. Ahogy megígértem a régi énemnek, a démonok biztonságban voltak, legalábbis akik még életben voltak.